Gueth Péter – A hajót a tengeren – Útirajzok Yogyakartából (8)

GUETH PÉTER

Késő délután volt már, amikor Maumerétől százhatvan kilométerre, nem sokkal Larantuka után, elérték Flores keleti szélét. A nap a hegyek tetejét súrolta, és fekete árnyékok nőttek a völgyek mélyéről. Lent hullámzott a tenger, és a távolban lilába fordult a horizont. Késő délután volt és ennél a legtávolabbi pontnál egy rozsdás tábla mutatta az irányt a Sunset Beach felé.

Hat bambuszkunyhó állt a homokon, terasszal keletnek, távolabb nyolcszögletű pavilon, mellette cölöpökre aggatott halászhálók, és csónakok. A függőágyakat szél dagasztotta, nem feküdt bennük senki.

Megérkeztek, és a helyet egy nő mutatta meg. Éppen a veteményesben dolgozott. A keze vaskos volt és piszkos, ahogyan sűrű göndör fekete haját összefogta, izzadságszag áradt belőle, ahogy ment. Nem lehetett több huszonötnél. Megállt az első lépcsőjén, benyitott. Sárguló fény törte át a pálmaleveléből szőtt falakat, és tele volt pókhálóval. A másodiknak le volt szakadva a lépcsője, a negyedikben nem volt matrac, az ötödiknek lyukas volt a teteje. Végül az utolsót választották.

A vízen egy hajó látszott közel a parthoz. A homokon rákok szaladtak, majd apró lyukakba bújtak. Majdnem olyan volt, ahogyan Alexa mesélte azokban a napokban, és ahogyan megfestette. A hófehér homok, mögötte az erdő, a hegyek, a szélben bólogató pálmafák, leveleik alatt érett kókuszdiók. Majdnem olyan, a nyugalom, a csönd, amit az alkonnyal ébredező bogarak zsongása, és a tenger surrogása tett még mélyebbé, és a színek is. A mélyzöld nyugati hegyek mögött vöröslő ég és a lilába oldódó horizont keleten.

Azon a napon, amikor Alexa befejezte a képet, behúzták a függönyöket, az ablak és ajtó réseibe rongyokat tömködtek, hogy be ne jöjjön a por. Az áram már délután elment, és gyertyákkal világítottak esténként. Csak ültek a csöndben, és cigarettáztak, bár fullasztó volt minden levegővétel.

Alexa Seranova Észtországból jött öt évvel ezelőtt Indonéziába, egy csődbe ment tetováló szalont és két hűtlen élettársat hagyva maga mögött. A negyvenes évei elején járt, és úgy gondolta, talán ez az utolsó lehetőség, az utolsó pillanat az életében, hogy megvalósítsa önmagát. Hogy megtudja, ki is ő valójában, és rátaláljon a belső énjére, aki szerinte mindenkiben ott van, csak sokan nem vesznek róla tudomást. Nem evett húst, meditálni járt a Prabha Viharába és festeni Kasonganba. Szívesen beszélgetett az élet nagy dolgairól és szívesen adott tanácsokat másoknak is.

Az évek alatt egy kis csoport alakult körülötte, jórészt hasonló menekültekből, akik így, vagy úgy, de elvetődtek a világ ezen, távoli pontjára és itt ragadtak. Többen találtak munkát, angolt tanítottak, de voltak, akik otthoni támogatásból tartották fenn magukat, persze csak addig, amíg meg nem találják a saját ösvényüket, mondták.

A megtalált ősvényről festette Alexa a képet, és azon a napon fejezte be, amikor kitört a Kelud vulkán Kelet-Jáván. Péntek volt, és hajnalban hamueső kezdett hullani. Reggelre belepte az utcákat, a levegő lehűlt és nyomasztó csönd ült a városra. Az ég napokig nem látszott, mintha fel se kelne a nap és hiába volt esős évszak az esőfelhők elkerülték Yogyakartát.

A képen fehérhomokos tengerpart, lila ég, néhány zöld pálmafa, egy bambuszházikó és a baloldalon valaki a távolba néz. Talán a vízen úszó hajó felé. Egészen közel a parthoz, egy árbocos hajó, az oldala sárga és fekete. Egyszerű színek, egyszerű ecsethasználat, szinte teljesen tehetségtelen.

Minden, ami ezen túl van, fölösleges komplikáció, mondta Alexa, péntek délután, amikor már elállt a hamu, és nekiláttak kitakarítani a közösen bérelt ház felső szintjét. Vizes ruhával próbálták, hogy ne kavarodjon fel, de hiába, a hamu finom szemcséi betaláltak a tető résein, és elég volt, ha valaki kiment az ajtón.

Én ott értettem meg, folytatta. Ahogy rátaláltam arra a helyre. Mint a mesében. Senki se tudott róla, egy eldugott kis éden, ismeretlen, turisták nélkül, csak pár család, halásznak, kókuszt termesztenek. Még az őseik vallásában hisznek, és látják a szellemeket. A gyerekek is, így születnek, hogy látók. Nekem is jósoltak. Mondták, hogy megtalálom azt, amit keresek, mondta.

És ők ketten ezért mentek, hogy ezt megtalálják. Azért ültek motorra, száguldozták végig Közép-, és Kelet-Jáva szeszélyes útjait, ezért szálltak hajóra, vesztegeltek a nyílt vízen a rothadó rakomány mellett, hogy ezt a Naplementét a saját szemükkel lássák. Ha valóban olyan, ha valóban annyira lenyűgöző és misztikus, akkor talán nincs miért. Akkor megérkeztek, és elmúlnak majd az éjszakai vergődések, a végtelen monológok, az elrontott élet, a veszendőség érzése. És a szűnni nem akaró sürgetés, hogy menni kell, csinálni kell, még akkor is, ha nincsen mit, ha az ember csak erejét veszti ebben az értelmetlen kapkodásban, és próbál menekülni valaki elől, aki folyton belülről suttog, hogy nem elég.

Pedig elég csak befelé figyelni, és ami onnan jön, azt, mondta, és nejlonnal takarta le a képet. Nem számít, ki, mit mond. Művészet? Azok beszélnek róla, akik már elvesztették a gyökereiket? Akiknek csak az jó, ahogy ők csinálják, belekényszerítenek az érthetetlenségbe, az elvontságba, hogy mikor már te magad se érted, és senki se érti, na, akkor. A saját szabályaik szerint, és aki kilóg, azt kiközösítik, vagy elhallgatják.

Ott van a lelketekben. Minden ott van, csak engedni kell. A hangok, a kételyek elmúlnak, ha elengeditek őket, hadd fussanak. És akkor meglátjátok a belső éneteket, ahogy én is megláttam itt, ezen a parton. Abban az álomban. Nem meséltem? Talán egy hete voltam már, amikor jött. Fehér ruhába öltözött férfiak álltak a parton, előttük a vízben egy magas torony. Tudtam, most ácsolták, és kész, rám várnak. Egy piros lepelbe öltözött lány jött mellettem, vezetett a vízhez. A hajában világoszöld levelek nőttek, és kilógtak a piros széle alól. A szemöldöke aranyszínű, és mintha csillámpor ragyogna az egész arcán. Azt mondta, most kell, és a torony felé nézett. Én tudtam, hogy fel kell másszak. A vízbe léptem, de mintha nem lenne testem, belekapaszkodtam a létrába, és szinte suhantam fel egészen a tetejéig. Mikor felértem, láttam, milyen magas. Lentről sokkal kisebbnek tűnt, de onnan minden olyan parányi volt. A lány lentről kiáltott, hogy: ott, és a tenger felé mutatott. És akkor megláttam. A Végtelenséget. Ahogy az ég a tengerrel összeér és egyé válik. Hogy ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van. Az ég vizei és föld vizei, és ez most mind egy. És akkor felröppentem álmomban, körbe, a torony körül, majd vissza a fehérbeöltözöttekhez, és ők énekelni kezdtek. Csodálatos volt, libabőrős lettem, mondta, és a karjait dörzsölgette. Aztán elment az áram.

Három napig tartott, mire a hamu leülepedett és még kettő, mire esett annyi eső, hogy legalább a levegő kitisztult. Napközben járták a várost, minden működött, csak sokkal lassabban. A warungokban poros lett az étel, mire elkészült, a gőzölgő kávét is takargatni kellett.

