250 éve született Friedrich Hölderlin – 6.

A leszálló estben magányos sétára indultam az ismeretlen sváb kisvárosban. Gondolatokba merülve vágtam át egy elhagyatott, ódon téren. Arra eszméltem, hogy míves kőkút áll előttem, peremén gótbetűs írással. „Es schwinden, es fallen die leidenden Menschen…”, sillabizáltam ki a sűrűsödő homályban, s belém villant: Hölderlin városában járok.

Az emberi sors dala

A Neckar menti, festői Nürtingen nem a költő szülővárosa, de itt telt gyerekkora, itt járt iskolába, s itt, egy folyóparti ház toronyszobájában élte le életének második, tudata számára már homályba vesző felét. A világszerte virágzó Hölderlin-kultusz fővárosa Nürtingen, ennek megkapó bizonyítéka az emlékkút is. Kerek kávájára a költő legemblematikusabb versének legtragikusabb sorait, a Hyperion sorsdala utolsó szakaszát vésték.

A költeményről máig nem tudták megállapítani, hogy lírai regénye részeként írta-e Hölderlin, vagy már előbb, s csupán beillesztette a műbe a címadó főhős énekeként, amint az egy hajóra vár a tenger partján. Alig hal el a földi lét nyomorúságát panaszló dal, és hírnök érkezik Hyperion szerelmének halálhírével.

Legősibb, elévülhetetlen toposza a költészetnek – általában a művészetnek – az isteni, szellemi világ örökkévalósága, időtlen boldogsága és az emberi mulandóság, boldogtalanság közti, áthidalhatatlan szakadék. Korokon, kultúrákon át gondolati és esztétikai remekművek sorát ihlette ez a legalapvetőbb egzisztenciális élmény, de leghitelesebb megfogalmazója, leghatásosabb kifejezője kétségtelenül Hölderlin éteri magasságokba emelkedő költészete.

Hyperion sorsdala

Ti jártok a fényben fönn,
  Puha pályákon, boldog géniuszok!
    Tündöklő isteni szél
      Érint lágyan
        Benneteket, mint művésznő
          Ujjai szent húrt.

Sorstalanul, mint aluvó kisded,
  Lélegzenek az égiek;
    Szellemük
      Szerény bimbóban
        Szűzen őrzött,
          Örök virág,
            És a szemük boldog látás
              Néma, időtlen
                Ragyogásban.

 De nékünk kiszabva
  Sehol sem lelni nyugalmat,
    Csak tűnik, csak hullik
      A szenvedő ember,
        Vakon verődve
           Percről a percre,
             Mint víz a kövekről
               Kövekre csapódik,
                 A bizonytalanba alá.

                                                            Hudy Árpád fordítása

Hyperions Schicksalslied

Ihr wandelt droben im Licht
  Auf weichem Boden, selige Genien!
    Glänzende Götterlüfte
      Rühren euch leicht,
        Wie die Finger der Künstlerin
          Heilige Saiten.

Schicksallos, wie der schlafende
  Säugling, atmen die Himmlischen;
    Keusch bewahrt
      In bescheidener Knospe,
        Blühet ewig
          Ihnen der Geist,
            Und die seligen Augen
              Blicken in stiller
                Ewiger Klarheit.

Doch uns ist gegeben,
  Auf keiner Stätte zu ruhn,
    Es schwinden, es fallen
      Die leidenden Menschen
        Blindlings von einer
           Stunde zur andern,
             Wie Wasser von Klippe
               Zu Klippe geworfen,
                 Jahrlang ins Ungewisse hinab.