Rövidítsük-e a kötelezőket?

A kötelező olvasmányok nyelvezetét nem értik a mai diákok, néha még a témáját is alig. Ráadásul legtöbbjük időigényes, nagy terjedelmű szöveg. Ebből a megfontolásból a Manó Könyvek útnak indította Klassz! című sorozatát, amelynek keretében Nógrádi Gergely író rövidítve, a fiatalok számára érhető nyelven újrameséli „a klasszikus irodalom gyöngyszemeit”. A korábbi, Klasszikusok újramesélve mintáját követve a kiadó célja, hogy „a remekművek a mai fiatalok számára is érthető és szerethető olvasmányok legyenek”. A Klassz! sorozatban 2014-ben A kőszívű ember fiai és Az egri csillagok került a boltokba. Lássuk, mit mondanak a szakértők a rövidített, modernizált változatokról.

Mi a véleményed a nehéz nyelvezetű és terjedelmes kötelezők újrameséléséről? Szükség van-e az ehhez hasonló kulturális szemléletre, megoldásokra? Milyen módon lehet közelebb hozni a diákokhoz a kötelezőket?

Bárdos József irodalomtörténész, a gyerek- és ifjúsági irodalom kutatója: Engedtessék meg, hogy kissé messzebbről kezdjem.

Arany János köztudomásúan rajongott a magyar barokkért, Zrínyiért, a Szigeti veszedelemért is. Én, aki Zrínyiről Kovács Sándor Iván előadásait hallgathattam egyetemistaként Szegeden, azt hiszem, értem Arany elragadtatását. Csak hát Zrínyi nyelve már a XIX. században sem volt éppen friss, és a harap tűz és hasonlók megértéséhez nekünk is nagyon jól jöttek KSI szómagyarázatai. Arany tehát, hogy Zrínyi bekerüljön a jól olvasható magyar irodalmi szövegek közé, nekiállt „»a fiatalok számára érhető nyelven újramesélni „a klasszikus irodalom gyöngyszemeit”«.

A kritikai kiadás erre vonatkozó jegyzetéből Arany János szavait idézem: „…pár évvel ezelőtt megkísértettem, mire mehetnék Zrinyivel, meghagyva úgy, amint van, csupán verselését téve élvezhetőbbé azáltal, hogy cezurátlan sorait a szavak másképp rendezésével cezurássá változtatnám, és ahol ríme nagyon rossz, mással pótolnám, tulajdon szavaiból. Ily módon az első éneken át is mentem […]Oly nyelvbeli s másforma átöntés, milyet a lapok emlegetnek soha, eszem ágában sem fordult meg, nem is hiszem, hogy valaha igaz költő olyat merészlene”. (Arany János Összes művei, VI. s.a.r.: Voinovich Géza, Budapest, Akadémiai, 1952. 232. – kiemelés: Bárdos j.)

Hadd mutassam meg az első nyolc sort:

Arany később, kérésre se volt hajlandó folytatni. Vajon miért? A választ ki lehet találni e nyolc sor alapján. Arany változata valóban modernebb, felező tizenkettesben van (ma már tudjuk, Zrínyi kezét-fülét egy másfajta ritmus vezette). Kovács Sándor Iván mondta: „Zrínyi úgy versel, mintha kősziklákat hajigálna”. Aranyé sokkal simább, ha tetszik, hibátlan. Csakhogy ez már nem Zrínyi. Akkor ezt minek olvasni? Ha Aranyt akarunk olvasni, olvassuk a Toldit!

Az átdolgozás után is megmaradhat persze a sztori. A történet (esetleg valami a szerkezet monumentalitásából). Azt valóban át lehet mesélni. De akkor sem utánzat-versben, („nem is hiszem, hogy valaha igaz költő olyat merészlene” – mondja Arany), hanem mondjuk egyszerű modern prózában. Ezt meg is tette már (éppen iskolai célzattal a Szigeti veszedelemmel, sőt a Toldival is) egy zseniális átdolgozó, Benedek Elek. Lásd erről írásom: Benedek Elek, a zseniális átdolgozó. Könyv és nevelés, 2009/4.

Jókaival vagy Gárdonyival csak látszólag más a helyzet. Igaz, itt az eredeti is próza. Semmi gond, csak át kell írni mai köznyelvre, és kész. Tényleg? És azt minek elolvasni? Benedek Elek tudta, létre lehet hozni egy új művet (más, könnyebben emészthető műfajban, megtartva a lehető legtöbbet az eredeti mű sztorijából, hangulatából, szerkezetéből). De ez egy új szöveg, amely nem akar az eredeti helyére állni. Aki Arany Toldiját akarja ismerni, az nem Benedek Elek szövegét olvassa el.

Ha azért kell ismerni Gárdonyit, hogy a sztorit fel tudjuk mondani: nosza, írjuk meg újra, jobban. (De Arannyal szólva: ilyet igaz író nem merészlene!)

