„Igen,” – válaszolt Pacsirta, – „dicsérik termetem, dicsérik színeim, dicsérik járásom, tollam csillogását.”
„Te, miért nem énekelsz? „

Trilalla
 

Amikor a Földön még létezett a Paradicsom, és még nem teremtődött meg az ember, mindenek hatalmasan titkosak voltak. És önmagukban értelmetlenek.  A Teremtő értelmét hordozták csupán: életükkel fogadták el a létet.
Élt akkor, ott, egy nagytermetű, színpompás madár. Pacsirta volt a neve. Csudájára jártak mind a lények, elámulva bámultak reá, és dicsőítő dalra fakadtak:
„ Mily csuda madár! Zöld a lába, kék a szárnya! Milyen büszkén jár!”
Pacsirta boldog volt és elégedett.
Ám, az ördög, aki akkor még csak sugallatként létezett, átsuhant Pacsirta szívén és azt suttogta:
„Hallod, milyen szépen énekel mindenki körülötted?!”
„Igen,” – válaszolt Pacsirta, – „dicsérik termetem, dicsérik színeim, dicsérik járásom, tollam csillogását.”
„Te, miért nem énekelsz? „
„Mert nem tudok,” – válaszolt Pacsirta.
„Próbálkozz!” – buzdította az ördög.
Megpróbálta.
Torkán gombócok görögtek fölfele, kínosan karcoltál gégáját, nyelvét, csőrét:
„Glu-glu-glu,síp-síp-sáp!”
Akik hallották megbotránkoztak:
„ Ne, ne, nem illik hozzád! Hallgass!”
Pacsirta elhallgatott.
Az ördög pedig, aki érezte, hogy itt az ideje alakot ölteni, így szólt:
„Ezek, akik most tiltakoznak, irigyelnek téged.  Amikor termetedről, pompázatos színeidről dalolnak, nem téged dicsérnek, hanem azt, aki hatalmasnak és szépnek teremtett tégedet, de megvonta tőled a tökéletesség kegyelmét! Lépj ki körödből! Követelj!”– mondta és kígyóvá változott.
 Színpompás gyűrűvé vonta körbe magát és várt.
Pacsirta elgondolkozott:
„Miért ne lehetnék én a legtökéletesebb!?”
Kitárta mérföldes szárnyát, beárnyékolta a földet és eget, fölívelt a rettentő magasba,és megjelent a Teremtő színe előtt.
„Adj nékem énekhangot, Uram!”
„Miért?”
„Mert az nékem mindennél becsesebb,” – elhallgatta, hogy a tökélyre vágyik.
„Legyen!” – mondta az Úr, és markába fogta a hatalmas madarat.
Mormolt valamit, varázsigét, vagy olyas valamit, majd széttárta ujjait.
Tenyeréről szürke, aprócska madár szállt el és bukórepülésben érkezett vissza a földre. Egyenesen a kígyó körkaréjába.
„Látom, szerencsével jártál,” – vigyorgott rá a kígyó, és fölágaskodott, hogy elkapja.
 Pacsirta, először életében, megismerte a rettenetet, fölrebbent, vissza a magasba, a Teremtőhöz akart fölrepülni, csapdosott apró szárnyaival, de csak ághegynyire emelkedett, ott nekiütközött az égi titkok búrájának.
 „Add vissza alakom s színeim!”,  – akarta fölkiáltani a Teremtőnek, de szó nem hagyta el a torkát, csak furcsa , kétségbeesett hangszilánkok:
„Trillalla! Trillalla! Trillalla!”
„Milyen nevetségesen kornyikál ez a kis, szürke madár,” – sziszegte a kígyó, és föltekeredett az Édenkert almafájára.