Mert ha igen, ha mindez így lenne, ahogyan mondja, akkor mégis mit is jelentett a világvége, amit magam mögött hagytam? - mondta az egyik a másiknak. Kissé előre hajolt a poros asztal fölött. Hát ezt. Egy szót. – felelte a másik.

Ők ketten akkor határozták el, hogy amint ennek vége, mennek Floresre. Nem Alexa miatt, nem is a kétely miatt, hogy a dogok lehetnek ennyire egyszerűek. Hanem mert ez az egyszerűség rendkívül szűkös, és a házban se férnek el tőle rendesen.

De a végső elhatározás csak a hajón született meg. Akkor lett teljesen világossá, ott, a nyílt vízen, amikor a Lonely Panetet lapozgatták, már ki tudja hányadszor. Addig egyedül Flores volt biztos, meg az, hogy Jáváról el. Már alig kaptak levegőt. Százhuszonnégymillió túl udvarias ember egy másfél Magyarországnyi területen, sűrű massza, komplikált konfliktusok, de semmire sincs egyértelmű megoldás. Minden kifordul önmagából és túlbonyolódik, és elveszik, az ember feladja, mert átláthatatlan, ahogy a szálak szövődnek, nyúlnak, elvékonyodnak, de nem szakadnak el. És százhuszonnégymillióan szövik a szálakat, bonyolítják nap, mint nap, a warungokban, a piacon, az egyetemen, csomózzák a körforgalomban, a postán, a mosodában és a bevándorlási hivatalban. Hogy a végén már semmit se lehet elintézni, és minden marad összegubancolódva. Mert a mosodában elkeverik a ruhákat, azt mondják, majd holnapra meglesz, de másnap reggel bezárnak, és a tulajdonos egy kifőzdét nyit. A postán méregdrágán feladott levél három hét után megérkezik a feladó címére, a bevándorlási hivatalban hónapok óta egy olyan engedélyre várnak a szükséges pecséthez, amit ő maguknak kellene kiadni. És ha valaki el akarná vágni a szálakat, ha nem is mindet, de legalább egyet-kettőt, akkor rögtön falakba ütközik, hogy udvariatlan, türelmetlen, és ezután még annyira se jut, mint előtte.

És ehhez képest az egyszerűség, meg a belső béke, amiről Alexa és a többiek képesek naphosszat. Ülnek ebben a pókhálóban, és ringatóznak - mondta az egyik. Ebben a poros pókhálóban – fűzte hozzá a másik. 

De csak ott, a tengeren lett világos, a gépház lépcsőjén ülve, hogy el kell menniük, megnézni azt a Naplementét. Eredetileg nem tervezték, de az útikönyvet forgatva, hirtelen teljes bizonyossággá vált, hogy látniuk kell az a titkos partot. Merthogy írja a Lonely Planet is. Larantuka után nem sokkal, eldugott kis falu mellett, fehér homok, a neve Sunset Beach. Tényleg csak apró betű, csak mellékes megjegyzés, de benne van.

És amikor megérkeztek végre, amikor megtalálták azt a táblát és befordultak, akkor látták, és aztán érezték is, hogy tényleg, majdnem minden olyan, egy valamit kivéve, ami sehogy se. Már alkonyodott, de azért még egészen jól kivehető volt, ahogy ott álltak a bungaló lépcsőjénél, és aztán ahogy még közelebb mentek a vízhez. Ott volt a hajó a tengeren. Az oldala sárga és alul fekete, ahogy a képen is.

Csakhogy a fekete azért látszik, mert fel van borulva. Talán megfeneklett a sekély vízben, nem ért partot. Vagy csak ide vontatták, mert máshol útban volt. A hullámok átcsapnak rajta. Apálykor akár be is lehetne gyalogolni odáig. Csak egy régi teherhajó.

Talán erről szólt volna az álma, de nem vette észre – mondta az egyik és egy csigaházat hajított a vízbe. És ezt nézi az a valaki is a képen, de helyette a Végtelenséget látja. Pedig a végtelenségbe azért ez rendesen belelóg – tette hozzá a másik. Igaz, de egy rozsdás roncs meg kinek kellene?