Irodalmi Jelen

Sötétkapu 12. (Akasszuk fel Gerőt!)

2010. október. 28. - 06:28

Gerő, a hídverő, Esztergomba menekült, itt fogadták be, innen, ha a jelenleginél is veszélyesebbé válik a helyzet, akár úszva is átmenekül a csehszlovák elvtársakhoz. A csehszlovák elvtársak menedéket adnak a baráti elvtársaknak. És hogy egész ávóskompánia kísérte. Hogy Gerőt elkapják, vagy lássák legalább, egyre többen csatlakoztak a menethez. Gerőt elkapni, letartóztatni, népbíróság elé állítani, elítélni, felakasztani, erről harsog hirtelen az utca, gondolja a férfi. Az utcai lámpát is kiválasztják. Hát ez nem akármi. Gerő Ernőt lámpavasra akasztani Esztergomban.

Onagy Zoltán

Sötétkapu 12.

19. Fegyverek

Nincsenek ismerősök, mondtam Annának, gondolja a férfi, két nap alatt egyetlen ismerőssel nem találkoztunk. Hogyan lehet, hogy egyetlen osztálytárssal, egyetlen utcabeli fiúval nem találkozunk? De a bátyámra kerestem, ő merre csámborog, miért nem látom. Ismerős nem hiányzott egy sem, csak ő. Ismerősnek ott volt nekem Anna.

– Nagy a tömeg – válaszolta a világ legtermészetesebb hangján. Két perc alatt visszatért a földre, felmérte a helyzetet, látta, amit én, a kis karszalagos csoport újra a börtönben járt, nyalábban hordták ki a fegyvereket, puskát, néhány dobtárast, zöld lőszeres fadobozokat.

A rabok is előkerültek újra, civilben, elmúlt róluk a fehér festékkel rabosított öreg katonaruha. Térdelve válogattak a pokrócra borított fegyverek között.

Esik, szemetel az eső. Csillog a fegyvervason, a járdakorláton.

– Mint a gyerekek – mondtam Annának, gondolja a férfi, úgy válogatnak, mint a gyerekek a játékok között, úgy kotorásztak, tartották célra, igazgatták keresztbe a szíjakat, mintha fapuskák volnának, játékháborúba indulnának, de közben arra is ügyelnek, melyik fegyver áll nekik jól. Kisebb ember kisebb fegyvert, a nagyobb testesebbet, fortélyosabbat, vagy éppen fordítva. Nem sikerült a rendszert megfigyelni, igaz ekkor már megint kifelé tartunk, húztam Annát.

– Forradalom fegyver nélkül – nézett rá Anna. – Milyen forradalom lehetne az?

Tudtuk, hogy pesten súlyos harcok vannak, gondolta a férfi. Vagy voltak.

Én azt is éreztem, gondolja a férfi, ha mindkét oldal fegyverben, nem kell sok idő, hogy lövöldözzenek egymásra. Ilyen kis város nem Pest, nincsenek terek, széles utcák, távolságok, itt mellé se lehet lőni, ha ne adja Isten, valaki belő egy sorozatot az utcába, a lassan újra tüntető tömeggé összeálló, énekelve fölfelé menetelő, a szónoklatoktól felbolydult, önmagát megerősített emberekbe, minden golyó élő húst talál, lekaszálják ezeket, mint a búzát, minden lehulló tetőcserép ember üt agyon, százak halnak meg.

Megpróbálom a legügyetlenebb módon hazavinni Annát.

– Éhes vagyok – mondtam, gondolja a férfi.

Azt mondtam Annának, fáj a gyomrom az éhségtől. Azt reméltem, ez érv ahhoz, hogy hazafelé vegyük az irányt, ne a Kanonok sor felé megint a macskaköveken. Erre mosolyogva elővarázsolt kistáskájából egy zsírpapírba csomagot, a reggeliből megmentett fél karéj bundáskenyeret, hogy egyek, ha tényleg fáj a gyomrom.

– De hát most reggeliztünk, hallod-e? – megölelt, gondolja a férfi. – Mi lesz velünk később, ha ez így marad, ha mindig éhes vagy? Kieszel bennünket a vagyonunkból...

A tömeg a térről a Kossuth Lajos utca felé húzódott ki a Posta közön, kisebb csoportokban, szervezetlenül. Úgy tűnt, mintha vége volna mindennek, a munkások vissza a gyárakba, a diákok haza. Az egyik busz újra feltűnt, megint karszalagosok álltak a busztetőn, ekkor már fegyveresen, a csomagoknak felszerelt farácson.

