Kitelepítés, budibűz, istenhit
Esterházy Péter Könyvhétre megjelent új kötetének védőborítóján, Gitta asszony terve szerint, szép nagy betűkkel áll a szerző neve. Nem csak azért, mert jó feleségtől elvárható, hogy ez legyen számára a legfontosabb, hanem bizonyára azért is, mert ez igazi húzónév. Aki meglátja, örömmel konstatálja, hogy Esterházy Péter megint írt valamit – okosat, furmányosat, szépen lejtőt s egyben a dolgok felett lebegőt; prózát, aminek van értelme, tartalma, meséje. A cím már haloványabb, mert jóformán csak annyit tudatna, hogy a lapokon egyszerű történet tárul elénk, nem valami hosszan, ugyanis jóllehet száz oldal van a könyvben, de ezek között akad néhány lap, amelyiken csak három vagy négy szó áll. Ennyit árulna el a kicsit csináltan blikkfangos cím, ha nem állna alatta még az is, hogy: „a Márk változat”. Merthogy Márk evangéliumából vett passzusokkal egészíti ki és teszi veretesebbé Esterházy Péter a kitelepítések idején, szinte minden epizódban négy fal között vagy a szoba közeli külső terében „elhangzó” monológját, amelyet egy kisfiú „mond el” (bár néma), arról, amit maga körül hall (bár süket, „kis sükebóka”.)
A kitelepítés-téma nehezen törlődik ki Esterházy emlékei közül, nem kevésbé szülei akkori alakja. Sok szereplő nincs a történetben: a nagypapát már földbe passzírozta egy vigyázatlan traktor, maradt tehát a jelen lévő, bibliás-istenes nagymama, a távoli, ritkán látott, két házasság folytán csak a bátyó számára édes másik nagymama, a közmunkában robotoló mama, az iszákos papa, továbbá a már gyerekként folyvást firkálgató, szemüveges testvér, akivel éjjel fejtől-lábtól kell egy ágyban aludni, míg a szülők egymást gyömöszölik a szomszéd nyoszolyán. Alakok az életből merítve, kellő realizmussal (olykor egyenesen naturalista módon) megjelenítve, de azért mégsem memoártörténetről van szó, mert a kitelepítés idején nem egészen így állt fel az Esterházy családnak ez a szegmense.
Mindent belengenek a szagok. A kisfiú különösen érzékeny illatokra és bűzökre, érez szobaszagot, öregszagot, budibűzt, pálinkaszagot, még azt az áporodottságot is, ami a rálőcsölt lakókat befogadni kénytelen kulák gazda, Ágoston bácsi levetett és a gyerkőcök által a „kincstárukba” begyűjtött hajhálóból árad.
Az Esterházy-féle szómágia és lebegés ebben a történetben is megnyugtatóan jelen van, de azért olykor bele-bele mar néhány, a kisgyerekeknél, különösen a történelem adta megrázkódtatásokon átesetteknél jelentkező, viselkedés-lélektani motívum drasztikus megjelenítése. Például a kertvégi budi pöcegödrének mélyébe dobált, sivalkodó kiskacsákról, vagy annak a barbár kéjéről, ahogy mezítláb a porba taposható egy-egy, a tojásból épphogy kikelt csibe. („Ez nem ölés, olyan, mintha a csirke vállalná” – mondja a néma kisfiú.) Ezeken a villanásokon enyhít széles ecsetvonásokkal a bibliás nagymama által is folyamatosan képviselt isteni ige. A kisregény körülbelül a felétől kezdve egyre többet száll Márkhoz, idézi a maga Károli Gáspár-féle nemes szépségében. Mit gondol a kis sükebóka? „A titok bele van zárva az Istenbe. A titok is az Isten. Vagyis titok nélkül nincs Isten.” S felmerül az is, hogy kockázatos, ha az ember úgy próbál gondolkodni, mint az Isten.
Az Egyszerű történet közel száz lapjához csatol a szerző a könyv végén körülbelül egytucatnyi oldalt kitevő jegyzetet arról, hogy mit olvasott hozzá szövegéhez Nietzschétől, Borgestől, Kertész Imrétől, a Simone Weil által idézett Spinozától, továbbá Lampedusától, Pilinszkytől, Stendhaltól. Ami engem illett, nem volt igényem ezekre a jegyzetekre. Elfogadtam volna magát a törzsszöveget úgy, ahogy a szerző megírta, ahogy tollát emlékek vezetik, a maguk spontaneitásával beugró gondolati motívumok, agyunkban tartalékolt, szublimált bölcsességtöredékek pedig átviszik a metafizika síkjára, akár naturalista képek árán.
Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat. Magvető, 2014.
Sárközi Mátyás
