Ezeket a kortárs prózaköteteket szerettük legjobban 2019-ben
Bene Zoltán: Áramszünet – Kortárs Kiadó, Budapest, 2018
Nincs feloldás a könyvben, mely esszéregénynek is kitűnő, Thomas Mann jut az ember eszébe, a Varázshegy és a Doktor Faustus. Az álmok szürrealizmusa ellenére nem avantgárd regény, és sokkal több, mint a francia Houellebecq nemrégiben megjelent, Behódolás című regénye. Tehát nincs feloldás… vagy mégis van? Van valami ebben a keserű utópiában, az igazi szerelmek és barátságok nélküli világban (ez a regény múltja és a mi jelenünk), ami előremutató lehet, és nem is egy dolog. A szerző talán akarata ellenére ír le egy tiszta szerelmet és több (!) önzetlen barátot, s emellett Szegednek, a városnak a szeretetét, ahová élete végén visszatér meghalni. Talán mégis érdemes. Talán az élet célja nemcsak a küzdés maga. Mit is mondott Ábel Tamási Áron halhatatlan regényében? Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. (Gáspár Ferenc)
Bodor Ádám: Sehol – Magvető Kiadó, Budapest, 2019
Szótlanságban lapuló tragédiák, mozdulatlanságban megbúvó mozdulatok, elképesztő tájak és lelakott asszonyok, de felbukkan a bodori világ valamennyi jellegzetes motívuma és karaktere is, akárcsak a végig a háttérben feszülő vészjósló atmoszféra. Bodor Ádám Sehol című legújabb novelláskötetében hét elbeszélés olvasható. Ezek az abszurdba hajló balladák újabb variációk végnapokra. Gyakran előforduló elemek a fagy, a katonák, a halál és a túlélési stratégiák. A szerző tollhegye alatt a pusztuló tárgyak és helyszínek különös erővel, új jelentéssel telítődnek. Bár ezek a novellák egy egész regénnyé is kinőhetnék magukat – mert bennük van a potenciál –, külön-külön is önálló világot alkotnak.
Részletgazdag prózája és lírai expozíciói ugyanolyan hatásfokkal működnek, mint korábbi köteteiben, érzékletes leírásai nyomán a bágyadt szeptember végi napsütést vagy épp a román–szerb határ mentén végigkísértő zord szeleket ugyanúgy a bőrünkön érezzük. Az illatok és lokális kipárolgások aprólékos szemléltetése tovább fokozza az élményt, a gazdag fűszerezettség, az érlelt aromák és markáns savak egyenletesen olvadnak szét a szöveg textúráján – a gasztronómiai hasonlat nem véletlen, hiszen a szerző ugyanolyan mesterien ábrázol, ha emberi fogyasztásra alkalmatlan, gyomorforgató mókustetemről, vagy épp ínycsiklandó, roston sült karajról van szó. A letisztult képek mellett hol légies, hol szigorúan mértéktartó, a lassúságot hirtelen váltja fel a gyors tempó, és még hosszan sorolhatnánk, hogy a Seholt miért is tartjuk a Bodor-életmű méltó darabjának. (Rimóczi László)
Böszörményi Zoltán: Sóvárgás – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
Mi könyörögve kértük anyánkat, adja oda mindenünket, hiszen ő nekünk a legdrágább kincs az egész világon. Semmi sem pótolhatja őt. De hajthatatlan maradt. Mi pedig tehetetlenül néztük a készülődését, mit sem tehettünk, mert a kincstár ajtajának varázsszavát csak a tündérkirálynő tudja, senki más. Hiába könyörögtünk az óriások királyának is, nem tudtuk meglágyítani a szívét. Némán néztük hát, ahogy anyánkat az óriások közrefogják, csónakba ültetik, és hajóra szállnak vele.
Döbbenetes kelet-közép-európai jelenség, hogy a Nyugat-Európába áramló vendégmunkások gyerekeit otthon nagyszülők, ismerősök vagy bérszülők nevelik. Böszörményi Zoltán kisregénye ezt a témát dolgozza föl valós történet alapján. Egy édesanyja után sóvárgó kislány könnyfakasztó vallomását olvashatjuk, és kötelességünk figyelmeztetni az olvasót, hogy a kortárs irodalom egyik legszomorúbb, legemberpróbálóbb művét tartja kezében. A személyes kálvária mögött ott sötétlik egy egész régió tragédiája. Böszörményi műve kétségbeesett figyelmeztetés arra, hogy a szülő és a gyermek érzelmi kötelékének szétszakítása nemcsak a lelkeket, hanem a társadalmat is szétzilálja. (Orbán János Dénes)
Döme Barbara: Nők a cekkerben – Történetek Skizofréniából – Arany János Alapítvány, Budapest, 2019
Pörgős, izgalmas, életszerű történetek, feszes szerkezetű novellák néhol kis lírai felütéssel, súlyos és tragikus elbeszélések az őrület és a normalitás vékony határán táncoló emberi pszichéről. A kötet eszünkbe juttatja Sylvia Plath Üvegbura című regényét, de Muszka Sándor legutóbbi verseskötetét, a Szégyent is. Súlyos pszichés zavarokról, családi tragédiákról, gyermekkori traumákról, a magányról szólnak ezek a történetek. Nem minden főhős elmebeteg, van, aki csak egyszerűen lelki sérült, valamilyen nehéz terhet cipel, amivel nem bír együtt élni. Nem tud állapotos maradni, kirúgják a munkahelyéről egy szebb és sikeresebb nő miatt, megerőszakolják, elveszíti a szeretteit, rákap az alkoholra. Nehéz könyv, csak erős idegzetűeknek ajánlom. (Varga Melinda)
Harag Anita: Az évszakhoz képest hűvösebb – Magvető Kiadó, Budapest, 2019
Amikor kezembe vettem a kötetet, úgy a második oldalnál járva két szó jutott az eszembe: pontos és kidolgozott. Pedig egy hétköznapi élettörténet-töredékekből építkező első kötet esetében az ember nemcsak kíváncsi, de gyanakvó is – kelletlenül huzigálja a szája szélét, mint a kocsmában, amikor a hatodik pohár fütyülős meggy után még mindig csak a petróleumot érzi, sehol a megszokott íz és aroma.
Harag Anita prózáiban a rossz pálinkát legfeljebb csak a történetek szereplői érzik, az olvasó olyan tömör, csattanó nélküli, szuggesztív mondatokból álló hiteles jeleneteket kap, melyek nemcsak pillanatnyi érzeteket váltanak ki, hanem másnap, harmadnap is elgondolkodtatnak, befészkelik magukat gondolatainkba és az otthonunkba. (Taródi Laura Luca)
Horváth László Imre: A Kicsi embere – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb – ezt a sort szeretjük idézgetni Szophoklész Antigonéjának elejéről, miközben megfeledkezünk róla, hogy a görög deinosz szó egyben félelmetest és szörnyűségest is jelent; mégis hajlamosak vagyunk magunkról inkább a jót képzelni. Nem úgy Horváth László Imre, aki A Kicsi embere című könyvében egyenesen azt állítja, hogy a történelem a bűnözők és bűnök krónikája, a hatalomra törők mind pitiánerek – máskor meg nagystílűek –, gengszterek, pénzért és egyéb javakért a saját anyjukat is elárulják. (Gáspár Ferenc)
Király Farkas: Ha elfogy a fény – Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2019
Valamikor a 20. század nyolcvanas éveiben, a Pokol völgye torkolatához közeli Csarnóházán a Büfé fényreklámjának (melyben áram akkoriban már nem keringett) négy betűjéből az első valamiért leesett. Soha nem került vissza a helyére, így a kocsma neve Üfé lett. A Pokol völgyében és vízgyűjtő területén bányászat és fakitermelés folyt, részben a katonaság, részben messzi tájakról odaszerződött emberek közreműködésével, ezért meglehetősen érdekes figurákkal és történetekkel találkozhattak az oda gyakran kiruccanó barlangászok, például az Üfében iszogatva a sört, amelyet a félkarú Gavril pumpált ki biciklipumpával a hordóból, és amelyet korsók híján literes tejesüvegekbe porciózott a kocsmáros. Ebben az alig hihető valóságban összekeveredett a magyar, a román és a szláv hitvilág, sosem volt (vagy mégis?) lények lakták be a karszt üregeit meg az erdők mélyét. Aktív barlangász koromban, azaz mintegy tizenkét év alatt szinte minden hétvégémet az Üfé húsz kilométeres vonzáskörében töltöttem, így elég sok furcsasággal találkoztam, amelyeket nagyon szívesen dolgoztam fel. A kötet szövegeit épp a Pokol völgye, s azon belül az Üfé tartja össze, bár a szereplők mozognak Kárpát-medence-szerte kirándulóként, kivándoroltként, de zsoldos katonaként is. A történetek a rendszerváltás előtti világban kezdődnek, de hogy mikor fejeződnek be, azt nem tudni. (K. F.)
Márkus András: Elza – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
Az egy szál női nevet viselő regények számomra mindig baljósak. Nincs előhang, nincs ígéret, semmi utalás: itt valami történni fog. Valami súlyos és visszavonhatatlan. Bár engem nehéz zavarba hozni perverziókkal, a Szodoma százhúsz napja és az Amerikai psycho régi lakói a könyvespolcomnak, néha újraolvasom őket, időnként a Lolitával csalva mindkettőt.
Ha a regények rendelkeznének glikémiás indexszel, ezt a kötetet kiugróan magas értékre sorolhatnánk be. Márkus András Elza című regénye igazi bestia, hatalmas falat még a tűzben edzett olvasóknak is. Adva van egy túlfűtött szexualitású, kamaszodó fiú, aki anyjával s Elza nevű ikerhúgával, valamint egyik cimborájával vakációját tölti a család mocsárvidéki vityillójában a nagyfaterral együtt. A gyanútlan olvasó az elején még azt hinné, hogy a maratoni recskázásnál durvább már nem lesz, pedig hamarosan egy hardcore Tüskevárrá gőzölög szét a történet. (Rimóczi László)
Mezey Katalin: Régi napok rendje – Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019
A Nobel-díjas angol író, Kauzo Ishiguro Napok romjai című regényének története jutott eszembe, amikor Mezey Katalin idén, a Magyar Napló kiadásában megjelent, Régi napok rendje* című elbeszéléskötetét olvasgattam. A rokonítás a narráció történelmi, hangulati, múltidéző, paradigmaszerű attitűdjére támaszkodik. Az elbeszélések társadalmi értelmezés-tartománya és függvényrendszere, az emberi sorsok láttatása, a filmszerű képiség az olvasót a történetek átélésére készteti, a mimézis érzetét kelti benne, azét a mimézisét, melyet Platón ugyan elmarasztalt – mondván, az meggátolja az egyént az ideák, a valóság, végül is az igazság megismerésében: „Homérosztól kezdve minden költő csupán utánzója az erény árnyképeinek, s minden egyébnek, amit a költeményeibe foglal; az igazságot azonban nem éri el egyik sem.” **
Arisztotelész viszont másként értelmezte a mimézist, szerinte az utánzás nem negatív jelenség, az alkotót, a művészt képzelőereje segíti az utánzásban, az alkotás nem kap negatív értékhangsúlyt, mert a dolgok és a létezők általános vonásait képes megragadni. A művész a maga módján képzelőereje segítségével „utánozza”, nem pedig másolja a valóságot. Arisztotelész Poétikájában a drámaköltészet kapcsán elsősorban az emberi cselekedetek és jellemek utánzásáról ír. Mimézis-értelmezése nagy hatással volt Goethére, Lessingre és Schillerre is, de folytathatnánk a sort a nagy francia írókkal, például Stendhallal, Flauberttel.
Mezey Katalin elbeszélései a fenti mimézis-fogalom értelmében utánozzák a valóságot, az írások képisége pedig taglalja, részeire bontja, majd újra összerakja a történések elemeit. (Böszörményi Zoltán)
Miklóssi Szabó István: Testfüggőség – Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2019
A kötet főként az emberi kapcsolatokat kutatja, annak hatásait a környező világra, teszi ezt filozófiai, történeti és szellemi síkon. Az első ciklus, A tagadás történetei a görcsös ragaszkodás, a fizikailag be nem teljesíthető kapcsolatok, a szorongás és a pánikbetegség, az apa és fia közti kapcsolat tematikáját dolgozza fel. Az Anzelm éveiről címet viselő második ciklus a folytonosság jegyében született, az 1400-as évektől napjainkig mutatja be a fő karakter változásait. Bár első pillantásra úgy tűnik, a reinkarnáció foglalja egybe az öt novellát, valójában különféle szellemi állapotokat, stációkat tárgyal, fölhasználva a keresztény, a zsidó vallás és a buddhizmus néhány jellegzetességét.
Miklóssit úgy kell olvasni, ahogyan az ember Nietzschét vagy Hamvast olvas. (a kiadó)
Mirtse Zsuzsa: Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek – Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019
„Felnőtteknek szóló mesekönyvet tart kezében az Olvasó, amelyben Mirtse Zsuzsa legsajátabb világának, az emberi lélek belső küzdelmeinek magas, soktornyú várát emelte. Számára a mese nem pusztán műfaj, hanem az anyanyelve, szeretetnyelve is, amelyen önmagáról és az emberi kötésekről beszél.
Gyakran csak sokára, felnőttkorunkban valljuk be magunknak, hogy az életünk jó ideje elakadt, mert a múltunkat, sárnehéz emlékeinket nemhogy nem dolgoztuk fel magunkban, hanem egyenesen megtagadtuk. Ilyenkor képtelenek vagyunk leengedni a felvonóhidunkat, nem tudunk kapcsolódni a külvilághoz sem, hiszen a várunk falain belül rekedtünk, annak is a legsötétebb zugában, és azon törjük a fejünket, miközben vonásainkat fürkésszük a tükörben, hogy kik is vagyunk valójában.
Ezzel a súlyos, kilátástalannak tetsző felütéssel kezdődik Mirtse Zsuzsa új kötete, a Tizenhárom bűvös tükör, amelynek minden meséje egy-egy újabb küzdelmes belső utazás és nekirugaszkodás önmaga mélyebb felfedezésének, meghatározásának. Segítőtársak persze minden mesében feltűnnek, a legfőbb támasza mégis az a tizenhárom éves lány, aki ő volt egykor, tele hatalmas álmokkal, és „mint az ördöglámpás: belülről világított”. A mesélő ezért az elhagyott kislányért, ezért az elvesztegetett teljességért kel útra, és gyalogol át annyi viszontagságos mesén, hogy végül kézen foghassa őt, és többé soha ne engedje el. Mert a magasabb rendű életet nem kapjuk ingyen, sokat kell küzdenünk érte, de ha nem kerekedünk fel, ha harc nélkül kitűzzük várunk fokára a szánatag fehér zászlót, úgy könnyen eltékozolhatjuk minden lehetőségünket.
„Nyisd meg magad, állj szóba az emlékeiddel, merj szóba állni velük, és akkor maguk közé fogadnak" – erre biztatnak bennünket is a mesék, egy nagy, talán végenincs utazásra, melynek során már nem is átoknak éljük meg a terheinket, hanem személyes kihívásnak.” (a kiadó)
Petőcz András: A denevér vére – Napkút Kiadó, Budapest, 2019
Realizmus és mágikus szürrealizmus – ez a két stílus ötvöződik Petőcz András elbeszéléseiben, novelláskötetében. Különös és szuggesztív világ ez, amelyben ismeretlen földrészek sajátos szereplői tűnnek fel, és olykor már nem is tudjuk, a „valóságban” vagyunk, vagy éppen a képzelet játszik velünk. Az elbeszélések struktúrája is különleges: a gyakran egyes szám első személyű elbeszélő olyan könnyedséggel mesél, mintha egészen friss élményeket osztana meg velünk, amelyek a lehető legtermészetesebb módon, éppen csak a minap vagy a nagyon közeli múltban történtek volna meg vele, ugyanakkor az impulzusok képtelensége és a történetek helyszínének sokszínűsége arra inti az olvasót, hogy élvezettel, kikapcsolódásképpen, mégis meseként fogadja be mindazt, amit ennek a kötetnek a lapjain megismer.
