Vihar a sarokban – Kiss László A térképnek, háttal című tárcakötetéről
Mit ér az irodalom, ha zsurnál? Mit ér a zsurnál, ha viharsarki? Hogyan olvashatók Kiss László kötetbe gyűjtött tárcái? – Szepesi Dóra írása többek között ezekre keresi a választ
Mit ér az irodalom, ha zsurnál? Mit ér a zsurnál, ha viharsarki? Hogyan olvashatók Kiss László kötetbe gyűjtött tárcái? –
Vihar a sarokban
– Kiss László A térképnek, háttal című tárcakötetéről
„Kis magyar gyulaológia” – így szokta aposztrofálni Kiss László legújabb kötetét, amely az utóbbi öt évben írt kisprózáiból válogat. Az írások zömmel a gyulaihirlap.hu oldalon jelentek meg. Nem véletlen az áthallás a huszonöt évvel ezelőtti Esterházy műre, a Kis magyar pornográfiára, amely árnyalt és élvezetes leírást adott a kádárizmus évtizedeiről. A gyulaológia persze más.
A könyv a Gyulai Hírlap-könyvek sorozatban jelent meg a prózaíró, szerkesztő harmadik műveként. A szerzőt a főszerkesztő, Mocsár-Pörjés József kérte föl négy-öt éve, hogy írja egy ideig a Gyulai Hírlap Magánbeszéd rovatát, mert szerettek volna benne egy íróember által megszűrt gyulai képet bemutatni. S hogy a tősgyökeres helybéli szerzőnek mennyire Gyulán van a világ, az abból is látszik, hogy alig lép ki szülővárosából. Magyar-történelem szakos középiskolai tanár az Erkel Ferenc Gimnáziumban, ahol maga is érettségizett. Magyar szakosként került közel az irodalomhoz és kezdett prózaírással foglalkozni az ezredforduló környékén. Korábbi két kötete – a Szindbád nem haza megy (csak azért nem Csukázás lett a címe, nehogy a horgászati szakirodalomhoz tegyék a könyvesboltokban) és az Árnyas utcai szép napok – a Tiszatáj Kiadó gondozásában jelentek meg. A térképnek, háttal az eddigieknél is erőteljesebben gyulai atmoszférájú szövegeket tartalmaz, amelyekkel hiteles párbeszédet folytatnak Nagy Gábor rajzai.
A posztmodern Viharsarok című tanulmányában (Bárka 2010/6) a Bárka-műhely prózaíróinak műveiben keresi Németh Zoltán a mikszáthi anekdota és regionalizmus nyomait. Megállapítja, hogy Kiss Ottó, Grecsó Krisztián és Kiss László szövegeinek úgy sikerül újraírnia és újraértelmeznie a magyar prózahagyományt, hogy alkotásaikban gazdagon árnyalt posztmodern nyelvezetben jelenik meg az anekdotizmus és a regionalizmus. A Krúdy-féle nosztalgia, az örkényi groteszk, a Darvasi-féle líraiság és a hrabali monológ keveredik szövegeikben a mikszáthi anekdotával. Szerinte általuk mind a regionalizmus, mind a mikszáthi anekdota felől megújíthatónak látszik a magyar prózahagyomány. Ebben a vonulatban azonban mennyire egyedi Kiss László prózája?
Írásaiban különösen hangsúlyos a víz, a hal és a horgászás. A térképnek, háttalban peca, foci, nagymamázás kerül egymás mellé, és ugyanúgy az a bizonyos „összefüggés”, mint az előző kötetekben. Idézem az egyik Szindbád-novellájából, amit máig prózája kulcsának gondolok: „Egy igazi jó világon: összefüggés van. Sőt, csak összefüggés van.” Ez a könyv talán már nem annyira szemtelenül kamaszos és krúdys, ahogy az első kettő, de a textúra mintája ugyancsak sűrű. A nagy tárcaíró előd, Kosztolányi, a nagy szerelem (Az első szerelem című írásból meg is tudjuk, hogy ő volt az, „de erről már igazán: csitt.”). Nézzük még egy kicsit a Krúdy hatást! Szindbád szökésnovelláit tanította egyetemi szemináriumon, érzésviláguk közel áll hozzá, ahogy a Könyvjelző-interjúban mondta, (2008. március): „Fölsétálok a gátra, és alattam hullámzik a ködtenger. Ez Krúdy. Azt érzem, hogy a Nyírségben ugyanígy otthon volt valaki egyszer, ahogy én a gyermekkori tanyán.” A szövéssel kapcsolatban pedig: „Nagyon szívesen adom át magam az asszociációs prózatechnikának. Nagy gyönyör, mit tud kihozni a nyelv, miközben velem viaskodik.”
