Olvasók 1. – Fotó, novella

Képet alkotunk az olvasóról. Elképzeljük, mit, hol és hogyan olvas, néha még azt is, miért. Aztán egy fotó érkezik. Történeteket írunk hozzá, melyek rólunk is árulkodnak. Végül visszakerül mindez az olvasóhoz. – Szőcs Tekla fotójához Nádudvari Zoltán írt történetet

Hason

Hasra fekszik, úgy szereti. Szeret kiszolgáltatott lenni. A szöveggel szemben. Így tanulta, ez a divat, azt kell mondani: Szöveg. A fenekét irodai munkára használja, és most hasra fekszik, nem keveri a kötelességet a szórakozással. Ellazítja a csipőcsont körüli idegvégződéseket. Egyedül van már egy ideje, de a kutya túl hűséges lenne, a macska túl sokat hízeleg, a férfi meg folyton tévézni akar. Maradt a tengerimalac, most is hozzá öltözött, harmóniában vannak. Ő is hason szereti. A díszpatkány – így nevezte a férfi. A tengerimalacot és titokban őt is.

Csak a fehéret és a feketét ismeri. Minden ilyen körülötte: a párnahuzat, a hörcsög, a könyv lapjai, a világ és ő maga is. Nincs alku, csakúgy, mint a has és a fenék között. Virágot Algernonnak – ez illene hozzá. A háttérben szimfonikusok húzzák a Nothing else mattert. Haja szőkeségét anyjától örökölte, a ruha feketéjét a kamaszkorából, amikor egy Apocalyptica-album hallgatása közben finom, látványos vágásokat ejtett a csuklóján. A vér sohasem serkent ki, de jól mutatott a néhány var. Patkány a világ, díszpatkány – gondolta akkor. Mára megnyugodott. Félhangosan mormolja a sorokat: „Bejön. Lehasal. Megszűnik. Belép. Látja: ugrásra kész. Bent van, sebez, nem mozdulok. Félrefordul, nézem, kimegy. Másnap az utca túl meleg. Tele az égbolt madarakkal. Csivitelés, verdesés. Én egyedül a zöld fényű nappal. Nehéz, párás a levegő, zsigereimben túlnyomás van. Ha fél fokot görbül a tengely, megfulladunk a zuhanásban.”

Nádudvari Zoltán