Féja Géza: Viharsarok (előszó)
Társadalmi balsorsunk társadalmi hazugságok következménye. S e hazugságok folytán talánynak látszik az egész magyar népsors, holott nincs itten semmiféle titok, csak eltagadott tények és gondosan csomagolt társadalmi hazugságok vannak. Csaknem két évtizede a magyar faji és nemzeti gondolattól hangos közéletünk. Meg kell tehát végre mutatnunk, hogy a magyar parasztságnak, tehát a magyar fajiság törzsének és törzsökének történelmi szerepét mindig akkor törték le, midőn jogos emberi céljait és kívánságait fojtották meg.
Féja Géza: Viharsarok
100 éve, 1900. december 19-én született Féja Géza
ELŐSZÓ
Mikor e sorozat tervét szerkesztője elém tette s megkérdezett, hogy melyik tájhoz ragaszkodom, gondolkodás nélkül mutattam a déli Tiszavidékre, Tiszántúl s egyben Magyarország »viharsarkára«, ahol az elmék és a szívek sohasem tudtak belenyugodni a meglévőbe, a megvalósult Magyarországba. Ez a nép mindig készen volt a fölkelésre, hogy újra kezdje életét, mely ezer év óta dermedten áll kísérletek és gyorsan elbukó országos szándékok tüzében és ködében. Ha egy-egy szikra arra repült, Tiszántúl mindjárt kigyúlt s égett gyönyörűen, mintha tudata volna egy különb, emberibb magyar életről és egy-kettőre csapatokat állított az úri magyarság, később pedig a feudális-kapitalista hatalmasságok ellen.
Nem volt nehéz önmagamra ismernem ebben a népben. A belső formát ugyan nem tőlük kaptam, mert az előőrsöt álló fenyűk voltak leginkább elrendelő tanítómestereim. Akik bejárták a hegyek vidékét, jól ismerik őket: állanak néhány lépésnyire az erdőtől, egyedül. Mögöttük már erdő van: összebúvó, egymást védő egység, sötétség, hűvösség, néma s titokzatos élet, becsurgó némi fény és sok-sok homály. De az előőrs-sorsra ítélt fenyűk előreléptek, egyedül állanak, a nap zápora fürdeti őket s egyenesen, töretlenül mennek az ég felé, talán reménytelenül, de a tiszta forma örömével. Vigasztalásul ma is órákig tudom nézni őket, a tiszta forma igézetét tőlük kaptam s ők figyelmeztetnek a törvényeire újra. De életem tartalmát Tiszántúl s mindenek felett a déli Tiszavidék adta: indulataival és forradalmaival, szertelen, tehát történelemre vágyó emberfajtájával. Hosszú esztendők emlékei fűznek hozzá, folytonosan visszatértem, minden zugát bejártam: vonaton, gyalog, parasztszekéren kocogva és tiszai csónakon, a felfedezés izgalmával és paraszti jajszavak hívására. Lázas gyülekezetekben beszéltem, zsúpfedeles népkörökben tartottam előadást, falvakba temetkeztem s lefüggönyzött apró ablakok mögött mélyesztettem ujjamat sohasem gyógyuló sebeikbe. Lázat mértem és életerejükben gyönyörködtem, nyomorult sárviskókban nyertem vissza a hitemet s népes parasztgyülekezetekben rémültem meg belső torzulásaiktól. S mégis csak őreájuk gondoltam mindig, ha arról esett szó, hogy friss vért ömlesszünk a kihűlő keretekbe, belőlük igyekeztem »új népet« hozni, ha egyelőre csak néhány kiemelkedő arc alakjában is.