Fodor György helyszíni tudósításában a Kiss László-szövegeknek a műfaji sokszínűségét emelte ki, és az egyéb írások megidézésére alkalmas játékosságot, amelyekből végső soron Kiss László ismerhető meg minden alteregójával együtt. Hogy műfaj szempontjából mik is ezek az 1200 karakteres – korrajzot, életrajzot, városrajzot is teremtő – írások, az magát a szerzőt is elgondolkodtatta. Tárcák? Tollrajzok? Végül egy kedves ismerőse hívta fel rá a figyelmét, hogy mivel az újság sarkában kapnak helyet, legyenek „sarkok”. Akkor még nem is sejtette, hogy mekkora vihart kavarnak majd ezek a sarkok. Az olvasók ugyanis sokszor nem értették, hogy egy-egy írás miről szól, néha azt kifogásolták, hogy „rondán ír”. Bárhogy nevezzük is őket, ezek az írások „zsurnálirodalomnak” tekinthetők, a felkérés szerint városi eseményekről kellett írnia. Tehát van köztük várszínházi esemény, tévékritika, koncertbeszámoló, megszólal bennük kocsmatöltelék, tanár, akadémikus, gázszerelő, újságárus a peronon – akik mind másképpen beszélnek és látják a világot…
A sarkok sajátos keverékei különböző hangulatoknak: lírának, groteszknek, irodalmi vendégszövegeknek, izgalmas utalásoknak, ám amit velük kapcsolatban még emlegetni szoktak, az a szomorúság. Kiss Lászlónál egymás mellé kerül élet és halál. Vannak kimondottan szórakoztató „sarkai”, de kétségtelenül úgy színes a világ, ha a másik oldalát is megmutatjuk. Akár a Hrabal-Menzel filmről szóló Őfelsége pincére című írásban is: „Hrabal úr, hogyan lehetséges, hogy egy húszéves lány hipp-hopp eltűnik a világból” és ugyanitt később: „miként fordulhat elő, ki lehet a felelős, hogy egy nagymama, volt-nincs”.
A nagyszülői porta a helyszíne a felkérésre született novellának, amelynek címe „Árnyas utca, mondjuk 2029”. A téma: hogyan képzeli el a szerző kelet-közép-európai állampolgárként 2029-ben azt a térséget, amelyben él. Gondolkozott, minek nevezze azt a régiót, amelyben él, és rájött, hogy ez Magyarország, azaz Gyula, tehát a nagyszülői udvar, éppen az Árnyas utca. A legtöbbet szereplő motívum már az Árnyas utcai szép napokban, sőt a Szindbád nem haza megyben is a hazatérés, ami valószínűleg ugyanazt a stabilitást, menedéket jelenti, amit a megszólaló is szeretne az életébe. Kiss László saját tapasztalatát osztotta meg: a nagyszülők tizenéves korunkban elárasztanak bennünket az élményeikkel, beszélnek a múltról, és nem figyelünk oda rájuk. Huszonéves korban megnyílunk az idősebbek iránt, de akkor már nem mindig van lehetőségünk személyes beszélgetésre.
Addig jó nekünk, amíg van Árnyas utca! Akárhogyan is. Húsz éve, most, vagy húsz év múlva. Mindegy, csak legyen. Mert ha van Árnyas utca, akkor minden bizonnyal van Nap is. (Ahogy az olasz mondja: c’è il sole – süt a nap.) Mindennap. Árnyék fény nélkül? Kiss László prózájában sem jár egyedül a szomorúság. Minden mögött ott a fonákja is, mindegy hogy groteszk, hogy modortalan, modoros, morcos, obszcén, vicces, fennkölt, vagy vendégszöveges – a szövevények mélyén ott a humánum. Csak valamilyen viszonyba kell a szövegekkel kerülni. Ennek alapján lehet is! Egyvalami képes kihozni a szerzőt a sodrából: ha az olvasó azt mondja neki, szép-szép, de nem értem. Akkor mit csinált ő négy évig a gimnáziumban – mint magyartanár?
De fogalmazzunk árnyaltabban! Még akkor is, ha a dolgok néha fekete-fehérek. Merthogy gyermekien felemelkedhetünk. Emeljük fel szívünket, a horgászhelyek párás fényeihez – szólítsuk meg nagymamát, magunkban – ő már úgyis csak úgy tud válaszolni. Ha csendben figyelünk rá. Élővíz-csatornánk mentén. Nem Kis-Körös az! Maradjunk annyiban.
Kiss László: A térképnek, háttal. Gyula, Gyulai Hírlap Nonprofit Kft., 2010.
Szepesi Dóra
Kapcsolódó anyag:
