„Diák és ember elleni vétek, pótolhatatlan veszteség” – Cserjés Katalin véleménye az irodalomtanítás mai helyzetéről
Cserjés Katalin a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Modern Magyar Irodalom Tanszékén magyartanárok generációit készíti fel szakmódszertan-órák keretében az iskolai munkára. Az irodalomtanítás helyzetéről kérdeztük, központban azzal a problémával, hogy a szakiskolai osztályokban megszűnik a tantárgy.
„Diák- és ember elleni vétek,
pótolhatatlan veszteség”
– Cserjés Katalin véleménye az irodalomtanítás mai helyzetéről
Mi a véleménye arról, hogy a következő évben megszűnik az irodalom, mint önálló tantárgy a szakiskolai képzésben?
Irodalom, művészet nélkül, az ilyen típusú tárgyak tanítása, a velük való foglalatoskodás, aktív időtöltés és megkínálás nélkül fájdalmas ürességet kell majd tapasztalni e fiatalok oktatásában, szellemi, lelki, érzelmi, szépérzékbeli fejlődésükben. Nincs szebb, jobb, tisztább dolog e tárgyaknál, nem bifláznivalók, ellenben a szép, az izgalmas, a gondolkodni- és töprengenivaló felmutatására alkalmasak. Élni segítenek, s örömet okoznak, így hát megszüntetésük diák és ember elleni vétek, pótolhatatlan veszteség. Inkább növelni kéne ezen órák számát, még jobban bízni a magyartanárban, többet bízni rá, hagyni, hadd olvasson akár 20 percet is az órán a legjobb szövegekből, így kapatván vissza diákjait a „szöveg örömére”…
Hogyan kellene átalakítani a magyartanítás rendszerét, hogy a diákok értsék, élvezzék, és a kultúra élő, kreatívan formálható részének érezzék az irodalmat?
Sok mindent lehetne itt mondani, de nincsen szabály, s lényegében mindent kipróbáltak már. Én csak egyet húznék most alá: múlhatatlan, megkerülhetetlen a (jó) tanár, a koncepciózus, tárgyát szenvedélyesen szerető, nagy szakmai tudású, nagyformátumú, bátor és szabad pedagógus szerepe. Ő az, aki a fenti problémákat törvények, kerettantervek, hiábavaló jelentésfogalmazások és a taszítóan gyűrűző bürokrácia ellenében is végbe tudja vinni, személyes kompetenciája révén (hogy ezt a közhellyé vált, jelentése-vesztett szót némi iróniával használatba vegyem).
Mi lehet az oka annak, hogy a magyar diákok ilyen nagy arányban nem tudnak olvasni, azaz nem tudják értelmezni az olvasottakat?
Valami lett velük, ezekkel a kedves, tiszta lelkű, s a korábbi generációknál semmivel sem ostobább fiatalokkal. Nyilván megváltozott a vizuális fordulat miatt a gondolkodási szerkezet, a figyelmi képesség. Cikáznak, hypertextuálisak, kép-érzékenyek e mostani fiatalok, a linearitást, folyamatos figyelmet, klasszikus adat-központúságot stb. nem bírják: olvasni sem igen tudnak, se hangosan, se halkan. Nem is szeretnek. De a jó történeteket, a jó és fontos dolgokat biztosan ugyanúgy szeretik, és talán még vissza-tudnak tanulni olvasni is, ha apródonként, észrevétlenül rákapatjuk őket, mert ráébrednek, hogy az olvasás mennyivel más minőségben szabadítja fel a képzeletet, mint a net villódzása. Az is jó! Nem romlott el a világ, hanem változott, s nem állhatok tanárként örök-elégedetlen kövületként mesterségem halotti emlékmű-talapzatán. De a diákság kegyeit sem kell keresnem, Brad Pittet mutatva Akhilleusz helyett… nehéz, ingoványos mesterség, igazi „kihívás”: pár lépést vissza, a betűk felé…
Kapcsolódó anyag:
