Hamu és Hó - Vasárnapi levelek II/55.
Nekem elsőre Exupéry Citadella című rendhagyó könyve jutott eszembe, annak volt ilyen megdöbbentő hangulata, az volt ennyire szépia, abban volt ennyire áttetsző a lét. A történetből készült regény-, film-, kiállítás-, sőt – Lisa Gerrard által – zeneinterpretáció is. Bár mindezek nem is annyira külön értelmezésként mint inkább egy közös alkotásként foghatóak fel. Szinte biztos, hogy nem olvasta Colbert Kemény Katalin különleges könyvét, A hely ismerőjét, de talán csak az az egyetlen magyarul írott könyv, melynek hangulatát ehhez a filmhez tudnám hasonlítani. És beszéljünk elsősorban a filmről, mert abban egyesül ez a több-műfajúság. Ugyanis ez a film olyan, mintha a halál-utánról beszélne, midőn az ember már levetkezte nem csak evilági nyűgeit és örömeit, hanem nemzetiségét, nyelvét, nemét, s mindazt, ami a dualitásokba, a megosztott és szétszóródott világba helyezte éltében bele. Ez az, amit Rilke úgymond a Duinói elégiákban, hogy az űr hidege arcunkba mar. Ez az, amire Rilke azt mondja, hogy minden angyal iszonyatos. És éppen ezért a film és az összhatás valami kegyetlenül erős univerzalizmussá válik – ha van egyáltalán ilyen. A túl szép - ha türelmünk és figyelmünk nem lett teljesen tönkretéve az állandóan történni kell valaminek szellemtelenségével - a túl szép tehát átcsap egy bizonyos fokon, s válik költőivé, válik fenségessé. Colbert sokszor megelégszik egy állat szemének hosszantartó felmutatásával, vagy ahogy a bálna úszik, vagy a sivatagi homok pergésével, míg ezzel szinte párhuzamos ritmusjegyként szerepelnek a táncosok, akik teljesen a természeti közegbe helyezve átveszik a lét-ritmust, a muzsikát, vagy ahogy Colbert fogalmaz a láthatatlan tánc részeseivé lesznek. A mű finomsága és profizmusa nagyon jól össze van hangolva. Colbert nem megdöbbenteni akar, nem természetfilmet csinál, nem akarja öncélúan a világ különböző szépségeit egyetlen műbe zsúfolni. Mert ezek lehetnének legfőbb kritikáink vele szemben, ha nem próbálnánk megérteni, ha nem próbálnánk odahajolni hozzá, és gyönyörködni művében. Colbert fogja az embert – férfit és nőt, kik között a különbség e túlvilági műben oldott – és úgy mutatja, mint a fókát, a szurikátát, a hegyeket, és a templomokat. Mintha egy meditáció lenne az egész, egy nagyon szépen fotografált, profi meditáció, s mint ilyen lehet szkeptikusan nézni, éppen a profizmusa miatt, de érdemes alkalomadtán egyszerűen – hogy máshogy ne mondjam – belelazulni. Érdemes vitetni magunkat vele. Érdemes elfogadni ezt a képi világot, érdemes hagyni, hogy az űr hidege arcunkba marjon, hogy minden angyal – ha akar - lehessen iszonyatos.
Számomra ez a film kissé talán a bocsánatkérés-filmje is, melyben egy ember bocsánatot kér a másik embertől, mert ember volt az életben, mert hibázott, mert oly sok csodára, mely adott mindig is, nem tudott felfigyelni időben, mert nem nyitotta ki az ajtókat, melyeket ki kellett volna nyitnia, s mert nem zárta be azokat, melyeket be kellett volna zárnia. S talán ez a történet azért is tanulságos, mert okosan ötvöz profizmust és finomságot, mert mindezzel együtt úgy áll a művészetben, hogy a talajt lába alól nem veszíti el. Nem megható akar lenni, s ezért megrendítő. Nem tolakodó, s ezért befogadható. A történet, mely szerint a férfi elmegy egy esztendőre, s hallgat, nem tudunk róla semmit, majd pedig az év minden napján ír egy levelet, melyben egyre közelebb igyekszik feleségéhez és annak megbocsájtásához, szeretetéhez nagyon gyöngéd keret ahhoz, hogy Colbert lényegében szakrális filmet csinálhasson. Ennél többről van szó. Valójában alig mozgó fotóalbumot nézegetünk, s közben a keleti filozófiák által jócskán áthatott, költeményszerű levelezés részleteit hallgatjuk. Nagyon kevés részletet, de a leginkább lényeges részeket, melyek szinte poézis tisztaságúak.
A Hamu és Hónak, vagyis magának a teljes műnek legfontosabb üzenete mégis az, hogy evidenciaként mutatja a Nyugat és Kelet (és Dél) együttlétezését, hogy az emberi szellemnek globális – tehát teljes, s nem korlátolt – teret mutat, s hogy az emberi léleknek pedig univerzális – téren és időn, sőt halálon túli – életét sejteti. Szívesen lefordítanám ezt a regényt. Jót tenne nekem. Sőt, talán jót tenne nekünk is.
Ashes and Snow - két részlet a filmből:
