Enyhület nincs

Danyi Magdolna, a vajdasági irodalmi élet fontos szereplője 2012. november 10-én, születése napján, 62 évesen hunyt el. Iskoláit szülővárosában, Palicson, valamint Szabadkán és Újvidéken végezte. Elsősorban az újvidéki Symposion körül csoportosuló fiatal értelmiségiekhez tartozott, közelebbről az ún. második Symposion-generációhoz (ide sorolják még Thomka Beátát, Böndör Pált stb.). 1974-től 1980-ig az Új Symposion főszerkesztője, 1983-tól 1985-ig a Híd szerkesztője volt, egyúttal a nyolcvanas évek közepétől az Újvidéki Egyetemen tanított. Irodalomtudós és költő.

Életében három verseskönyve és öt tanulmánykötete jelent meg. 2013-as posztumusz kötete, az Enyhület és felröppenés összegyűjtött verseit tartalmazza, 150 oldalon. Mint a függelék tudósít róla, Danyi Magdolna 2012-ben kereste meg a Forumot az egybegyűjtött kötet kéziratával, melynek kiadásába a tervek szerint még betársult volna az Életjel és a Kortárs is, ám utóbbi végül nem vett részt a megjelentetésben. Közhellyel szólva az élet írta úgy, hogy a kötet „összegyűjtött versek” lett. Az eredeti kéziratból tudatos koncepciónak esett áldozatul jó pár szöveg, melyek aztán jelen kiadványban a függelékben kaptak helyet, tiszteletben tartva az eredeti szerzői elképzelést.

Danyi Magdolnáról a kötet kézhezvételének pillanatáig a recenzens szinte semmit nem tudott. Ez hiba. Az internet bugyraiban kikutatott adatokat leszámítva, a kötet olvasásába merülve úgy tűnt, nem sokkal bővíthető ez a tudás.

A Sötéttiszta, az első kötet anyaga nem adja könnyen magát. Rendkívül rejtőzködő, nem szemérmes, sokkal inkább tudatosan visszafogott versbeszélővel van dolgunk. Kis formák, valamiféle hermetikus zártságra való törekvés, végletekig redukálni és csupaszítani igyekvés jellemzi az itt található szövegeket, leginkább Pilinszkyre emlékeztetően. Mondhatnánk, hogy ez nem véletlen, ám az irodalomtörténész és a költő érdeklődésének homlokterét csak félve mosnánk össze. Egy mindenesetre biztos: ahogy már a kötetcím is sejteti, az Újhold és körének poétikái köszönnek itt vissza, objektív, tárgyias költészetről van szó, amelyben a megszólaló alig-alig hallat közvetlen módon magáról. Már itt érezhető a jelentős Nemes Nagy Ágnes-hatás.

A versbeszélő nehezen meghatározható, a szövegek pedig rendkívül kötött, szigorú szabadversekben találnak formát maguknak. Persze nem állítható, hogy a személyesség nyomai nem fedezhetők fel, de inkább elejtett képekben találjuk ennek nyomait, mintsem versszervező erőként. A Sötéttiszta az út kezdete, mely aztán egy ívet rajzolva egészen máshol végződik majd.

A második kötet, a Rigólesen tizenhárom évvel későbbi, és sokban különbözik az elsőtől. A zárt, pársoros formákhoz való vonzódás megmaradt, mutatja ezt az az egysoros is, melynek szövegét a gyűjteményes kötet címébe emelték: szomjas madarak. Ugyanakkor megfigyelhető egy sajátos oldódás: hosszabb, szabadabban folyó versek is be-beszüremkednek a kompozícióba, és jól megférnek ott: az első kötet poétikájánál ez elképzelhetetlen lett volna. Bár rejtetten, de már ott a személyesség. Például a második kötet címadó verse, a rigólesen, a szilvással, a forró homokkal, és egyre több szövegben találkozni magával a bácskai tájjal, nem pedig pusztán valamiféle légüres, éteri vidékkel. Megjelenik a báty, a kedves, a versek pedig kétféle utat látszanak ismerni: vagy enigmatikusak, vagy pedig kissé bőbeszédűek, köztes út nem nagyon van.

