Ki ecettel, ki hordóban savanyít – Novák Valentin Ecettel savanyítok című novelláskötetéről
Hogyan lehet beszélni egy irodalmi szövegben a mozgássérültek világáról? Összeegyeztethető-e a megértés, a problémák feltárása a cinizmussal? Egyáltalán mit és miért savanyít a fiatal prózaíró legújabb kötetében? – Válaszok Vincze Ildikó írásában.
Ki ecettel, ki hordóban savanyít
– Novák Valentin Ecettel savanyítok című novelláskötetéről
„Nem gondoltam volna akkoriban... Aztán egyik nap, életem valamelyik szeptember elején, ott álltam a Hermina úti Tisza-villa főbejáratánál, s megpróbáltam nevetséges udvariassággal előre engedni egy bottal sántító amazont. Aztán megláttam szemében a sértettség semmivel össze nem téveszthető villanását. Aztán ott maradtam közöttük évekig...” – a mozgássérültek adta apokaliptikus sámán-rock koncert meghökkentő élményét elbeszélő nyitónovella záróbekezdése Novák Valentin Ecettel savanyítok című kötetének keletkezési hátterét, és egyben a könyv már-már szürreálisba forduló, de mégis kíméletlenül a realitásokból építkező fiktív világát is megalapozza. A könyv témáját tekintve rendkívül rokonszenves a szerző elgondolása, és talán mondható, hogy egyedülálló a magyar irodalomban a mozgássérültek margóra taszított, zárt világának bemutatása. Noha a szerző valóban nevelőként, mentorként dolgozott ebben a világban, kötete az erőteljes élményalapúság ellenére sem valamiféle stílusosan megfogalmazott szociográfia, vagy túlcsorduló pátosszal bevont segítségkérés. Noha a cél minden bizonnyal a figyelemfelkeltés, a szemfelnyitás, a másokért való kiállás sürgető imperatívuszának kiáltása, a Novák Valentinre olyannyira jellemző erőteljes szubjektív szerzői hang – amelyet mindenki gyomra másként visel – sosem húzódik e mögé.
A téma nem friss ötlet, sokkal inkább egy régebbi továbbgondolása. A 2010-ben megjelent könyv tulajdonképpen a szerző 2006-os Magyar rulett című kötetének utolsó, tematikájában legkoherensebb, Ecettel savanyítok című ciklusának újra megjelentetett, kibővített változata. E korábbi novellák a jelen könyv két ciklusában vegyesen elrendezve kaptak helyet. A kötet, vékonysága ellenére, maga a tömény tragédia. A tizenkét novella között nincs helye az elérzékenyülésnek, álszentségnek, hősies együttérzésnek, a „mindent lehet, csak akarni kell” közhelyének. Novák Valentin nem kíméli az olvasót, és minduntalan arcába köpi cinikus megvetését. Legvelősebben a Karácsony című novella éppen öngyilkosságra készülő fiatal főszereplője fogalmaz az alagsorban rendezett szentestei ünnepség nyüzsgését szemlélve: „Itt kérem apátia van és mély depresszió... Ez a legvidámabb kripta széles e bolygón. Ez a megjátszások palotája. Azt hiszi ez a fajankó, hogy valami megváltozhat egy átkozott nappal? Azt hiszi? Úgyis elsöpri a közbánat, a közundor vagy a köz-öny... Mi lehet az az „öny”? Undorítóan hangzik. Olyan mint a genny, ami a gyulladásokból fröccsen, bugyog és szivárog. Ez az „öny” az emberek igazi lelke... Az irigység, a kicsinyesség, ami közönnyé egészülve világlélekké hízik... Karácsonykor megpróbálja mindenki a zsebébe rejteni óévre porciózott „önyét”, de már szenteste végeztével kikandikál onnan, s másnap egyesülve a világ összes öny-darabkájával, KÖZÖNYKÉNT tölti be világrohasztó szerepét...”