A könyv érdekessége, hogy az elbeszélések nem köthetők egyetlen országhoz vagy földrészhez. A közeg, amelyben Petőcz hősei mozognak, éppen úgy lehet Európa vagy Dél-Amerika, ahogy Afrika vagy a Fülöp-szigetek, de akár Madagaszkár is. Ezzel érzékelteti a szerző, hogy a hangsúly a cselekményen van, nem a helyszínen, a legfontosabbak azonban mégiscsak a személyek, a szereplők, a történetek hősei, akik akár mi magunk is lehetünk, éljünk akár Párizsban, akár Kolumbiában, vagy éppen Hongkongban. Jól jellemzi a szerző sajátos gondolkodását az Arcok című novella, amelyben a hős mindig ugyanazokat az arcokat látja, bármerre is jár a nagyvilágban.
Petőcz Andrást prózaíróként is jól ismerjük. Márai-díjas Idegenek című regénye, amelyet több nyelvre lefordítottak, valamint a kiadónknál megjelent Az Egészen Kicsi Kis Létező című kisregénye, illetve korábbi prózai munkái mind-mind sikeresek voltak a szakma és az olvasók körében egyaránt. Ez a mostani gyűjtemény is méltán lehet mind a szakma, mind az olvasók körében népszerű. (a kiadó)
Shrek Tímea: Halott föld ez – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
Szuggesztív borító, mely egyszerre utal a nincstelenségre, a társas magányra, a sziget-létre, ugyanakkor a mag elvetésére is, melyhez már a remény köthető. Gyanítom, hogy a szerző a kegyetlen történetek jókora részét nem öncélú, meghökkentő, olcsó borzalmakat keltő érzésekért írta, inkább a figyelem felhívása volt a célja. Anyaga (sajnos) volt bőségesen, a kárpátaljai Beregszászi iskolában hátrányos helyzetű diákokat oktatott; egy dolog a hátrányos helyzet Romániában, és más Ukrajnában, ahol a kommunista diktatúra kegyetlenül rányomta bélyegét a mindennapokra. A skála széles: koldulás, szellemi és testi megnyomorítás, alkoholizmus, kábítószerezés, pedofília, gyilkosság, gyerekkereskedelem. Itt álljunk is meg, majd beszél a könyv magáért. (Miklóssi Szabó István)
Turczi István: Deodatus – Scolar, Budapest, 2019
Turczi István ismét különlegeset alkotott: a Deodatus egyszerre hiteles dokumentumokon alapuló történelmi mű, királyi iratokat, régi leveleket és naplókat felnyitó korrajz, amely új adalékokkal szolgál Zsigmond király koráról, ugyanakkor a hovatartozás mélyrétegeit boncoló személyes gesztus is, afféle magánmitológia versben, prózában, korabeli és kitalált dokumentumokkal elbeszélve. Időben hatalmas ívet fog át: kalandregénybe illőn vezeti végig az olvasót a dunántúli vidék római kori kezdeteitől az 1849-es szabadságharcban hősiesen helytálló komáromi katonák küzdelméig.
A maga nemében egyedülálló írói vállalkozást Lévai Ádám grafikái emelik vizuális élménnyé. (a kiadó)
Vöröskéry Dóra: Röpképtelen madarak – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
Több napja a Pufók Puttó Bt. szókapcsolaton mosolygok magamban. Aztán eszembe jut a napokra a mobilvécébe szorult fickó, a medvévé változott ember, Bánomzúg lakói és az elkeseredett, részeg ara, aki ki akar rabolni egy spermabankot. Megyek az utcán, és feltör belőlem egészen váratlan helyzetekben, például villamosmegállóban, jegyvásárlás közben a röhögés. Az emberek biztos azt gondolják, bolond ez a nő. Egyszerűen nem megy ki a fejemből Vöröskéry Dóra néhány röpképtelen madara. Elképzelem a rasztahajat viselő angyalt, amint spanglit teker. Nem is gondolná az ember, a mennyet milyen könnyű életre hívni. Talán spangli sem kell hozzá, csupán kellő fantázia, bátorság és humorérzék, hogy sellőkről, bonbonházról, boszorkányról, esőkirályról, a női természetről olvassunk jól felépített, feszes szerkezetű, izgalmas cselekményű kisprózákat. (Varga Melinda)
