Lila akác a Helikonon - Vasárnapi levelek II/52.

Badrakovszky úgy szeretett élni, ahogy távoli ősei, valamiféle neonomádság volt ez, hátán a háza, mint egy csigának, kistáskában munkahelye, benne az örök elvágyódásnak epéje és az otthonteremtés igényének olaja ellentétest kavargott. Ennek köszönhetően ugyan meg nem ragadt sehol, de megtelepedni sem nagyon tudott. S milyen volt a rokonságából megszöktetett, szépseges Lulidi kontesszka? Virányos rokolyáját körbeölelte szeretetének szerteáradó puha gyepe, melyen mindazok meztenláb szaladgálhattak, kik szívének kulcsát egy barátság, a családi kapocs, vagy szerelmek révin elnyerték. Alighanem az ilyen magyar leányoknak, nőknek, asszonyoknak, mint éppen ezen ifjú kontesszka köszönhetjük, hogy Magyarország még mindig valahogyan létezik. Kétség nem fér hozzá, hogy a nők mentenek meg minket, mint ahogy nők is taszajtanak pusztulásba.
Nem oly rég Badrakovszky barátja lett egy régi budapesti család különös alakja, aki aztán elhívta Luludit és őt, a hírös-neves pesti Gundel étterembe. A cigánybáró kölcsönkérte a grófnő kerékpárját, mert sajátja sajnos romokban, s felcsapta a kisasszonyt hátulra úgy érkeztek a Gundelhez. Amikor beléptek már jött is elibük a kis hölgy, s vitte őket a nagy sarokasztalhoz, ahol ott ült a meghívó, bizonyos Sándor.
Sándor, akárcsak a két meghívott valójában időutazó és alkimista volt. Alighanem igen szeretetett régi korok, nálunknál bölcsebb embereivel elbeszélgetni, s ifjúkorában a semmiből is aranyat csinált. Sándor szemeiben nem múló gyermeki huncutság csillogott, Luludi úgy mosolygott, hogy a virányos szoknyáján táncraperdültek a szirmok, s bizonyosan Badrakovszky sem érezte magát rosszul. Nem annyira a vacsorát szeretném leírni, nem is a beszélgetést, mely mindkettő igen hálás téma lenne, hanem azt a pillanatot, midőn a prímás odalépvén asztalunkhoz, Sándorra kacsintva, hőseink nótáját kezdte el játszani. Ennek a prímásnak nem csak a zakója, a pantallója, a cipői voltak pirosak, hanem szíve is oly piros és forró volt, hogy az egész haza megmelegedhetett volna mellette, különösképpen, ha játszott. És most játszott, úgy mint a régiek, s amikor a kontesszkához érvén megkérdezte, hogy vajh, mi az ő nótája, a kisasszony a Lila akácot kérte.
Ismerik ezt a manapság igen aktuális nótát? Nem. Alig ismeri valaki. Mindenki csak a számokat és adatokat véli ismerni, melyeket sugároz tévé és rádió, s melyek a valóságról, aligha árulnak el valamit is. Hanem volt itt egy költő valaha, aki úgy mutatkozott be, hogy Szép Ernő voltam. Ez a költő együtt játszott Sándorral, s amikor ő megkérdezte: „Mivel foglalkozik az Ernő bácsi?” - akkor úgy válaszolt: „Költő vagyok.” Talán azt is megkérdezte, mi az a költő? S Szép Ernő, úgy válaszolt, az aki szebben ír, mint ahogy te olvasol. De lehet ez utóbbit már csak én gondolom hozzá, mint ahogy azt is csak én képzelem, hogy amikor megszólalt a Lila akác, ez az egyszerű és szép dal, mely Szép Ernő azonos című regényének dala, akkor hőseink lecsukták szemüket, mert kevés híján sírva fakadtak. Ez a dal, a Lila akác, jutott utána újra eszébe Badrakovszkynak, midőn a Helikonra megérkezett.
A kastélyban úgy fogadták, mint régi vendéget, aki valami korábbi életekben már át és átjárta ezt a vidéket is, s midőn a Helikonhoz értek azt vette észre, hogy a költőknek körbeültetett fák beszélni kezdenek, megelevenednek, s körbe díszes ruhácskákban delnők, s honfiak érkeznek, lovakon, mintha a hazában megint dicső lenne a lótenyésztés, és mind-mind semmi másra nem várt, mint hogy az oszlopok közül kilépjen a gróf, s kihirdesse a költői ünnep győzteseit, majd pedig babérkoszorút illesszen a fejre, mely azt megérdemli.
Mennyire tetszett ez az ősi szokás Badrakovszkynak, hiszen éppen azért rejtegette szinte legjobb verseit, nehogy rájöjjenek ezek a mostani díjazók, hogy mit is csinál ő, miféle szép Magyarországot is élesztget, mert akkor még behúzzák valami mákonyos díjra, ahelyett, hogy egyszer majd, ha eljön az idő, meglehet már ő is fává leend, de akkor, méltó díjként, hazája babérkoszorút fonjon neki szeretetből. Nem vágyott tehát vagyonra, sem örök életre, sem bűbájra, mint oly sokan, csak arra, hogy ismét képes legyen a magyar értékelni a költészetet. Nem csak az övét, hanem másét is. Értékeljék a költészetet, zenét, szobrászatot, irodalmat, s tudják a fenséget éppen úgy ünnepelni és átélni, mint a mulatságot is, tudjanak az emberek élni, élni egymásért, önmagukért, az életért. Tudják meg, hogy mit ér az ember, ha magyar. Lecsukta szemét és ezt kívánta, midőn a gróf, kilépve a Helikonról, így szólt: „Ma a Helikon babérkoszorúját Luludi kontesszka adja át, annak, akit ő arra méltónak tart.” Luludi kilépvén átvette a koszorút, és megkoszorúzta a Lila akác bús szerzőjét, Szép Ernőt. Badrakovszky pedig nagyon boldog volt ekkor.