Az vagy, hisz én emeltelek fel ily magasra, én, csak én.
Mindig csak én. Ezért vagyok melletted is magányos.

Jelige: Pink Delirium

 

Tűlevelek

szonettkoszorú
(részlet)

15.

Ha az ismert világ peremére érsz,
csak távolról értheted meg a múltat,
csak keretével együtt teljes a kép,
a lét hangjai sóhajokba fúlnak.

Örökké őrzöm öncélú magányom.
Miközben zuhanok időn s téren át,
még mindig ugyanott, egyhelyben állok,
ez óv meg engem, ez szab nekem határt.

Steril, messzi csillag csak a reménység,
kétségtől nehéz minden mozdulatom,
életem adnám, hogy soraim értsék,

az elme fegyver s a legfőbb hatalom.
Hiszem azt, hogy erőm változtatni van,
hisz ember vagyok: örök nyugtalan.
 

Prométheusz halott
 

Ilyenkor omlik rám a te elhallgatott hiányod is,
Ha reggelente füstölög s foszlik köröttem a köd.

Pedig te sem vagy más csak egy törvénytelen, vak messiás
Mondom magamnak: létezel, s hitem szerint halott vagy.

Az vagy, hisz én emeltelek fel ily magasra, én, csak én.
Mindig csak én. Ezért vagyok melletted is magányos.

„Nincs út a hegyre vissza” – szólt a dal. „Prométheusz halott.”
Mit én magamban semmikor, te láttad és láthatod.

Ez csak haj, ez csak bőr, izom: formálható, nyers egyveleg
De benne bomlik s tündököl az ember összes arca.