Ha nehéz a szöveg, váltsunk műfajt (netán műnemet is)! Jókai kell? A reformkorról? A szabadságharcról? A polgárosodásról? Nézzük meg Várkonyi Zoltán zseniális filmjeit (az Egy magyar nábobot, a Kárpáthy Zoltánt, A kőszívű ember fiait, a Fekete gyémántokat!) Gárdonyi kell? Az Egri csillagok? Ismét csak Várkonyi Zoltán filmjét ajánlanám. Legalább gyerekeink találkoznak olyan zseniális színészekkel, mint Latinovits Zoltán, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Márkus László, Agárdi Gábor, Ruttkai Éva, Sinkovits Imre és egy-egy fontos mellékszereplő alakjában magával Várkonyi Zoltánnal is (a névsor korántsem teljes).

És megtapasztalhatják, hogy a nemzeti múltunknak vannak nagyszerű, felemelő pillanatai, és a nemzeti érzés lehet őszinte, igaz, átélt, nemcsak olyan hamisan átpolitizált és didaktikus, mint amivel manapság elárasztanak bennünket. Akkor megérthetik, hogy miért adjuk tovább immár száz éve egyik nemzedékről a másikra ezeket a történeteket, hogy az újabb nemzedékek is úgy gondolkozzanak magyarságunkról, múltunkról, ahogyan mi. Hogy megérthessük egymást. És – mellesleg – megtapasztalhatják azt is, hogy nemzeti történelmünkről lehet nagyszerű, egész Európában sikert arató filmeket csinálni, csak tehetség kell hozzá, legalább akkora, mint Várkonyi Zoltánnak volt.

(Fotó: hetihirek.hu)

Csobánka Zsuzsa író, irodalomtanár: Egyrészt minden kísérletet jónak tartok, ami a diákok és a művek találkozását segíti, de a lebutított klasszikusokkal szemben vannak fenntartásaim. Mert a történetet el lehet mesélni szóban is, nem az lenne a lényeg, hanem a szöveg stiláris jegyei, az adott szerző írásmódjának jellemzői, eszközkészlete. Ebben az esetben az elveszhet. De alapvetően a „kötelezők” fogalmát lenne időszerű újragondolni. Személyes tapasztalatom szerint hálás dolog a diákokból kiindulni minden esetben, illetve mindig keresni a közös pontokat, hogy hol érdekelt ő, mikor szólítja meg egy mű, hol lehet köze hozzá. És itt őket kell megkérdezni, nem tanárként okosakat gondolni.

A klasszikusok kortárs módon való közvetítésében hiszek, mert az sem működik, hogy az értékes könyvekről ne essen szó, de más formában is találkozhatnak velük, mint húsz éve. A diákok hétköznapjaiból válogatva az eszközöket, okostelefon, Facebook, internet és a személyközpontú, humanisztikusabb nevelés, a dramatikus játékok segíthetnek. Nekem mindig az segít, ha megszólítom a diákot, megkérdezem, mit gondol, mit szeretne a lehetőségek közül inkább, és helyzetbe hozom. De ezzel párhuzamosan saját magamat is. Ezáltal éreztetem vele, hogy fontos a személye, a jelenléte, és ajánlatokat teszek neki, hogy megtapasztalja, az „irodalomban” önmagára találhat, élményeket szerezhet.

A katedra mögül „leszóló” irodalomtanítás elveszi a maradék kedvüket is az olvasástól. A klasszikusok esetén jó módszer lehet egy-egy jellegzetes részlet kiemelése, és annak megvitatása, összehasonlítás egy kortárs művel. Erre számos példa kínálkozik, Tóth Krisztina Őszi sanszok és Paul Verlaine Őszi chanson című versét évek óta együtt tanítom – bár Verlaine-t épp szeretni szokták. Grecsó Krisztián és Móricz Zsigmond, ha a parasztábrázolásról esik szó. De lehet merészet is álmodni, hozzanak ők könyvrészletet, vámpírregényt vagy más szórakoztató regényt, ez egy fontos gesztus lehet a tanár részéről, hogy nyitott és érdeklődő ő is, aztán viszont a hozott, tanmenetben nem szereplő könyvek váljanak annak eszközévé, hogy megtanítsuk a diákoknak, nem a szirupos szerelmes történet a lényeg. Kicsit olyan, mintha látni tanítanánk ilyenkor, hogy lássa a mondatok egyszerűségét, olykor banalitását, és a másik oldalon a tartalmasabb, kidolgozottabb mondatszerkezeteket. A sokszínűségben az értéket.

A kritikus gondolkodás pedig nagyon jól fejleszthető, amikor például egy tőlük idegen, nehéznek és vontatottnak tűnő nyelvről elkezdünk beszélni. Hogy miért nem köti le őket, milyen értékei vannak, lehetnek mégis, az adott kor tükrében, annak kérdéseire válaszolva, és hogyan lehetne átalakítani, átváltoztatni, hogy a mai kornak is szóljon. És rögtön ott vagyunk a játéknál, a teremtésnél, a közös gondolkodásnál, az elfogadásnál.