Esztergomiak! Üvöltötte egy piros arcú férfi, az izgalomtól halántékán csorgott az izzadtság. Szerezzünk nehézfegyvert!

Vonuljunk a hadosztályhoz!

Ha a katonák nem adnak, elvesszük!

Vonuljunk a hadosztályhoz, oda szállították a politikai foglyokat is!

A busz lépésben indult fölfelé. A karszalagosok guggoltak, kapaszkodtak a falécekbe, és átkarolták az álló combját, nehogy leessen, aki előszavalta a jelszavakat. A hátukra, mellükre szíjazott puskák csöve beért a rács között a busz fém tetejére, csörömpölt minden bukkanónál.

A tömeg irányba fordult. Akik eddig cél nélkül toporogtak, beszélgettek, összeálltak újra. Elfoglaltuk az úttestet a Kossuth Lajos utcában a Kispipától a mozi előtti kanyarig.

20. Vorosilov marsall

Végigfutott a hír, hogy Gerő, a hídverő, Esztergomba menekült, itt fogadták be, innen, ha a jelenleginél is veszélyesebbé válik a helyzet, akár úszva is átmenekül a csehszlovák elvtársakhoz. A csehszlovák elvtársak menedéket adnak a baráti elvtársaknak.

És hogy egész ávóskompánia kísérte. Hogy Gerőt elkapják, vagy lássák legalább, egyre többen csatlakoztak a menethez. Gerőt elkapni, letartóztatni, népbíróság elé állítani, elítélni, felakasztani, erről harsog hirtelen az utca, gondolja a férfi. Az utcai lámpát is kiválasztják. Hát ez nem akármi. Gerő Ernőt lámpavasra akasztani Esztergomban.

Esztergomban. Méltón régi nagy híréhez. Balassi szelleme, ahogy feltámad, kiverni a pogány mészárost, az idegen hazavesztő trónbitorlót, a megszálló hóhért.

Mindezt véresen komolyan. Sziszegve. Hörögve. Kapjuk el! De azonnal induljunk, kapjuk el! Elég kiáltva feltenni a kérdést: Testvéreim, mit tegyünk Gerő Ernővel?

A tömeg zúgva válaszol: Akasszuk fel!

A tömeg láthatóan isteni megbízatásnak tekinti, hogy feladatát elvégezze, kötélre Gerővel, és ha vason lengeti a szél, a haza fényre derül.

Soha nem akartam felakasztani senkit, gondolja a férfi, a legbőszebb napokon sem. Mégis itt loholok fölfelé az esőtől fénylő kockakövön az egyre hangosabb és egyre veszettebbül vicsorgó tömeggel, Anna húz magával, nem tiltakozom, nem mondom, hogy kicsim, menjünk a partra, sétáljunk ki kedvenc helyünkre, a Palkovics-padhoz, hagyjuk itt az őrületet, mert nem lesz jó vége. Üljünk le, beszéljük meg, mi lesz velünk, hogyan ezután.

A Palkovics pad fehér köve, hideg háttámlája. Az volna jó. A heti órás kimenőjét ott töltöttük, ha esett, ha fújt. Tizenöt perc az út le, fél óra odalent. Néztük a vizet. Éreztük, mennyire reménytelen minden. Harminc percen át összebújva bámultuk a vizet, csókolózva boldogtalanul. Tizenöt perc loholás vissza. Éppen beért négyre.

De nem. Nem mondok semmit. Engem is elkap valamiféle izgalom, a tömeg hat rám, Anna izgalma hat rám, és hat a szürke ég is, ahogy kiemeli a Bazilika sötét tömbjét,

Pajszerek, fémrudak kerülnek elő, ütik, feszegetik az utcatáblákat. A Vöröshadsereget, a Vorosilovot. Tenyérnyi lemezekben repül a zománc. Egy hirtelen összeszövetkezett szorgalmas kis brigád a Vorosilov marsallt jegyző hatalmas sarok-névtáblával küzd. De a tábla magasan van, nem érik el. Vorosilov szilárdan beverve a falba. Azonnal kerül létra, ásó, segítség, amíg végre asztalnyi vakolattal együtt sikerül kitépni. A sikerélménytől boldogan tovább a Bibliotéka felé. Gerővel nem lesz ilyen egyszerű, gondolom akkor, gondolja a férfi. Miért láttuk olyan egyszerűnek és egyértelműnek?