Ugrás a tartalomra

Akinek a csutka is elég

Igaz mese Hunniából, az Úr 1973-dik esztendejéből

Apály volt, amikor a Duna (vagy a Tisza, esetleg a Balaton?) partján félig homokba süllyedt palackra talált. Előre káromkodjon, elriassza a csekély illúziót, ami a minden valószínűség szerint vizes papírfoszlányt rejtegető üvegtesthez tapadt? Eh, játsszunk olyat, hogy hiszünk a folyó vagy a tó fenekére rejtett kincsekben. Akár a nagy hun király, Attila hármas koporsójára történő utalásban is reménykedhetnénk, ha a Tisza vagy a Maros mentén, netán a két folyó szögében lennénk. Talán telik még az erőmből egy erőtlen – minő paradoxon! –, eleve szétpattanásra ítélt, színes buborék megalkotásához, s a tovatűnt illúziók nyomán támadt újabb csalódás elviseléséhez!

(Amint látjuk, a halász nem buta ember, mérlegeli a választás lehetőségét. Az is megfordul a fejében, hogy vajh’ nem kéne-é kapásból ezen ócska palackot visszajuttatni oda, ahonnan vétetett? Legyen egy halovány emléke, amelyet később a megváltás örökre elmulasztott lehetőségeként emlegethet. Vagy elégedjen meg egy szerény – nono, nem is oly szerény, sőt! – küllemű flaskával?)

Az utóbbit választotta: bő hatdecis, különös formájú boros-, pálinkás- vagy afféle finomszeszes üveg, a nyaka karcsú, nem is oly közönséges, mint első blikkre látszott. A  fene egye meg, ha nem lenne ilyen extra forma és méret, visszaválthatnám Tragony boltjában, s az áráért kaphatnék Kalapó nyulasi kocsmájában egy korsó Kőbányai sert.  

De így is inkább a megszokás, mint a kíváncsiság nyittatta ki vele az üveget. Kezében a palack nyomban úgy elnehezedett, hogy muszáj volt leülnie. Fehér homályfoszlány terebélyesedett előtte. Egy pillantást vetett az égre, majd lesunyta a fejét. Iszonyú a lila Androméda-ködbe burkolt, megsokszorozódott Nap. Furcsa, megfogalmazhatatlan, álmokban előbukkanó sejtéseinek adott testet, amelyek most teljes eklektikumukban, s mégis csodálatos egyszerűséggel bontakoztak ki előtte. S egyszer csak – jaj, ezt nem szabadna, ezért börtön jár! A lila köd lassan tovavibrál, vér, hó, erdő… hatalmas piros-fehér-zöld lobogó fedi le a horizontot, középen hatalmas, kör alakú lyukon át remeg, szikrázik a tűznarancs nap fénye… Nem, legalább ezt ne… Nem akarom hallani… De mindhiába. 

A hang nem volt földöntúli, de betöltötte a mindenséget. Hangdübörgés, basszusdübörgés, égdübörgés…

– Pillants föl az égre újra, halász!

– Nem játszunk Ezeregyéjszakát, én nem az a halász vagyok, te meg nem az a szellem, aki nem is létezik.  Vagy mégis? – próbálja remegő hangon tréfára fordítani a szót, de nem mer fölnézni. – Ugye jó könnyednek lenni? – fűzi hozzá valamivel bátrabban, hirtelen humora is támadt…

– Ilyen szellemes, duplatelitalálatos riposztra korábban nem lettél volna képes – mennydördül a válasz. – Úgy értem, mielőtt kinyitottad volna a palackot.– Ugyan már, miért ne lettem volna képes? Azt hiszed, csak akkor vagyok valaki, ha te megszállsz? – sértődik meg hirtelen a halász.

– HEHEHEHEHE – gigantikus kecskemekegés. – Persze, ti földi emberek, ha sikerül nektek néha, valahogy paradox módon, megokosodnotok, megszáll benneteket a szellem, pontosabban megmutatkozik előttetek egy szellem, rögvest megtagadnátok a tegnapi… fenét – keresi a szavakat –, egy pillanattal korábbi önmagatokat is. Ahogy Sören Kierkegaard mondaná: aki eljutott a létezés etikai stádiumába, elfelejtené az esztétikait, az Élet mérhetetlen gazdagságától elfordul, s méricskélni, mérlegelni kezd, azt hiszi, ettől következetes a nagy, vallásos, egzisztencialista választáshoz, pedig ettől válik igazán következetlenné. A bölcsesség nélküli, utilitárius rafinéria, a puszta formál-logika végül is szegényesebb, silányabb az önfeledt azonosulásnál. „Én halász vagyok!” – hajtogatod csökönyösen. Felejtsd el, és higgy! El kell jutnod a vallási stádiumba; ha az öreg dán mester megnyugtat, reá is hivatkozhatom: nem leszel újra együgyű, csak a teljességet kapod vissza, újra megláthatod, de immár teljes megvilágításban, a végső okot; s hogy igenis: van OK. Akarsz találkozni Istennel végre?

A halász behúzott nyakkal hallgat.

– Pillants föl újra. Androméda-ködeim azóta fölszívták a föld távlati képét, vérnarancs színben virít lobogótok égő stigmája. Akarsz-e lenni a kutató, aki fölhalmoz? Az intelligencia, aki rendszerez? Egyszerre látod a magvat a héjjal. A jelenséget a lényeggel. Megfoghatod léted Kolumbusz-tojását. Gondold el: olyan Szüsziphosszá válhatsz, akinek sikerül megállítani a görgésre kárhoztatott sziklát – hiszen a szikla is szenved, csak ti nem tudjátok – a csúcson. Gyönyörködve tekintesz alá a bércről, megpihensz a szikládon, ejtőzöl, azonosulsz – eltávolodsz, ameddig tetszik. Nem az idők végezetéig, mert olyan nincs, hanem ÖRÖKKÉ!

– Tehát meg kell halnom? – összegez a halász.

– Kishitű! Nem emlékszel, hogy 17 éve még rólam álmodoztál… Lengetted kezedben a lukas zászlót, és énekelted, hogy lobogónk égő stigmája, forradalmunk emblémája, s hogy takarodjon el hazád földjéről MINDEN IDEGEN ELNYOMÓ! MEGSZÁLLÓ HAMIS HONFOGLALÓ!… Legyen így. Teljesíthetem minden kívánságodat. Lehetsz te, a hazád és az emberiség is, halhatatlan, bevonulhatsz a Teremtő, a Megváltó és a Vigasztaló szentháromságának birodalmába, vár reád az Áldott Szűz, Jézus evilági édesanyja. Mindez lehetségessé vált! Csak kívánnod kell tőlem: FÜGGETLEN, SZABAD ÉS BOLDOG MAGYAR HAZÁT! És lehetsz SZABAD! Minden honfitársad egyet akar – ha te is úgy akarod. Kérd hát tőlem ezt. Fölkínálom neked a legszebbet, a legtöbbet, a legnagyobbat, amiért e világon lenni érdemes. Te meg értelmetlen, hazug szavakon lovagolsz. Az előbb már fölpillantottál. Hazug, önámító – nem, inkább önszegényítő, szánalmas – dolog folytatni itt és most, 1973-ban ugyanúgy, ahogyan tizenhét esztendeje élsz, ifjú álmaid temetése óta. AZT A LÁTVÁNYT ÚGYSEM FELEDHETED.

– De én éhes vagyok, s ma még semmit sem fogtam, és várnak a fiúk Kalapónál egy pofa Kőbányaira… S az asszony megszid, ha nem veszem meg Tragonynál a harminc deka parizert és a három-hatvanas kenyeret.

– Balga! Nem veszed észre, hogy beszélgetésünk kezdetétől kába fél- és álnyugalmadnak úgyis vége szakadt? Légy bölcs és bátor újra, ismerj meg egészen, ha már kiszabadítottál másfél évtizedes – tizenhét esztendős, évezredes, milliós, egynapos: lényegtelen – palackbörtönömből. NE LÉGY OLYAN, AKINEK AZ ÜDVÖSSÉG, A PARADICSOM, AZ ÉDENKERT IGAZI, IMMÁR ISTENTŐL MEGÁLDOTT ALMÁJA HELYETT A CSUTKA IS ELÉG. Vigyázz arra, amit mondasz és teszel.

A halász merev nyakán pattanásig feszül minden izom a kétféle akarástól. Már mozdul a feje, szeme egyre többet fogad be a horizontból, lelkesen lyukas trikolort lebegtető-lobogtató kisfiúkat, szűzmáriás, Szent István-, Szent László-koronás zászlóval éneklő öregeket lát kipirult arccal.

– Bizonyítsd be, hogy a palackból jöttél – suttogja valaki a halász hangján.

A megszokott dörgés már szinte halk a csüggedéstől…

– Látod, ez az én örök kálváriám. Engedelmeskednem kell a kíváncsiság minden parancsának, még ha látszatkíváncsiságról van is szó, hiszen te nagyon jól tudod, honnan jöttem, és ki vagyok, de be kell tartanom a játékszabályokat, s ha visszaparancsolsz a palackba, vissza kell mennem.

Gondold meg. Ha nemcsak egy pillantást vetsz rám, meglátod, milyen értelmetlenül akadékoskodsz. Te nem vagy oly balga, mint a többiek, hogy értelmetlen, buta, kapzsi kívánságokat zsarolj ki tőlem. De ha már okos vagy, legyél egészen az.

Ám a halász még a szemét is behunyja, kézbe fogja az üveget, megvárja, míg egészen el nem nehezül. Mikor nyilvánvaló, hogy eltűnt a szellem a palackban, bedugaszolja. Még hallja az elkönnyült butéliából a mormolást:

– Nyisd ki, te szerencsétlen! Te örök rab!

Halk csobbanás. A víz színén kis örvénygyűrű. Elsimul, marad a kékből fokozatosan visszazöldülő, s lassan az alkonyat szürke pirosát magába lényegítő víztükör.

Magyarország, 1973. március 15.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!