Önzetlenségből naponta vizsgázó barátaim!

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én úgy vélem, nem könnyű osztozkodni! Van egy közös kedvenc óriáskiflink édesapával, de hogy ne legyen gond kénytelen voltam neki azt mondani a boltban, hogy: „Apa vegyél két óriáskiflit, hogy ne kelljen örökké azt mondanod, hogy irigy vagyok.” Mert ugyan én nem tudom az egész óriáskiflit egyedül megenni, még több nap alatt sem, de hogy kettévágjuk, és hogy adjak belőle, mikor olyan gyönyörűen terpeszkedik a tányéromon, az nem megy.

És így van ez majdnem mindennel, pedig nem is eszem rendesen, csak játszom az étellel, amitől édesanya nagyon ideges lesz. És mióta van ez a tél és nagyon rondán köhögök, hiába ápolt a nagymamám is, fogytam egy kilót (ahogy anya mondja). Azt nem tudom mennyi az a kiló, de mindenki azt mondja, hogy nőttem is. Kinga barátnőm is nőtt és vékony és kapott egy pianínót, ami egy olyan falhoz állítható zongora. De hegedülni is tud, szilveszterkor megmutatta.

Johanna az unokatestvérem, vele nagyon sokat küzdünk, ha együtt játszunk. Mindig ugyanaz a történet: én is azzal szeretnék játszani, amivel ő. De ha elmegyünk együtt a táncházba, ahová már Kriszti keresztanyámmal is mentünk, ott nagyon rendesek vagyunk, megfogjuk egymás kezét és táncolunk, forgunk, lépegetünk. Táncolni nagyon jó, szeretek én is, csak édesapa szerint nem kellene a nyakában ülve szédülnöm, meg félnem,  mert szerinte a barelinát (sic!) a feje fölé emelgeti a fiú táncos. Én kértem édesapát, hogy most csak anyát emelgesse a feje fölé, mert én még félek. De ezen csak nevettek mind a ketten.   de láthatjátok, hogy bátor vagyok, mert voltam korcsolyázni is, Óbuda régi főterén. Viszont most lett még egy unokatestvérem, aki már éppen nem csecsemő, ő nagyon szelíd és kedves kisfiú, Andriska, Johanna testvére. Együtt is láthattok minket lefényképezve, ahogy Johannával fogjuk a kezét, mert ő még négykézláb jobban tud menni, mint állva.      

Képzeljétek el, egyik reggelinél mondtam anyáéknak, hogy „nekem van egy ötletem: ne öregedjünk meg!” Édesanya és édesapa is nagyon jó gondolatnak tarja, de én még tovább is fokoztam: nem akarok fölnőni.  Vagy ha már nagy leszek, akkor talán „elég megnőni, nyugodtan buta maradhat az ember”. Mert most valahogy olyan sok nekem, hogy mindenki a jóra akar tanítani. Ha kérek valamit, akkor azonmód hozzáteszik, hogy „talán légy szíves”.  Én erre csak annyit mondok, hogy: „öhöm”. Ez azonban senkinek nem elég. Nagymama még sírt is, amikor ebédnél nem akartam mellé ülni. Pedig nagyon szeretek vele játszani, ám néha nem tudom mi van velem, csak kötekedek. Aztán kérhetem a bocsánatot.  Anyával barátnőset szoktunk játszani amire édesapa azt mondja hogy: az igazi szerepjáték az, hogy még önmagát is eljátssza az ember. Ezt nem értem…

Nem tudom, hogy tudjátok-e hogy „ A szépség az anyák szívében lakik. De lehet rajta igazítani.” Ezzel egy kissé zavarba ejtettem a családomat, ahogy az esti mesélésekkel is, amikor teljesen odabújok apához, ő nagyon élvezi, hogy olvashat, mert szerinte ez fölér egy beszédórával a rádióban. Én pedig azt szeretem, hogy több részben olvasunk meséket. Igaz nem alszom el azonnal a mese után, anyának még sokat kell velem beszélgetnie. Különben is „az élet olyan nehéz, mert mindig dönteni kell.” Valamelyik reggel is arra jött be apa, hogy édesanyának bőgtem tiszta erőből, pedig erre reggel nincs idő. Mondtam apának, hogy képzelje el, hogy van öt szoknyám, az egyik szebb, mint a másik és nem tudom eldönteni melyiket vegyem föl.” Apa persze nevetni kezdett és azt mondta, hogy vegyem fel mind az ötöt és félóránként vegyek le egyet az oviban. Erre még jobban elkezdtem bőgni és azt kiabáltam hogy „Apa! Ez nem vicc! Ez komoly.”  

„Ha a radiátorhoz tartom a kezem, akkor sült meleg leszek.” Ezt azért mondtam, mert végre apa szobája is meleg, mert Túri Pisti doktor bácsi és Tünde a régi gyermekorvos nénim itthon voltak Svédországból és István megcsinálta édesapa fűtését. Csak úgy. Azóta meleg az ő szobája is.

Ebben a hidegben nektek is jó meleg éjszakát és szép álmokat kívánok.

Ne köhögjetek úgy mint én, és tegyétek a szátok elé a kezeteket, ha igen. Nekem nem mindig sikerül.

Maradok: Stefánia Irma, 

aki holnap oviba megy, ezért már alszik is. „pedig egyáltalán nem tudok aludni!!!” Most is ezt kiabálom…