A kötet első, Plázatekergő című ciklusának hat novellája a legkülönfélébb karaktereket vonultatja fel, akárha nagylátószögű kamerával készült képet mutatna. A címadó novella remek érzékenységgel hurkolja egybe a fogyasztói társadalom és az azt maró gúnnyal bevonó, már-már etnográfusi szakszerűséggel, önmagát pedig mélységes önkritikával szemlélő tolószékes férfi szánalmas nyomorát. A ciklus, és egyben az egész könyv legkiforrottabb darabja a Lélekző csomó (sic!), amely egyetlen karakter, egy lecsúszott polihisztor zseni önvallomásába sűríti a kötetben megfogalmazott Novák Valentin-i filozófiát. Az önmagát kutató, és folyton elvesztő ember, a lehetőségek és adottságok ki nem használhatóságának fojtogató légköre, a társadalom kirekesztő magatartása, élet és halál megítélésének viszonylagossága, az isteni szándék megértése - talán így lehetne mindezt összegezni. Ahogyan az egyik írásban olvasható: „(...) most minden pénzem félreteszem, nehogy pénz híján normálisan temessenek el. S ha már benne vagyok, zárják le, alakítsák vízhatlanná önmagát megmentő bárkám, s dobjanak egy óceánjáró fedélzetéről a hullám-végtelenbe. Legalább holtomban ringhassak bölcsőmben. Az élet bölcsőjének színén. Ennyi. Ne higgye, elmúlás utáni hírnévre vágynék, arra, hogy burjánzó létezés kerekedjen a halálomból, ha megtalálnak kéretlen kezek. Nem! Egyszerűen orcán akarom vágni az Istent, aki ennyi gyalázatot elművelt velem. Emberarcon akarom csapni, s ez bőven belefér a földi blaszfémiák láncolatába, nem kiugróan szemét cselekedet, sőt, még a létét sem tagadom, megbecsülöm e pofonnal, e fricskával.”
Stílusában is emblematikus szöveg ez, hiszen benne jól látszik a szerzőre oly jellemző cinikus, maliciózus, erőteljesen lírikus, olykor már dagályosságba átcsapó hang. Noha különféle karakterek életének egy-egy mozzanatát villantja fel a szerző, ő maga sosem vonul háttérbe, minden szólamon rendíthetetlen hatalommal uralkodik. Akár belső, akár külső pozícióból láttatja szereplőit a szerző, saját hangja olyannyira összefonódott az övéikkel, hogy a könyvet egyetlen nagy Novák Valentin-gondolatfolyamként olvashatjuk. Bár figurái életszerűek, fikciójuk mégsem hiteles, mert a makacs teleológia mindig kikezdi az alapokat. A narráció személy szerinti módozatainak folytonos váltogatása, egymásba csúsztatása, a realitásokból építkező szövegek szürreális látomáslírává való burjánzása gyakran indokolatlan (vö. például a balett-táncos balesetét elbeszélő Szent Balerint vagy a szerkezetileg széteső Vörös angyalt), és sokkal inkább tekinthető prózapoétikai hiányosságnak, mintsem írói intenciónak.
A második, Memento Móni című ciklusban, amely a nagylátószög használata helyett egy intézetben élő csoport együttélésére fókuszál, ahol a szólamok ösztönös átfedései, a történetekben újra és újra felbukkanó karakterek, ugyanazon történet többszöri, más nézőpontból láttatott felbukkanása a közösség szoros összetartozásának, a narrátor és a szereplők eggyé válásának, a szerzői együttérzés mélységének jelzőivé válnak. Itt már nem is az egymástól elkülöníthető, csattanós történetek megteremtésére törekszik a szerző, inkább be akarja vezetni az olvasót egy ismeretlen mikrokörnyezetbe, amely a maga hétköznapi kicsiségeivel mégis folyton élet és halál határait kutatja. Érezhetően megélt, valódi események kerülnek itt elbeszélésre: hétköznapi tragédiák és boldogságok, amelyek azonban az ember kilátástalan helyzetére adott paradox útkeresési válaszaikkal halálosan komollyá válnak. Azonban elbeszélési technikától függetlenül, legyen szó akár egy fiatal fiú szerelmi csalódásáról, groteszk szexuális vágyakról, egy joint-tekerés kálváriájáról vagy öngyilkosságot fontolgató lányról, az előző ciklusra jellemző szerkezeti széttartás, lírai hömpölygés, a modoros uralkodó narrátori szólam ebben az esetben sem enyhül. Novák Valentin kétségtelen érzékenységgel választja témáit, valódi egzisztenciális mélységek fenekére néz, és vitathatatlan nyelvi mutatványokkal képes elkápráztatni az erre fogékony olvasót, ám e kötetre vonatkoztatva élni látszik a mondás: a kevesebb néha több. E témák – és persze nem csak ezek – megérdemelték volna a gondosabb csiszolgatást, megfontoltabb, letisztultabb szerkesztést – a kötet címét hasonlatként alkalmazva: az ecettel savanyítás helyett a türelmes hordóban erjesztést.
Novák Valentin: Ecettel savanyítok – Mementó Móni. Pont Kiadó, 2010.
Vincze Ildikó
Kapcsolódó anyag:
