Útravalók

A kötelezően fából készült utazóbőrönd nem volt nehéz. A fiú elmosolyodott, amikor megemelte; látszott rajta, hogy elégedett: sikerült meggyőznie szüleit, hogy csakis a legszükségesebb dolgokat viheti magával erre az útra. Az apa bizakodva tekintett kisportolt, izmos fiára, miközben gondolatai mindegyre elkalandoztak. Egyre az járt az eszében, hová tűnhetett az a régi koffer, amelyet katonakocában hol az ölében, hol a hátán, hol pedig maga után húzva a holdfényben szikrázó havon, cipelt föl valamelyik brassó-pojánai hegycsúcsra.

Kivette fia lapátkezéből a „testhezálló” fabőröndöt, és levitte a tömbház mellé a Trabantba. „Csakugyan könnyű ez a bőrönd – gondolta útközben –, a fiam vállasabb, karja is sokkal erősebb a rendszeres vízilabdázástól, mindenképpen könnyebb lesz majd neki.”

Száraz, kellemes őszi hajnal volt. A korán kelő szomszédok ablakaiból ömlött a fény a kocsira. A szemben fekvő pengeblokk mögött a felkelő nap már szürkévé oldotta az éjszakai sötétséget. Törülgette a kocsi poros ablakait, és furcsa örömöt érzett. Valami ahhoz hasonlót, amilyet tizennyolc éve, azon a nyári hajnalon, amikor a fia megszületett. Minden rendben van, mondta akkor a kórház utcára nyíló ablakából a felesége. „Fiú! És szép, hosszú ujjakkal született…” Állt bamba örömmel a kórház épülete előtt, és semmi, de semmi sem jutott az eszébe. Például az, hogy odakiáltsa az asszonynak: „Majd zongoristát ne velünk belőle! Valami nagy embert, hiszen éppen Brassai Sámuellel, az erdélyi polihisztorral született egy napon!” Csak mondogatta magában a fiú két nevét. Két keresztnevet választottak neki már jó előre. Az egyik olyan régi, olyan ősi, hogy talán ezer évben ha előfordul egyszer. A másik divatos, és arra is jó, hogy az anyakönyvet vezető tisztviselő írásbeli ismereteit próbára tegye. Igen, jól emlékszik: azt a két régi nevet ismételgette; a feleségét már rég elparancsolták az ablaktól, álldogált ott büszke örömmel, és azt képzelte, hogy a fia két szép nevéből az évek során mindenki megtudja majd: nagyon várták világra jöttét. Ezer évnél is többnek tűnt; többet jelentett az a kilenc hónap, amíg az anyja kihordta.

„Kilenc hónap! Éppen kilenc hónap…”

A felismeréstől bénultan, pillanatra abbahagyta az ablaktörlést. Tudta, ez a hajnal is olyan, mint a többi. Csak hogy most elviszi a fiát az állomásra, és kilenc nehéz hónapig visszavárja. És visszakapja kiforrott, kész emberként. Mert most az az egyetemre bekerülő fiúk sorsa, hogy kilenc hónapig tartó külön világban újraszülessenek.

Amikor az állomásra vezető sugárúton robogtak, s a fiú a vezető melletti ülésen feszengve műanyagzacskóba csomagolt úti elemózsiáját szorongatta, és az anyja kétségbeesetten hallgatott a hátsó ülésen, az apa még mindig jónak tartotta az emberré válás kilenc hónapjáról kigondolt hasonlatát. A meghatódottság rájuk nehezedő csöndjét megtörve erről beszélt. Minél természetesebb búcsút akart, az ilyenkor meggondolatlanul könnyen, szinte orvul előtörő könnyek nélkül. Közben a vonat érkezését jelző, megélénkült taxiforgalomban, a szembe jövő kocsik fényszóróinak fényétől vakultan, emlékezetének valamelyik zugából második osztályos kisfia pattant eléje; szőke haja világít, kék szeme szokatlanul nagy a boldogságtól: „Édesanyám! Ma azt mondta nekem a tanító néni; hogy ember lesz belőlem!” Ekkora fényességes örömre bizonyára meg kellett volna állni, pillanatra félbeszakítani a mindig rohanó életet, és megsimogatni a gyerek buksi fejét. „Derék dolog lesz” – mondta akkor a fiának, és bár ölbe kapni, össze-vissza csókolni, lett volna kedve, kezet rázott a gyerekkel.

„Ha majd unokáim lesznek – gondolta az apa a rohanó kocsiban –, ezt a történetet valószínűleg többször is elmondom majd nekik. Talán a magam szórakoztatására, de lehet, hogy valami ősi ösztöntől hajtva, a mindig is nehezen kivívható apai tekintély gyarapítására. A bizalom tesz minket emberré. Lám, a fiam egy évtized múltán sem feledkezett meg a tanító nénijéről: ballagási kártyát is küldött neki, talán ezzel jelezte, hagy biztatása és bizalma beérett, emberré lett a tanítványa. Igen. És az a ballagás… Az iskolaudvart beragyogó fény a búcsúzók és a búcsúztatók arcán. A tanárokból, szülőkből, barátokból és ismerősökből alakult négyszögben, néma sorokban apák és anyák szeme fénye. Honnan a meghatódottság? Miért az örömkönnyek?”

Amikor az apa végzett (már vagy még?), nem volt ilyen ceremónia. Nem búcsúztak, nem ballagtak. Nehezen készült, pincébe került tablójukról többen is lekaparták a fényképüket. Az apa iskolájának bejárata fölött nem volt jelmondat. Őt nem a Musis et Virtutibus szellemében nevelték. Egy olyan épületben végezte tanulmányait, ahol sem azelőtt, sem azután semmi sem volt, ami a tanulást szolgálta volna. Szükségiskola volt, pedagógiát alig ismerő, szükségből lett tanárokkal. Az apa éppen ezért szükségesnek tartotta, hogy a fia ballagásának felemelő hangulatában fényképezőgéppel felszerelkezve összejárja az utolsó erdélyi polihisztor nevét viselő iskolát. A folyosókról nyíló ablakok tele voltak kíváncsi tanulókkal. Mindenütt virág és lomb-erdő. Nem sajnálta a filmet, fényképezte a véndiákokat, miközben lassan végigvonultak a folyosókon, körbejárták az iskolát, majd felsorakoztak az ősi iskolazászló alá az udvaron. Fél szemmel a fiát figyelte. Az iskolaudvar közepén, az első sorban állott. Kölcsönkapott kicsi iskolás sapkájában, testre szabott galambszürke ruhájában a valóságosnál is karcsúbbnak és vállasabbnak tűnt. Figyelte férfias, szögletes állát, nagy, négyszögletes szemüvegétől is szigorú, mozdulatlan arcát. Messziről is látni vélte szabályos szemöldökét és az orra tövéből induló két ráncot, csontos arcának gödreit. Figyelte kissé merev testtartását, ahogyan a faragon pálcán batyuját: és vállára akasztott kalotaszegi piros varrottas tarisznyáját tartja. Nem vigyázban állt, hanem valamiféle dacos ellenkezést is kifejező terpeszállásban. Bizonyára nagyon férfiasan akart viselkedni. És valóban férfias: volt. Nem látszott rajta az elérzékenyülés. Pedig az apa tudta, hogy a bizalmatlanságtól vagy az alaptalan vádtól könnyen kibuggyan a fia szeméből a könny. Látta száznyolcvankét centiméter magas fiát, és még arra is büszke volt, hogy testmagasságban is meghaladta őt. Tulajdonképpen már a tanév kezdetén föl kellett néznie. reá; inert matematikából és fizikából túlhaladta, helyesírásában nem talált hibát; és az együtt kezdett idegen. nyelv tanulásában, az iskolán kívül választott: angol elsajátításában is előbbre jutott az apjánál. És a kettőjűk versengésére mégis egyformán büszkék voltak; mert kimondatlanul is élt bennük a vágy; – hogy eleget tegyenek a szabálynak, miszerint a fiaknak mindenféle szempontból túl kell nőniük az apákat:

A felvillanó emlékforgácsokban az apa most már kívülállóként látta magát, amint ide-oda forgolódik a tömegben, meghatódottságát, kipottyanni készülő könnyeit a fényképezőgép mögé ‘ bújva próbálja elrejteni barátai és ismerősei elől. Különben az egész filmet arra szánta, hogy a fia ballagását megörökítse. Születésnapi ajándékának ezt gondolta ki: a nagyításokat és a filmet, amelyről később barátai számára is annyi képet és olyan kinagyításokat készíthet, amennyit és amilyent csak akar, szalaggal átkötött borítékban adja át. Fényképész barátai segítségére voltak s így ez is sikerült.

A ballagás után pontosan egy héttel csendes családi meghittségben ünnepelték a fiú tizennyolcadik születésnapját. A fiú a szülőket meglepő komolysággal ünnepelte emberré válásának évfordulóját. Mértékletességével már azelőtt is kitűnt: nem ivott, nem cigarettázott, hiszen a bajnokság idején naponta járt edzésre a közeli uszodába; saját elhatározásából vállalta a sportszerű életmódot; az erőltetést ösztönszerűen semmiben sem tűrte, erre a szülei már kiskorában rájöttek, amikor gyengénfejlettsége miatt úszni taníttatták. Felváltva vitték az uszodába, hogy az orvos útmutatása szerint tüdejét fejlesztve, csontgyenge, beesett mellűségén segítsenek. De a kisfiúnak nem tetszett a tutujgatás, az első turnus végén kihagyták azok sorából, akikkel továbbra is érdemes foglalkozni; áttették a pólósok csoportjába, ahol rendre lekoptak a gyermekek, hiszen alig tudtak úszni, így minden labda utáni rugaszkodásuk egyelőre kellemetlen víznyeléssel járt. „Fő, hogy megtanultál úszni” – mondta az anya a fiának –, nyáron majd folytatod, ha akarod.” „Maradok” – döntött a fiú a szülők nagy meglepetésére, és az uszoda párás ablakán keresztül meglesték néhányszor: vékonycsontú gyermekük irtózott a víztől. Míg a többi gyerek elszántan vetette bele magát’ a medence vizébe, fiuk lassan, mindig utolsóként ereszkedett a medencébe. Az úszásban is lemaradt a többi mögött, de mindig szigorúan betartotta a kijelölt távot, pedig ügyeskedő társai el-elhagytak néhány medencehosszat, ha az edző otthagyta őket; és kollégájával beszélgetett a kispadon.

Talán hamarosan eltanácsolták volna a fiút a vízilabdázóktól is, ha az első, a tanfolyamot záró mérkőzésen az egyesület szaktekintélye nem nézi végig a vízi csatát. A szülők a lelátón ültek, és hallották, amint a mérkőzés végén így szólt az edzőhöz: „Úsznak, mozognak ezek a gyermekek, de a játékot csak az a kicsi szőke érzi. Ügyesen helyezkedik, egyedül ő játszik ésszel!” A fiú maradt, és a nyári vakációkban napi két edzést is kibírt. Közben, mivel csak úgy juthatott be a belvárosi, színvonaláról híres iskolába, sikerrel felvételizett az atlétika szakra. Öröm volt nézni, hogyan fejlődik évről-évre.

Hát ember lett!

És a ballagás utáni tanárlátogatások alkalmából, mindenki meglepetésére, levetette elnyűhetetlen farmerét és seszínű pulóverét. Máskor veszekedéssel sem lehetett rábírni, még a színházba sem öltözött a szülők ízlése szerint… Most sötétkék ruhát, fehér inget vett magára, és nyakkendőt kötött. Nem titkolta, hogy a tanárok iránti tiszteletből teszi. Az iskolai kosárlabda-bajnokság nyertes csapatának és a bronzérmes focicsapat tagjának volt annyi tekintélye, hogy osztálytársai ezért nem nézték ki maguk közül. Az anya titkon féltette a fiát a sörös-boros búcsúktól, de amikor a reggelig tartó iskolai bankett után, munkába menet találkozott vele, ruháján, ingén nem látott gyűrődést, arcán nyoma sem volt a fáradtságnak. Elképedve hallgatta a fiát, aki délelőtti teendőikről beszélt és arról, hogy délután valószínűleg még összegyűlnek a morzsára.

