Háború marta testek monológjai

Danyi Zoltán A dögeltakarító című regénye azt bizonyítja, hogy a délszláv háború sokak számára még mindig nem ért véget. Az ember nem szökhet meg saját emlékei és saját teste elől, és nem érdemes elmenekülnie a könyv burjánzó mondatai elől sem. Pethő Anita írása.

Mégis, meddig tart egy háború? – kérdezhetnénk döbbenten Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényét olvasva, miközben a főhőst inkább az érdekli, mikor kezdődött, melyik volt az első konfliktus a Balkán folyton véráztatta  vidékén („messzebbről, jóval messzebbről kellene kezdeni az egészet [...] a török vagy a tatár megszállásnál”), amiből aztán a többi következett.  

Egy súlyosan traumatizált figura mászkál Berlin utcáin, ücsörög a budapesti dugóba szorult autóban, vagy éppenséggel fekszik a spliti tengerpart egyik szikláján, és őrlődik az emlékei közt. Thomas Bernhard magányos, monomániás monologizálóinak közeli rokona, gondolatai túlcsorduló, túlfogalmazott mondatokban örvénylenek, miközben a történet csupán néhány motívummal dolgozik. A dögeltakarító a minimalista próza kedvelőinek kétségkívül erőt próbáló olvasmány, már a nyelvezete miatt is. A koncentrációt tompító monotonitás mellé Danyi még azt a cselt is beveti (elsősorban A furgon című részben), hogy a végtelenített mondatokban az idősíkok közötti ugrásokat csupán gondolatjelek jelzik, így aztán a főhőshöz hasonlóan az esetleg el-elbambuló olvasó fejében is összekuszálódik múlt és jelen.

Kicsoda-micsoda ez a figura? És tulajdonképpen mi a baja? Gondolatörvényeinek legmélyét keresve ezt találhatjuk: „de vajon megfordult-e bárki fejében, legalább egyszer ebben a rohadék életben, hogy a szerbek és horvátok, miközben egymást gyakták, egyúttal az ő életét is alaposan elkúrták, noha tulajdonképpen nem sok köze volt az egészhez, legfeljebb csak annyi, hogy a sors különös játéka folytán jugoszlávnak született, jobban mondva úgynevezett »jugoszláviai magyarnak«, amihez viszont megint csak nem sok köze volt, mivel ez meg egy másik, egy korábbi háború következtében alakulhatott így.” Belső konfliktusai is részben ebből adódhatnak, nem akarja, hogy köze legyen a történtekhez, ám a teste mégis folyamatosan figyelmezteti rá.

Ugyanis ha van valami újszerű és egyedi abban, ahogyan Danyi Zoltán megkísérli ábrázolni a háborút megjárt testileg-lelkileg megnyomorított férfit – amelynek típusával legalább olyan gyakran találkozhatunk regényekben, filmekben, mint a civil lakosság, elsősorban a nők háborús szenvedéseivel –, az a test hétköznapi, akaratlan működésének középpontba helyezése. Már a nyitó, Amerika című fejezetben néhány oldal után sejtjük, miféle mentális állapotban lehet az a férfi, akinek belső őrlődését a függő beszéd közvetíti. A tönkrement bélműködés, annak részletezése az egyik központi elem: „Berlinben aztán telefingotta az utcákat […] a berlini buszok halkan zúgnak ugyan, de valamennyire mégis elfedik a hangokat, úgyhogy kezdetben kivárta, hogy melléérjen egy autóbusz, és csak akkor engedett ki egyet-kettőt […]”. Eszünkbe juthat erről, hogy a közvélekedés szerint az elmebetegnek meglehetősen bizarr a viszonya saját testnedveihez, kipárolgásához, emésztéséhez.  Danyi azonban emeli a tétet.

Van ugyanis két fontos, a délszláv háborúban átélt jelenet, amely újra és újra visszatér a szövegben.  Az egyik, hogy a főszereplő a szerb hadsereg tagjaként részt vett az ellenséges tanyák „megtisztítása”  közben egy horvát nő csoportos megerőszakolásában. A másik, amikor tanúja volt, ahogyan parancsnoka, Grb herén, pontosabban alulról lő le egy horvát férfit, aki „megfordul, hegyesen kidülleszti a seggét, és fingik egy nagyot a katonák felé”.  Első esetben a tudati szinten elutasított tett, az önmegvetés, mentségkeresés („de ha egy pillanatra legalább egy kicsit jó is volt neki, akkor ez enyhítő körülmény lehetne”), vezeklési vágy áll szemben az akaratlan merevedéssel, és okoz feloldhatatlan feszültséget. A másik emlék következménye ennél is gyakoribb és kínzóbb testi tapasztalat: a főszereplő ugyanis vizelés közben volt tanúja az említett jelenetnek, így azóta minden alkalommal csak kínlódva képes elvégezni ezt a fiziológiai rutinműveletet.

A megerőszakolt nők tudatában különválik psziché és test, s mintegy kívülről kezdik látni önmagukat – hasonló történik A dögeltakarító néven nem nevezett főszereplőjével is. Sőt, a szándékoltan kusza szöveghalmazban időnként felbukkanó P. nevű figura mintha ezt a kívülről nézett ént testesítené meg. Ezt erősíti, hogy ugyanabba a nőbe, Celiába szerelmesek, és mindkettejük esetében elromlott a kapcsolat, ráadásul a főszereplő hosszasan agyal azon, vajon ez miért és hogyan történhetett meg P.-vel.  Amikor azt olvassuk, hogy az irodán dolgozó P. adja át a felmondólevelet a dögeltakarító furgonnal az utakat rovó főhősnek, megcáfolódni látszik ez a sejtés. A könyv zárójelenetében azonban visszatér a gondolat, hogy talán mégis egy valóság feletti, abszurd szinten is értelmezhető a történet.  

A test rutincselekvéseibe rögzült traumatikus emlékekhez jól illik a mindennapi tárgyak kiemelt szerepe: a gyerekkori matricás album, egy jegyzetfüzet vagy az egykor kedvelt rágógumifajta, amellyel a háború óta nem találkozott szerb területen, hiszen horvát termék. Vagyis egy fegyveres konfliktus még ezen a szinten is beszivárog az egyén életébe.  

A regény izgalmas felvetésekkel, termékeny nézőponttal szolgálhat a háborús traumák és az identitás vizsgálatához. A főhőst ugyanis senki nem kérdezte a sorozásánál, hogy kinek az oldalán áll, egyáltalán áll-e valakién. Ez tulajdonképpen értelmezhető sorstalanságként is, még ha más korok más viszonyai szülték is, mint azt, amelyről Kertész Imre regényében olvashatunk. De akár úgy is fogalmazhatunk, hogy A dögeltakarító főszereplőjének a háború az identitása, gondolataiban ez mindennek az alfája és ómegája. Egyszerre akar megszabadulni tőle (teherszállítón elrepülni Amerikába, „mert ezeket a terheket csak így viheti el innen”), és magyarázza vele folyton a világ összefüggéseit. Közben többször előtérbe kerül a már említett vezeklés-motívum is („mert ő kezdettől fogva elhitte […], hogy ezáltal ő maga is megtisztul valahogy azoktól a dolgoktól, amelyeket korábban tett”).  Ez a könyv címének is megadja a szükséges értelmezési távlatot és egyben egyértelművé is teszi.

Ugyanakkor a monológok mögött felsejlő történet itt-ott mégis gyenge lábon áll. Például a férfi bélproblémáira ajánlott természetgyógyászról kiderül, hogy az évek óta inkognitóban élő Radovan Karadžić az, aki nem pénzben, hanem többek között lábkörmei levágásában kéri a fizetséget. Ez önmagában ütős motívum, ám valahogy mégis kilóg a könyvből. Pedig érdemes összefüggő egységként kezelni a kötetet, az egyes fejezetek – bár néha erős a gyanú, hogy Danyi erre törekedett –, ugyanis önmagukban nem állnának meg.  Problémás a főhős nőkhöz fűződő viszonyának ábrázolása is. Evidens, hogy egy ilyen súlyosan traumatizált egyén intim kapcsolatai nem működnek, ám tekintve, hogy a könyv milyen brutális őszinteséggel jeleníti meg a férfi lelkivilágának legsötétebb bugyrait is, igencsak banálisnak és felszínesnek hat, hogy e téren viszont csak ennyi tanulsággal szolgál. 

Ennek ellenére épp a Celia című fejezet elején olvasható a könyv egyik leginkább elgondolkodtató mondata. A lány egy reggel az erkélyen meztelenül kávézva egy „Stainless Japan” feliratú kiskanalat tart a kezében. „Celia lenyalja róla a kávét, és megpróbálja elképzelni, hogy milyen lehet egy folttalan birodalom, milyen lehet egy rozsdamentes ország.” Mert a hely, ahol a regény szereplői élnek, nem ilyen, talán sosem volt az, és itt csak olyasmi történhet az emberekkel, ami testüket-lelküket szétmarja. Többek között ezzel a keserű tapasztalattal szembesíti olvasóit Danyi Zoltán.

Pethő Anita

Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető, 2015.