Az élet fenséges illata
John Updike-nak, 2009. január 27., éjfél*
Itt fekszel előttem a zöld pázsiton,
a napsütötte hegyek árnyékában.
Megtapogatlak.
Rád helyezem forró tenyerem,
mintha kérdezném: élsz-e még?
Csalódom? Megcsaltál? Te keselyű!
Te birtokok birtokosa, fénybe öltözött haramia!
Istenem, miféle mulandóságot teremtettél!
S én, aki azt hittem, te, Updike,
az örökkévalóság követe vagy.
Hűségesebb követőd
nálam úgy sem lesz, drága barátom.
Hiszen meg kell vallanom, azok,
akik életedben a ragyogást rád ruházták,
mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek.
Hazudtak, elbűvöltek kétségeikkel,
lerágott csontokat dobtak eléd.
Nézz rám!
Más próféciát mondok itt, a kiterített tested előtt.
A hatalom, mint pénz, mint birtoklás csak délibáb.
Ne higgy a csalfa kufároknak,
akik nem a lelket akarták megmenteni,
zsebükre vigyáztak, miközben vérben forgó szemmel
csak magukra figyeltek.
Botozd csenddé őket,
mutasd meg nekik még egyszer, mire képes a szó,
a lendület, a tűz, a lelkesedés, a varázs.
De hát néked magyarázom a szellem erejét,
néked, a felbujtott viking harcosnak?
Drága barátom,
végy fogad közé,
s rohanj velem a lélektelen világba, az árnyak bokrai alá.
De nem rághatod meg a testem,
nem ültethetsz belém félelemfát, mert kinevetlek.
Ki én! Az ég mindenit!
Inkább gyere velem a reptérre,
s várjuk a Dallasból érkező unokát.
A gép a mámoros égen,
a szemed kékjén libben, ködöl, hasalva száll.
Mi lenne, ha egyszer csak felrobbanna,
szerteszórná a szeretet szilaját?
Drága barátom, becsaptál,
itt hagytál barbadosi magányomban,
ahová többé a Concorde sem repül.
Pedig de felülnék még egyszer a New York-i metróra,
s utaznék veled önfeledten,
s azzal a csodálatos, vékony testű lánnyal,
akinek a ruhája alá kéne nyúlnom,
átréselnem kezem a bugyiján,
ujjamat nedves ágyékába mártva felkiáltanom:
Milyen fenséges az íze!
Érzed az élet illatát?
* John Hoyer Updike amerikai író ezen a napon hunyt el.
