Aztán jóval a forradalom után elszegődtem nagy lelkesen Szekszárdra, itt a főagronómussal kerültem igen jó barátságba, és megszerettem a szekszárdi bort, mely bornak akkor a Vatikán is vevője volt. Az akkori borászok panasza csaknem egyezett a mai panaszokkal, nem veszik a magyar bort.

Jelige: „28”

11. SZABAD ORSZÁG SZABAD POLGÁRA

A hatvanas években terveztem és építettem a Szekszárdi Állami Gazdaság szőlészeti üzemét és borgazdasági épületeit. Akkoriban ki voltam kiáltva szőlészeti építésznek, pályámat a Szőlészeti Kutató Intézet badacsonyi pincészetének megtervezésével kezdtem. Számos szép terv keletkezett, igéző példái lehettek volna egy Kós Károlyi magyar építészetnek, azonban jött az 56, és mint más terveknek ezeknek is befellegzett. Ha az építészeti terveim pusztultak is, emlékeim megszaporodtak. Az egykori Szőlészet Kutató Intézetnél megismertem Domahídy Miklóst, aki különleges egyéniség volt, gyönyörűen tudott a magyar borokról mesélni. Számos értekezlet szép emléke él bennem, s 1956-ban egy októberi délután, mikor felhívott a Szentkirályi utcai lakásukra, éppen csomagoltak. Azóta tudom, hogy külhonban híres íróvá küzdte fel magát, s igazán sajnálom, hogy az eltelt ötven évben nem sikerült találkoznunk.
Ide fűződik az intézet igazgatóhelyettesével való kalandom. O.O. József-hegyi családi házát tervezetem, és a tervekkel még 56 eseményei előtt elkészültem, jelentkeztem a honoráriumért. Mivel munkatársam is részesült volna a tiszteletdíjban, a kérdést szívügyemnek tartottam. O.O sem volt jobb sok megrendelőmnél, nem fizetett. Kapóra jött a véletlen, s mikor kitört a forradalom, O.O. is mellém sodródott a Bem szobor felé menetünkben. Engem meghatott jelenléte, mivel tudtam, vezető állása megkövetelte a párttagságot, s íme most ott állott, ahol mi. Fizetésre azonban csak 59-ben került sor, fura körülmények között. Telefont kaptam O.O.-tól, melyben meghívott a Gerbeaud-ba. Felvillant a remény bennem. Szánta és bánta késedelmét, és ezzel letett egy borítékot az asztalra, melyben a tiszteletdíj kétszerese volt. Beszélgettünk, és úgy éreztem, mintha búcsúzott volna. Akkor a búcsúzás egyértelmű volt, sokan engedély nélküli el- elhagyogatták az országot. Jobb volt azonban nem részese lenne ilyen titoknak, elbúcsúztam tehát. Két hónap múlva kaptam a hírt, O.O. súlyos betegségben elhalálozott.
Nos, az együttműködés fiatalságomban sok szép, de borgőzös emlékkel ajándékozott meg. Nem voltam, és ma sem vagyok iszákos, de a magyar bor élvezetét és szeretetét a borászok között tanultam meg.
Egy ilyen „tárgyalás” után késő délután alig találtam meg bérházunk kapuját, s több kísérlet után jelentem meg anyósomék harmadik emeleti lakásának ajtajában. Drága jó anyósom látta, hogy ittam, sejtette, hogy nem ettem, és azonnal leültetett a konyha asztalához. Itt sógorom, már élvezettel kebelezgette be a tükörtojással dekorált spenót főzeléket, s még mielőtt anyósom tálalt volna, megkínált. Ma sem tudom miért, de kivettem a spenóttal teli kanalat a kezéből és az előtte lévő tálnyi zöldfőzeléket a sógorom fejére öntöttem. Sajnálom, de feleségem családja gyanakodni kezdett, hogy egy részeges fráterhoz adták lányukat.
Sok izgalmas élményt szívtam magamba, B.G., a badacsonyi Szőlészeti Kutató igazgatója révén. Ő sokat mesélt az akkori kormány és pártemberekről, akikkel belterjes közvetlen kapcsolata volt. Részese volt például Rákosi elvtárs korszakalkotó ötletének, mikor elrendelte a citromtenyésztést, lévén Badacsony a legalkalmasabb hely a mediterrán növénytermelésre. Ő kapta meg a feladatot és ő lehetett a tanúja, mikor az egy szem sárga gyümölcs az értékes szőlő helyébe telepített citromosból a pártvezető kezébe került egy nagy ünnepség alkalmából.
Beszámolt arról is, miképp viselkednek az ország új gazdái a Szürkebarát és a Veltelini iddogálása során, és emlékezem Dobi elvtárs, a Magyar Népköztársaság elnöke szilveszteri viselkedéséről mondottakra. Dobi elvtárs ekkor is, mint mindig, felöntött a garatra, nehezen lehetett rábírni, hogy szedje össze magát, mert éjfélkor a TV-ben újévi köszöntőt kell tartania. Késő délután aztán sikerült a nagyfőnököt a sofőr segítségével az autóba begyömöszölni. Az igazgató többször rászólt a sofőrre, hogy egy ilyen fontos elvtárssal kíméletesebben bánjék. A sofőr felkiáltott: „- legalább Budapestig össze ne disznózza magát!”
Aztán jóval a forradalom után elszegődtem nagy lelkesen Szekszárdra, itt a főagronómussal kerültem igen jó barátságba, és megszerettem a szekszárdi bort, mely bornak akkor a Vatikán is vevője volt. Az akkori borászok panasza csaknem egyezett a mai panaszokkal, nem veszik a magyar bort. Ezért találtam korszakalkotónak a javaslatomat, mellyel az igazgatóságot megleptem. Egy építész tehet csak ilyen javaslatot. Az ajánlat egyszerű volt, a címkén a Szekszárdi bort ikszel kell írni. A most már Sexardinak átkeresztelt bor indoeurópai környezetben is alkalmas olvashatósága és reménykeltés miatt közkedveltté válhat. Sajnos javaslatomat nem fogadták meg, azóta is hiszem, mekkora nagy üzlet lett volna az átkeresztelés!
Szekszárdi kirándulásaimat rendszeresen MÁVAUT autóbusszal tettem meg. A művezetések befejeztével a Garay térre vonultam és egy virtigli kocsma előtt vártam a busz indulására. Ez a csehó Szekszárd város főterén volt, és mindent, csak egyet nem lehetett ráfogni, hogy emelte az utcaképet. Olajjal felöntött enyhén kátrányszagú bűzlő padlóján állandóan néhányan részeg feküdt a helyi bor ellen reklámként. Az üzlet előtt pedig homokkal leszórva díszlet az aznapi használt menü. Váróhely pedig nem volt, választhattam, vagy ebben a helyiségben töltöm várakozás idejét, vagy jó idő esetén leülök a járda szegélyére és elmélázok. Ez utóbbit választottam, és belebonyolódtam gondolataimban a politikába, a városszervezésbe és a magyar város akkor rettenetesen elhanyagolt esztétikai állapotába. Ekkor sötét árnyék jelent meg felettem, a szervé, akinek feladata lett volna a kocsmai rendetlenségen is valamiképpen úrrá lenni. Felszólított, hogy álljak fel, mert rontom a városképet. A helyzet valóban fura volt, hátterem az előbb leírtakkal antagonisztikus ellentétet képviselt viszonylag polgárias öltözékemmel. Nem álltam fel, közöltem, hogy én egy szabad ország szabad polgára vagyok, és ott ülök, ahol akarok. A határozott szó, s a rögtöni beidegződés a rendőrt elbizonytalanította, lelkében a Nyugat vágyott képe vonult el, és tisztelettudóan hátralépve megkérdezte, vajh melyik szabad országnak vagyok a szabad polgára? Csak egyet felelhettem: Magyarországé, bármennyire is meglepő. Cselekedetem sikeres volt, a busz indulásáig ott maradhattam a járdaszegélyen, a városkép sérelme nélkül.

1960