belső formát ugyan nem tőlük kaptam, mert az előőrsöt álló fenyűk voltak leginkább elrendelő tanítómestereim. Akik bejárták a hegyek vidékét, jól ismerik őket: állanak néhány lépésnyire az erdőtől, egyedül. Mögöttük már erdő van: összebúvó, egymást védő egység, sötétség, hűvösség, néma s titokzatos élet, becsurgó némi fény és sok-sok homály. De az előőrs-sorsra ítélt fenyűk előreléptek, egyedül állanak, a nap zápora fürdeti őket s egyenesen, töretlenül mennek az ég felé, talán reménytelenül, de a tiszta forma örömével. Vigasztalásul ma is órákig tudom nézni őket, a tiszta forma igézetét tőlük kaptam s ők figyelmeztetnek a törvényeire újra. De életem tartalmát Tiszántúl s mindenek felett a déli Tiszavidék adta: indulataival és forradalmaival, szertelen, tehát történelemre vágyó emberfajtájával. Hosszú esztendők emlékei fűznek hozzá, folytonosan visszatértem, minden zugát bejártam: vonaton, gyalog, parasztszekéren kocogva és tiszai csónakon, a felfedezés izgalmával és paraszti jajszavak hívására. Lázas gyülekezetekben beszéltem, zsúpfedeles népkörökben tartottam előadást, falvakba temetkeztem s lefüggönyzött apró ablakok mögött mélyesztettem ujjamat sohasem gyógyuló sebeikbe. Lázat mértem és életerejükben gyönyörködtem, nyomorult sárviskókban nyertem vissza a hitemet s népes parasztgyülekezetekben rémültem meg belső torzulásaiktól. S mégis csak őreájuk gondoltam mindig, ha arról esett szó, hogy friss vért ömlesszünk a kihűlő keretekbe, belőlük igyekeztem »új népet« hozni, ha egyelőre csak néhány kiemelkedő arc alakjában is.Természetesen ebben a könyvben itt végződik a líra, ahol kezdődik. Ez a sorozat a magyar élet, táj és társadalom szintézisének vágyával és igényével indul, tehát előmunkálat egy nagy magyar munkaterv számára, megméri az erőket és felépíti a valóságos erőviszonyok képét. Ez a szintézis ma már falat kenyér azok számára, akik az adott rendben nem a korszerű emberi fejlődés csúcsát látják. Egy nemzedék indult útnak, hogy felfedezze és leleplezze a magyar valóságot, melyet mindeddig gondosan eltakargattak előlünk. Az út eredménye ez a könyvsorozat, mely a magyarság teljes arcát mutatja fel a szociográfiai szétoldódás korában.
A jellegzetes kis közületek pontos és részletes szociográfiai feldolgozása szükséges és fontos munka, de szintétikus ellenőrzés nélkül menthetetlenül a társadalomtudományi vicinalizmus felé vezet. Kitűnő mikroszkópikus megfigyeléseket közöl, de ezzel jelentősége ki is merül, eredményei önmagukban nem nőnek történelmi erőkké és tényezőkké. A politikai és társadalmi tudatot kisebb helyi tényezőkhöz rögzíti s kiszakítja az embert a nagy történelmi összefüggésekből. Nem is szólva arról, hogy szaporodásuk akkora papírtömeget eredményez, melyet további virágzás esetén, nyomon követni is alig lehetséges. A szociográfia módszeres jelentősége is kétségbevonhatatlan, de nem szabad megállanunk ennél az elemi módszernél, hanem a szintézishez kell térnünk. A századelő magyar szociológusai kívülről és túlságosan gyorsan hozták a gyógyszert s mérőónjukat nem bocsátották eléggé mélyre a magyar tengerben, az országismeret és a népismeret gyönge lábon állott náluk. A szándék derék volt, a munka hősi, de a magyarság belső térképét csak ködös körvonalakban látták. »Doktrinérek« maradtak s rögtön zátonyra futottak, mihelyt cselekedeteket követelt tőlük az idő. Ha van a mi nemzedékünknek magyar jelentősége, akkor éppen az, hogy az országismeret és a népismeret megalapozását tekintettük legelső feladatunknak. Izgatott minden »titok« és homály. A helyszíni szemlét tartottuk egyedül célravezető módszernek. A századelő úttörőinek szintétikus szándékát átvettük, de az egész »anyagraktárt« a leggondosabban átvizsgáltuk, mielőtt az építéshez hozzá merészkedtünk volna.
Lassankint huszadik esztendejét ünnepelhetjük annak, hogy a magyar társadalomtudomány gondolata csaknem véglegesen lehanyatlott. Elszánt és szervezett hadjárat folyt a társadalomtudományi gondolkodás ellen s az újabb nemzedékek fejükben e hadjárat gőzével vágnak neki a magyar életnek. Egészen megdöbbentő dolog, hogy szellemi életünkben mennyire hátul ballag a társadalmi gondolat. A modern Európa, helyesen, vagy helytelenül, de mindenképpen tudatos és történelmi súlyú társadalmi szervezettségekre épül. Magyarországon azonban teljes társadalmi ziláltságot találunk, az egyének ilyen, s olyan ködbe, mesébe, fráziszuhatagba, szektába, vagy legendába menekülnek, hogy társadalmi életünk valóságairól még csak tudatuk se legyen. Pedig a nemzet minden nagy kérdését társadalmi alkata dönti el. A társadalmi torzulások és betegségek életünk minden megnyilatkozásában kitörnek, minden szándékunkba belekondulnak, minden lépésünk sorsát eleve meghatározzák. Még a társadalmi osztályokról is csak ködös és semmitmondó képletek élnek és uralkodnak; a tájakról, az osztályok belső rétegeződéséről, társadalmi életünk vegytanáról azonban már ilyenek sem. Igy azután a hon atyái bizonytalan erőkkel, határozatlan, mennyiségekkel dolgoznak szüntelenül, kerettörvényeket hoznak s fogalmuk sincsen arról, hogy szándékaik mögé mekkora erők sorozhatók. A fiatal értelmiség pedig, akitől sorsfordulatot szeretnénk reményleni, vakon megy az életbe s biztatónak a felülről beadagolt szólamokat mormolja.
Ezt a ködöt nem lehet elaprózó szociográfiákkal áttörni s a mi munkánk abban különbözik tőlük, hogy sűrített tényismereteket nyujt, a magyar élet legkifejezőbb tényeit s eseményeit ragadja meg. Másrészt pedig a tömérdek tény, adat s eset mögött kitapogatjuk a történelem rejtett erőit és vonalait. A lefolyt húsz esztendő mérgei ellen: történelmi-társadalomtudományi ellenméregre van szükségünk. A mi ellenmérgünk csakis az lehet, hogy új történelmi-társadalomtudományi gondolkodás alapköveit rakjuk le. Gondosan megvizsgáljuk azokat az építményeket, melyeket igazolásként rántanak elő az uralkodó rendszerek. Megvizsgáljuk, hogy milyen emberi és nemzeti sors jut az általuk szentesített szervezetekben, gazdasági és társadalmi keretekben a nép egészének. Megvizsgáljuk, hogy melyik réteg akart ösztönösen szerepet biztosítani a magyarságnak Közép-Kelet-Európában. Egyszóval a magyar történelem műhelyébe igyekezünk bevilágítani. Bepillantunk az örök magyar történelem »műhelyébe«, igaz, hogy csak egy pillanatra, de ez a világos pillanat, mely igyekszik megragadni a szellem és a megérzés minden fegyverét, talán némi világosságot vet az egész népsorsra.
Nagyon is látjuk erőink határát s annyi kínzó és kiábrándító látványban és élményben volt részünk országos vándorlásaink 
során, hogy munkánktól gyors eredményt nem igen várunk. De a fogalmak tisztázásához talán mégis sikerül döntő módon hozzájárulnunk. Alulról néztük a magyar életet, de a legmagasabb igényekkel, amint a mélyben bujdosó gyökérben már benne él a lombok arca is. S éppen ezért nem állunk meg a helyzetrajz kényelménél, hanem elmerészkedünk a következtetésekig is. Újabban divatos lett, hogy az író mindent a jámbor olvasóra bíz. Ez bizonyos kibúvás az író kötelező felelőssége alól s végső eredményben azt a gondolatot kelti az olvasóban, hogy a végső igazság talán nem is fontos.
