Azért ültek motorra, száguldozták végig Közép-, és Kelet-Jáva szeszélyes útjait, ezért szálltak hajóra, vesztegeltek a nyílt vízen a rothadó rakomány mellett, hogy ezt a Naplementét a saját szemükkel lássák.

Csak az indult rohadásnak, ami a raktérben volt, de az már a várakozás második napján, a hallal együtt, amin már az induláskor is olvadozott a jég.

Sziasztok, Ádám vagyok Magyarországról, mondta az ember, és leült. Ibu Manit nagyot köhintett, mire a lányok felpattanva, egyszerre kezdték ordítani, hogy: „Weeelcome to ouuuur schoooool!” Aztán fél percnyi néma csönd következett.

Ha a civilizációk saját magukhoz mérik a világvégét, akkor mért ne tehetné ugyanezt mindenki egyénenként? Végtére az ember is azért jött ide a szultán városába, mert otthon látszólag már véget ért minden, és nem volt mit tenni.

Az Úristen szükségéről sokat nem lehet mondani, mert az titok. Az is lehet, hogy nem az ő szüksége, hanem másvalakié, aki majd csak később érkezik, de ez majd kiderül.

Az ember leheveredik, hamar elnyomja az álom. Most máshol van. Úton két világ között. Az egyiknek a vége talán ott lesz majd Yogyakartánál, ahogy még az Úristen mondta Budapesten.