HELYSZÍNI

Vida Gábor legújabb, A kétely meg a hiába című novelláskötetét mutatták be a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. A szerzővel fikció és valóság, film és próza viszonyáról, a női narrátor szerepéről, valamint készülő regényéről beszélgetett Selyem Zsuzsa író, irodalomtörténész.

Történetek a mondhatóság mentén

A tizenegy novellát tartalmazó legújabb Vida-kötet, amely idén látott napvilágot a Magvető Könyvkiadó gondozásában, kapcsolódik az első, Búcsú a filmtől című könyvéhez, visszatér benne a film motívuma – derült ki a kolozsvári bemutatón. Ez a szerző hatodik kötete, a legutóbbi, Nem szabad és nem királyi című novelláskönyve öt évvel ezelőtt jelent meg, s ebből arra következtethetünk, hogy alapos munka előzi meg az elbeszélések publikálását –vetette fel Selyem. Vida szerint ez összetettebb probléma, nem lehet ilyen egyszerűen megválaszolni. A Jelenetek egy erdélyi filmből című novelláját hat éve írta ugyan, mégsem került be a korábbi elbeszéléskötetbe, mert egyszerűen nem érezte odaillőnek. A jelen kiadvány valaminek a lezárása, egy korszak vége, egy másik időszak kezdete. Időközben Vida egy regényt is írt, amelyen már csak a végső simításokat kell elvégeznie.

Mielőtt azonban beavatta volna a közönséget a nagyobb lélegzetű prózai mű témájába, a beszélgetés az első kötet és a legújabb novelláskönyv kapcsolatára tért ki részletesen. A Búcsú a filmtől és a Jelenetek egy erdélyi filmből alapján nyilvánvaló, hogy folyamatos kapcsolódás, reflexió van a próza és a másik művészeti ág között. Az író hangsúlyozta: a film műfaja kolozsvári egyetemi évei alatt kezdte el foglalkoztatni, amikor is egy barátjával elképzelték, milyen szép volna az itteni történéseket vászonra vinni. Aztán elég hamar rájöttek, hogy ez nem valósítható meg. „Azt tudom elképzelni egy filmből, hogy mit akarok látni a képernyőn, de aki legalább egy fényképezőgépet fogott a kezébe, ne adj isten kamerát, pontosan tudja, hogy a film az egy gyár. Nem arról van szó, hogy mit szeretnék látni a vásznon, hanem, hogy hogyan kell azt megcsinálni. A szövegben ezzel szemben viszont el tudom mondani, hogy mit látok. Még egy butább fényképezőgéppel is nagyon sok mindent kell művelni, hogy más számára is nézhető képet készítsünk. A próza ilyen szempontból lustaság.” Így lett számára a film metafora, gesztusrendszer, amelyet nem tudunk elérni. Ebben a könyvben mindez újból felbukkan, persze most már teljesen más szemszögből, mint korábban.  A filmről szóló film – metafilmszerű játék. De nem ez a központi történet – magyarázta az író.
A fent említett novella másik érdekessége, hogy mindvégig női narrátor mesél. Vida szerint ez a nő talán kissé férfiasabb, mint azt általa ismert nők, és persze hasonlít őrá. Hogy miért? Mert például el tud mondani egy negyvenhárom szavas káromkodást – jegyezte meg viccesen. „Csodálkozom, hogy egyáltalán bele mertem abba vágni, hogy egy női narrátor meséljen”.  Mint kiderült, írókollégájával, Papp Sándor Zsigmonddal arról vitatkoztak korábban: lehet-e nő nélküli történetet írni? Bár Jack London vagy Hemingway bebizonyította, hogy ez lehetséges, Vida számára sokkal kézenfekvőbb, egyszerűbb megoldásnak tűnt a női perspektíva bevonása a szövegbe. Persze, mint a műből kiderül, nemcsak erről van szó, hiszen az író – ahogy azt Selyem is megjegyezte –, leírja például, mi megy végbe a női testben, amikor a férfi átöleli.
Akármilyen narrátori szerepet játszunk, mindent kell tudni arról a dologról. A megírás folyamata során olyasmikre jön rá az író, amire nem is gondolt volna. Amikor az ember bizonyos élettapasztalatokon túl van, zuhant hegyen, találkozott medvével és ezekről beszél, sokkal könnyebb helyzetben van, mintha olyan dolgokról kellene írnia, amiről csak olvasott. „Egy másik történet az, amikor hiányzik valami a szövegből, és nem tudod, mi az. Ilyenkor pótol a nyelv is, amit nem tudsz tapasztalatból, valahonnan jön. Nagyon sokszor elhiszem, amit mesélek” – vallja Vida a fikció szerepéről.

Hogy miről is olvashatunk még a könyvben? A falurombolás, a természetpusztítás jelképének is tekinthető, vízzel elárasztott Bözödújfaluról  A pisztráng című novellában, aztán a Gólkeserű egy kapus tragikus sorsáról szól, míg A játék öröme a győzelem fontosságáról, a versenyről mesél a kosárlabda és a sakk kapcsán. A Szabadság a Weiszmolnár-kanyarban és a Jelenetek egy erdélyi filmből izgalmas, filozófiai síkon mozgó, tragikus hangvételű novellák, míg a címadó írás stílusa kissé emlékeztet Móricz prózavilágára.
„Történeteit az ember ingyen kapja, kitalálja őket vagy megesnek vele, a forma ennél összetettebb kérdés, minden elbeszélés a mondhatóság mentén szerveződik” – írja a szerző a kötet fülszövegében. Az előző kötetekhez hasonlóan ez a könyve is fontosnak tartja a történetközpontúságot, ezért inkább hagyományos próza, mintsem posztmodern szövegirodalom.
Vida jelenleg „egy hagyománytalan Trianon-regényen” dolgozik, amely az első világháború idején, Kolozsvárott játszódik, és csak egyetlen Le Figaro-idézet szól benne Trianonról. „Ebben a könyvben próbáltam meg azt, amire mindig is vágytam: mindig irigyeltem azokat az írókat, akik olyasmiről tudnak írni, amiről fogalmuk nincsen, amit nem éltek át. Nem szükségszerű feltétlenül a személyesség, de valamit kell tenni azért, hogy hiteles legyen az, amit leírsz. Ha egy női narrátort el tudok magammal hitetni, valószínűleg több aljasságra is képes vagyok. Lehet a mesélhetőség mentén mondani nagyon sok olyan dolgot, ami igaz is lehet akár” – mondta az író készülő regényéről.
 

Varga Melinda