során, hogy munkánktól gyors eredményt nem igen várunk. De a fogalmak tisztázásához talán mégis sikerül döntő módon hozzájárulnunk. Alulról néztük a magyar életet, de a legmagasabb igényekkel, amint a mélyben bujdosó gyökérben már benne él a lombok arca is. S éppen ezért nem állunk meg a helyzetrajz kényelménél, hanem elmerészkedünk a következtetésekig is. Újabban divatos lett, hogy az író mindent a jámbor olvasóra bíz. Ez bizonyos kibúvás az író kötelező felelőssége alól s végső eredményben azt a gondolatot kelti az olvasóban, hogy a végső igazság talán nem is fontos.A szintétikus szándéknak azonban kötelező etikája is van, s nem állhat meg félúton, de az utolsó lépéseknél sem. És semmiféle hitvallás nem törhet előre tízparancsolat nélkül. A természetes beszédnek hangsúlya is van, ámbár újabban divatba jött a hangsúlynélküli óvatosság. Az eredményeket szentesíteni is kell s a szentesítés az igazság »röttenéstelen« és végső megfogalmazása. Ha félünk tőle, akkor életünk értelmétől és szellemünk eredményeitől félünk. Társadalmi balsorsunk társadalmi hazugságok következménye. S e hazugságok folytán talánynak látszik az egész magyar népsors, holott nincs itten semmiféle titok, csak eltagadott tények és gondosan csomagolt társadalmi hazugságok vannak. Csaknem két évtizede a magyar faji és nemzeti gondolattól hangos közéletünk. Meg kell tehát végre mutatnunk, hogy a magyar parasztságnak, tehát a magyar fajiság törzsének és törzsökének történelmi szerepét mindig akkor törték le, midőn jogos emberi céljait és kívánságait fojtották meg. A magyar nép tele volt eredendő kollektív hajlamokkal, s az uralkodó rétegek és hatalmak éppen ezek ellen a kollektív hajlamok ellen folytatták és folytatják a legádázabb harcot, hogy a maguk kollektív szervezettsége ne találja magát szemben a nép kollektív szervezettséggel. S mikor »művük« készen volt, kimondották az ítéletet, hogy a magyar nép »individuális«. A mai helyzet, a mai magyar arc nehezen érthető e »történelmi művek« ismerete nélkül s éppen ezért a társadalomtörténeti szempontot nem nélkülözhettük, hiszen történelmi sorsunkat mindig ezek a mélyben lejátszódó események döntötték el s döntik el ma is.
A táj s a nép gyökereit kerestük, minden rendelkezésünkre álló úton és a tájból és népből elindulva végső következtetések felé igyekeztünk. De minden lépésünknél az élet eleven sodrával érvelünk, a magyar élet és táj képei suhannak, mint vádak és mint bizonyítékok. Nem sokat beszélünk, inkább magát az életet beszéltetjük. Lelkiismeretünk terhét, életünk legsúlyosabb poggyászát: az országos élményt bontjuk ki ebben a könyvsorozatban, s hívő szívvel hisszük, hogy ez az országos élmény közvetve, vagy közvetlenül, de ott él majd időnk magyar szellemi kultúrájában. Ezek az élmények, ezek a képek immár örök útitársaink, kitörölhetetlen jegyei a magyar tudatnak, senki sem térhet ki előlük s nemzedékek tusakodnak majd velük.
A régi monográfiák adatokat halmozó színtelensége s érdektelensége után mi a lényegeset hozzuk s így könyveink anyaga már maga is kritikai állásfoglalás, a mulandó és lényeges dolgok kérlelhetetlen szétválasztása, értékek gyüjtése és őszi tűz az égni valókból.
Nyílt szemmel s nyitott lélekkel jártunk: falvak, városok, osztályok, egyének, intézmények, babonák és szokások vonultak el vigyázó szemeink előtt, néztünk és ítéltünk s nem titkoljuk el, hogy kit és mit találtunk könnyűnek. Ha munkánk, állásfoglalásunk ősét keresem, a XVI-ik századba kell térnem. Akkor tört fel a magyar önismeret vágya ilyen elemi hévvel. Mai sorsunk különben is nagyon rokon a XVI-ik századdal. S méltóbb szózattal nem bocsájthatom útjára a sorozat első kötetét, mint szellemi ősünknek, a XVI-ik század prédikátorának, Szkhárosi Horvát Andrásnak szavával:
»Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok isten akaratját,
Mert minden pap, deák, gyermek, hegedős nagy nyiltan kiáltják
Ám meglátjátok miként várjátok az ítélet napját.«