Kötelezők esetén pedig szívből ajánlom a kortárs műveket elemzésre, mely tapasztalatom szerint igenis beilleszthető az éves tanmenetbe, kreatívan, nagyobb ívekben gondolkodva, keresve a klasszikusokkal a kapcsolódást. A Semmi-projektet, ahol az élet értelmét kutatták a szereplők pl. Voltaire Candide-jával lehetett párba állítani, Bartis Attila Nyugalom című regényét két érettségi tétel is segítette (kortárs irodalom, illetve az irodalom határterületei). Ugyanígy gondolkodhatunk slamben, rapszövegekben, selfie-kben, bármiben, amihez a diákoknak van köze. Kreativitással és nyitottsággal minden magyartanár tud a tanmenet és a diákok között hidakat építeni.

Fűzfa Balázs irodalomtörténész, tankönyvszerző: Feltétlenül szükség van a klasszikusok újramesélésére. A Don Quijoténak például Spanyolországban több korosztályos változata létezik. A magyar gyerekek számára pedig nem kisebb költő és műfordító írta át rövidítve Cervantes halhatatlan regényét, mint Radnóti Miklós...

A nagy klasszikusok (Jókai, Móricz, Mikszáth) nyelve ma már nagyon nehézkesen fogadható be egy 10–18 éves fiatal számára. Modern nyelvi formába öntve viszont a halhatatlan történetek átemelhetők a jövőbe – ha tetszik: „másként mentve”.

A tét nem kicsi: vagy végképp kivesznek klasszikusaink a jövő nemzedékek tudatából, vagy örüljünk újramesélésüknek – mert így legalább esélyünk marad arra, hogy száz év múlva is tudják majd széles e hazában az emberek, ki is volt Bornemissza Gergely vagy Timár Mihály. Azaz kulturális szótárunk éppenséggel gazdagodik az átírás által.

Mellesleg gondoljunk arra is, hogy a modern irodalom bevett módszere az intertextualitás, azaz korábbi szövegek átemelése, átírása mai szövegekbe. A klasszikusok rövidített kiadása sem más, mint egy olyanfajta átdolgozás, amely megtartja valamely korábbi történet főbb alakzatait, szereplőit, cselekményét, ám a mai nyelvhez közelebb álló stílusban, a megértést megkönnyítő módon meséli el önmagát.

Nincs ezzel semmi gond, sőt, minél több átírt klasszikus születik, annál kisebb veszteséggel menetelünk át a következő kulturális korszakba, amelyet nyilvánvalóan elsősorban a vizualitás és a digitalizáció határoz meg. Gutenberg „kényszerzubbonyá”-ból – az ember gondolkodása alapvetően asszociatív, mint egy számítógép működése, és nem lineáris, mint egy könyv – kibújni nem könnyű, de nincs már messze a pillanat, amikor ez kétségtelenül meg fog történni. Ha átírjuk, lerövidítjük a klasszikusokat, akkor legalább lesz a hátizsákunkban valami a betűkultúra korából, ha nem formáljuk át őket, akkor majd azon vehetjük észre magunkat, hogy üres zsebbel masírozunk át a jövőbe.

(Fotó: Leyrer Gergő)

Pethőné Nagy Csilla tankönyvszerző, irodalomtanár: Én a „jól választott részletet, de az eredetiből” pártján állok, illetve az életkori sajátosságokat sokkal jobban figyelembe vevő tantervet szeretnék. Ez utóbbi persze, amióta pályán vagyok, nem valósult meg az irodalomtanításban. Az irodalmi mű SZÖVEG, ilyen értelemben a rövidített, lájtosított verzió teljesen más szöveg, pusztán a sztorira koncentrál, arra is nyilván egyszerűsítve, a megalkotottság, a szövegcsinálás, a megírás mikéntje, a nyelvezete pedig teljesen látókörön kívülre kerül. Ami szerintem nagy baj. A művekhez sokszor fel kell emelkedni, pipiskedni, lábujjhegyre állni, és ez nem feltétlenül baj, ha végül megtörténik az érintés, az elérés (akár egy-egy részleté, mondaté). Persze, az is igaz, hogy nem lehet folyton lábujjhegyen állni, tehát könnyedebb, a korosztályhoz közelebb álló, körükben népszerű olvasmányok is kellenek.

A lebutított átiratok az olvasót nézik le, látszólag könnyű, valójában hamis, rossz utakat kínálnak. Nagy csapda, becsapás, öncsalás ez szerintem… Nem gyakorlat, hogy a megértés érdekében a gyerekek rövidítettet olvasnak, de aztán persze, feltétlenül nekiveselkednek az eredetinek. Sokkal többre mennénk, ha az olvasás megszerettetését célul tűzve, különösen általános iskolában sok olyan művet kínálnánk, amelyik közel áll az adott korosztályhoz, tanulócsoporthoz. És így, persze elérkezünk a nyitott tanterv, a tanári szabadság, az autonómia és felelősség kérdéséhez.