A harmadik és egyben utolsó, Danyi Magdolna életében megjelent verseskötet címe: Palicsi versek. 1996-ban, tehát nyolc évvel a második után publikálta a szerző, és az ebben található szövegek megformáltságát, felépítését és működését világok választják el az első kötettől. Eltűntek a rövid, szentenciaszerű szövegek: szabadon áramló, az élőbeszédhez közelítő, hömpölygő szabadverseket olvashatunk. A személyesség egyik mutatója egy, az eddigiek alapján idegen gesztus – a helymegjelölés és dátum minden vers végén szerepel. Ajánlások, mottók, valamiféle keserű nosztalgia: mi sem áll távolabb az újholdas eszményektől.

Az ív, amelyet ez a költészet leír, itt ér nyugvópontra, és itt produkálja a legerősebb verseket. Köztük a szabadkai korzón, a Café Tiffany teraszán, hány éve volt már? címűt, melyben egy ismeretlen férfi küldi el a durván kéregető cigányasszonyt, aki válaszul megátkozza, s nem tudni, beteljesedett-e a jóslat, vagy az elmesélem Mészöly Miklósnak, mit láttam, a banális zárlat ellenére is, egy cinkecsalád postaládába fészkeléséről. Ezen versek, különösen a Werther nem lesz öngyilkos fejezetben már a szerelmet is rendkívül személyes és bensőséges módon ábrázolják, illetve a nőként és magyarként megélt identitásproblémák, a délszláv háború is mind megjelennek ebben a korábban olyannyira zárt költői világban, és igazi téttel bíró, fontos költészetté teszik Danyi Magdolna líráját.

A legnagyobb teljesítmények mégsem a felsorolt erényeket csillogtató szövegek, hanem a Nemes Nagy Ágnes emlékére, illetve a Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez három darabja. Áradó, megállíthatatlannak tetsző szabadversek ezek. Prózába hajló, az élőbeszéd logikáját követő szövegépítkezés, mely nem is lehetne idegenebb a korábbi, minimalizálásra és személytelenségre törekvő Danyi-lírától.  Valami nagyon elemi szakad és szabadul fel e versekben, melynek sem előtte, sem utána nemigen találni nyomát. Szenvedélyes, személyes és kitárulkozó szövegek, melyek Danyi Magdolna lírájának csúcsra járatásként működnek. Vendégszövegeket, jelölt és jelöletlen idézeteket is itt találunk csak bőséggel, más szövegeiben ez nem jellemző.

Jobb híján esszéverseknek vagy versesszéknek nevezhetnénk Danyi alkotásait, melyek nem pusztán hommage-ok, tisztelgések a nagy mester előtt. Párbeszédek, párbeszédkísérletek két költő között, melyek valamiféle profán imára emlékeztetnek. Nem csak hosszúságuk okán nagy versek a mesterségről, az agyonidézett Nemes Nagy Ágnes-vers kibontásáról („Tanulni tőlük, mindig ezt akartam.” – t.i. a fáktól), vajdasági magyarságról, háborúról és halálról. Ha a kötet címét és egész korpuszának viszonyát nézzük, akkor sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy enyhület nincs.

A könyv külsőleg is nagyon szép, a symposionos tervezőgárda (konkrétan Sirbik Attila) már megszokott szín- és figuravilágával a borítón, ízléses minimalizmussal belül, valamint egy érdekes tipográfiai megoldással, mégpedig a 95. oldalon, ahol is egy kör alakú lyuk tátong, ablakot nyitva az első „levélfélére”, ill. vissza, a Nemes Nagy Ágnes emlékére című vers végére. A piciny ablak közepében a 97. oldalról ez a mondat olvasható: „Mit jelent ez, Magduska?”

Mondják, a költőt csúcsai minősítik. Ezt a szép, karcsú, ám annál súlyosabb kötetet kézbe véve egy váratlan, ám annál kellemesebb találkozást élhetünk át, s egy hatalmas bejárt utat követhetünk végig, melynek bőven akadnak csúcsai.

Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés. Forum, 2013.

Pál Sándor Attila