„Te roma vagy?” „Hát az apám és az anyám azok.”
Románia magyarországi nagykövete nyitotta meg a Független Színház szervezte I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivált, és egyben annak mottóját is megfogalmazta. Az előadások súlyos témákat feszegettek, ám szerencsére nem nélkülözték a humort sem.
A Ráday utcai Stúdió K Színház adott otthont a Roma Hősök – I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál címen megrendezett előadássorozatnak, amely két este alatt négy idegen nyelvű monodrámát vonultatott fel a közönségnek, külföldi vendégművészek előadásában. Az érdeklődés minden várakozást felülmúlt – a Stúdió K, amely talán a város leglevegőtlenebb kisszínháza, szabályos melegházzá alakult a tömegtől. A hőséget leszámítva viszont épp ez tolongás emelte a hangulatot: valószínűleg a szervezőket is meglepte, hogy a kijjebb kéne tolni a színház falait a nézői lelkesedés okán.
Így aztán, amikor a lépcsőzetes nézőtéren elhelyezett párnás ülőpadokon még a helyek közötti tenyérnyi helyeket is elfoglaltuk, és a nádasi együttlélegzésből együttizzadás lett, a karnyújtásnyira lévő játéktérre kilépő Marius Gabriel Lazurca, Románia magyarországi nagykövete elegáns öltönyében azzal kezdte beszédét: két nagy hibát követett el. Egyrészt, hogy túlöltözött, másrészt, hogy a „színpadon” foglal helyet, s így része az előadásnak. Az általános derültség után a nagykövet köszönetet mondott valamennyi alkotónak, s a rendezvény talán legfontosabb üzenetét fogalmazta meg azzal: reméli, hogy ezek az előadások hangot adnak egy olyan közösségnek, amelynek egyelőre nincs hangja.
Hogy kik is e hang tolmácsai, azt még a nagyköveti beszéd előtt hallgathattuk meg a fesztivált szervező Független Színház művészétől, Szegedi Tamás Andrástól – szavait angolul Kondi Viktória tolmácsolta. Társulatuk olyannyira független, hogy semmilyen hivatalos színházi fórumon nincs regisztrálva, mondta Szegedi Tamás. A 2004-ben létrejött alternatív művészcsoportot Balogh Rodrigó színművész alapította. Cigány és nem cigány művészeik hátrányos helyzetű fiatalok, akik komplex képzésünknek köszönhetően professzionális művészként jelenítenek meg olyan élethelyzeteket, amelyek a befogadók aktív részvételével felejthetetlen élménnyé, pozitív találkozássá válnak. A Független Színház céljai közé tartozik, hogy az eltérő társadalmi csoportok megértsék, elfogadják egymást és közösen értéket teremtsenek, illetve hogy a kultúra azokat is elérje és megmozgassa, akik valahogy mindig kiszorulnak belőle.
Előadásaik többnyelvűek, s a tolmácsolás a megértés fontosságát is jelképezi. A monodrámákat előadó roma művészek már mind bizonyítottak az életükkel, meghozták azokat a döntéseket, amelyek megváltoztatták az életüket. Valóságos hősöket látunk tehát a színpadon, folytatta Szegedi Tamás András, akik hallatják a hangjukat, nemcsak önmagukért, s azt üzenik ezzel, hogy a kommunikáció képes egy egész közösség életét is megváltoztatni. A négy előadás a beszéd fontosságára hívja fel a figyelmet, s ha megfigyeljük, az előadások címében is mind megjelenik valamilyen formában a beszéd – hívta fel a figyelmet Szegedi.
A fesztivál során bemutatott négy színdarab közül hármat maguk a szerzők adtak elő magyar és angol nyelvű feliratozás, illetve szinkrontolmácsolás segítségével: Alina Șerban (Románia) a Felelősségem tudatában kijelentem című darabot; Mihaela Drăgan (Románia) a (n)ő beszél című monodrámát, amelyből a mai Romániában élő cigány nők életéről, kihívásairól kaphatunk képet; Dijana Pavlović (Olaszország) a Beszélj, életem című műve a svájci jenis kisebbséghez tartozó írónő, Mariella Mehr történetét, és egy XX. századi svájci népirtási kísérlet részleteit tárja a nézők elé. A negyedik monodráma, a brit Richard O’Neill A legnehezebb szó című műve a skót vándorcigány („traveller”) népcsoporthoz tartozó asszonynak, Jess Smith-nek a skót miniszterelnök elleni személyes, a travellerek emberi jogainak elismertetéséért folytatott küzdelméről szól. Ez utóbbi darab magyarországi ősbemutatójára Balogh Rodrigó rendezésében, Dömök Edina előadásában került sor.
Jómagam a megnyitót követő első előadáson, a romániai Alina ȘerbanFelelősségem tudatában kijelentem című – saját maga által írt, rendezett és előadott – darabján vettem részt, s hogy milyen erővel hatott az aprócska térben a már megjelenésében is szuggesztív színésznő előadása, azt a lassan leengedett legyezők is jelezték. Alina Șerban elöljáróban elmondta: produkciója egy hosszú kísérlet eredménye, az elmúlt hét év alakította ki. Jövőre Londonban is bemutatják, de számára rendkívül fontos a magyarországi debütáció.
Fotó: Twitter.com
A darabban Alina saját életének, gyerekkorának részleteit dolgozta fel, s ezeket végigjárva megtudhatjuk, hogyan jutott el a szerző egy nyomorúságos bukaresti romatelepről a Londoni Királyi Színiakadémiára. A színésznő apró részletekből rakja ki a nagy egészet: önmagukon túlmutató mikrojelenetekből építi fel az életutat. Ahogy az egyszemélyes színházban általában, itt is csak néhány szimbolikus kellék van olykor segítségére: egy tüllfüggöny, egy szék, egy elemlámpa, egy színes cigánysál. A történet kisgyermekkorában indul, a normális életet lehetetlenné tevő romatelepen, amit ugyanakkor Șerban annyi humorral, olyan árnyalt színészi játékkal jelenít meg, hogy ezek az előadás legfeledhetetlenebb pillanatai. A kövér-pohos részeges nagybácsikat, a harsány, lengő szoknyás nagynéniket életre keltő jelenetei tökéletesen a néző elé varázsolják az érzékeny kislány hétköznapjait, aki maga olvassa fel az írástudatlan felnőtteknek a tévésorozat feliratait.
Kamaszként aztán kortársaihoz hasonlóan rajong a popzenészekért, álmokat sző a szerelemről és arról, hogy egyetemre megy. Az álmokat persze rendre elfojtja a kíméletlen valóság: hogy is tudna kitörni a roma nyomortelepről, amikor ahhoz is szívességet kell kérnie, hogy bekéredzkedjen egy barátnőjéhez mosakodni vagy hajat szárítani. Alina Șerban előadásának visszatérő motívuma a folytonos szabadkozás, a „megengedik-e”, „nem csináltam-e valami rosszat”, a „bocsánat, hogy élek” szorongása, amely fojtogató félelemmé, végső soron neurózissá nő.
Két traumatikus élmény válik számára sorsfordítóvá: amikor édesanyját gyilkossággal vádolják meg, és börtönbe kerül, majd amikor első lehetséges fiúját elviszi a romatelepre, ahol a srác olyan visszataszító jelenteknek lesz szemtanúja, hogy sarkon fordul, és elmenekül. Alina, a kamaszlány, ekkor fordul szembe az őt „nevelő” apjával, és ordítja ki magából fájdalmát a mocskos és vállalhatatlan élet felett. Șerban elemi erővel kiáltja világgá ezt a dühöt a színpadon is, ami a szembefordulással párhuzamosan épp a kitörés lehetőségét mutatja fel, hogy később szószólójává lehessen a társadalmon kívül rekedteknek. A fordulatot egy 2007-ben megrendezett temesvári roma művészeti fesztivál hozza meg a főhősnő számára, aki önkéntes munkát vállal a rendezvényen, s itt szembesül a romának beöltöző, „folklórkodó” bukaresti nők és a valóság között feszülő szakadékkal. Remekbe szabott zsánerképeket kapunk a művésztől az egymaga eljátszotta dialógusok által, és itt jeleníti meg az önmagára találás pillanatát, amikor felismeri, hogy beszélni szeretne arról, hogy ki ő, és honnan jött. Emblematikus és a darab humorát is remekül példázó mondata: „Szia, te roma vagy?” „Ööö, csak az apám és az anyám.” Itt nyílik meg előtte a lehetőség is, hogy egy ösztöndíj segítségével bizonyíthassa tehetségét.
A darab erénye, hogy nem vonja fénykörbe a londoni színiakadémiai életet sem, épp ellenkezőleg: azokat a feszítő ellentmondásokat, a soha fel nem dolgozható múlt árnyait villantja fel (az árnyak megjelenítése mindvégig fontos szerepet játszik a darabban a háttérben feszülő kivetítőn), amelyek építőelemei egy csodával határos módon megváltozott életnek. Az előadás keretét képező szűkös szoba a diákszálláson a saját (ortopédiai!) ágymatraccal a nagyvilágot jelentik egy messzi-messzi galaxisról érkezett fiatal lány számára.
Alina Șerban előadásának legrokonszenvesebb vonása, hogy a távolságot teremtő színházi gesztusok helyett a teljes közvetlenség útját választotta. Persze, erre az aprócska tér is predesztinálja, de a fizikai közelség és a közönség aktív bevonása (megszólítás, pacsizás, szemkontaktus) mellett egyfajta spontaneitás, a jól betanult gesztusok, mimika, szövegmondás helyett egy ott és akkor (is) alakuló előadásnak lehettünk tanúi. Ebben nem számít egy botlás, egy kis lihegés (egyébként elképesztő fizikai teljesítményt nyújt Alina a másfél órában), egy pillanatnyi szünet – sőt, épphogy ezek teszik annyira emberivé a produkciót. A színdarabot Adorján Beáta fordította és szinkrontolmácsolta magyar nyelvre.