Az apa szűkszavú ember volt. Csodálkozva figyelte, hogy a fia ebben is hasonlít hozzá. Az apa nem dohányzott, mert egyszer egy jóember rajtakapta, hogy a szemétbe dobott százas dobozban maradt cigarettát a kerti bokrok védelmében slukkolja. De nyaklevest sem kapott kihágásáért, ellenben a jóember elővette öngyújtós ezüst cigarettatárcáját, amely mindig tele volt házilag töltött illatos szívnivalóval, és becsületszavát is adta, hogy egyetlen feltétellel neki ajándékozza. Az apa akkor még csak tízéves volt, és a feltétel kegyetlenül szigorú: a család előtt kellett elszívnia egy cigarettát. A család (a bombázások elől falura menekült népes társaság) kiült a tornác elé, és mint műkedvelő előadások alkalmával, amelyeket jól nevelt gyerekek rendeztek régen szüleik és a szomszédok szórakoztatására, érdeklődve várta a különleges produkciót. A rövid jelenet életre szólóan belevésődött a tízéves gyermek lelkébe; a meggyújtott cigaretta hamarosan elaludt az ezüst cigarettatárca jövendőbeli tulajdonosa szájában, patakzó könnyeitől szétmállott a cigaretta, a nedves dohány arcához, kezéhez tapadt. Köpködéssel, prüsszentéssel fejezte be a mutatványt. Utána már hiába kínálták társai, fiatalember korában sem gyújtott rá. De azért a cigarettafüstöt jól bírta, nem finnyáskodott, barátait nem akarta mindenáron leszoktatni káros szenvedélyükről. Tisztelték, mint demokratikus időkben a különvéleményt.

Az anya tömören elmesélte ezt a történetet fiának, és hangsúlyozta, hogy ebben és sok más ügyben rábízza a döntést. Tiltás helyett gondolkodni tanította. Az apa pipákat gyűjtött – ritkán rá is gyújtott –, a fiú különleges cigarettákat és cigarettadobozokat, de nem dohányzott; barátait, akik lemezhallgatásra összegyűltek nála, cigarettaszünetre kirakta a lépcsőházba. Mértékletes emberré lett, talán kissé különcködővé, mert szerette a tisztaságot, naponta váltotta ingét, kedvelte az ínyenc falatokat, a különleges ízeket, a zsírtalan ételt, a fehér húsokat.

„Hát ilyen emberré vált” – gondolta az apa az állomás felé robogó Trabantban, miközben a szembejövő kocsik lámpájának fénye a szemébe tűzött. Levette lábát a gázpedálról, hagyta szabadon futni a kocsit az egyenesben, és közben az járt az eszében, micsoda közhelyes semmiségekből adódnak az emberi örömök. Olykor örülni tudott a fia egyetlen mozdulatának is, amelyről azt képzelte, hogy tőle tanulta el. Kislányának ösztönösen nőies ölelése, nyaka köré fonódó karjainak szorítása éppen olyan jó érzést váltott ki belőle, mint fia reggeli kurjantásos ébredései, az az ásításból diadalordításba átcsapó jókedv, amellyel ők ketten az anyát és talán a szomszédokat is bosszantották. Növekedtek a gyermekek, és az apa naponta látta a borotválkozó tükörben, hogy öregszik, de azért pillanatig sem érzett ellágyulást, félelmet; nem sóhajtozott, mert gondolkodás nélkül is tudta a törvényt: amennyivel kevesebbek lesznek a szülők, annyival növekednek és gyarapodnak a gyermekek. Ami belőlünk a mindennapok malmában lekopik, nem vész el, hanem megmarad, és tovább tökéletesedik utódainkban. Hiszünk ebben. Csakis ebben hiszünk igazán.

„Lám, milyen szépen énekeltek a végzősök a ballagáskor. Pedig a szülők többsége nemhogy elfelejtette, de meg sem tanulta énekszóban, dalban mutatni ki örömét, bánatát.”

Az iskola egyik régi diákjának köszönhetően, akiből lelkes zenetanár lett, és magánszorgalomból bábszínházi munkája mellett hetekig tanította a véndiákokat az alkalomhoz illő régi dalokra, felejthetetlenül szépen sikerült búcsújuk. És elhangzottak a bátorító beszédek, és kiosztották a jutalomkönyveket; az apa látta, amint fia kiemelkedő sporttevékenységéért kapott jutalmat, és büszkébb volt minden szülőnél, akinek a gyereke jó tanulmányi eredményével érdemelte ki a kitüntetést. A szülők az Ép testben ép lélek jelszavával általános műveltségre biztatták a fiút. És a fiú a sportból tanult rendszerességgel, fokozódó érdeklődéssel szívta magába a tudnivalókat. Akire odafigyelt, annak mondanivalóját tartósan megjegyezte; és olvasmányai magvát néhány mondatban meg tudta fogalmazni. Kedvenc tanárnője, aki a román nyelvet és irodalmat a kiváltságosan jó nevelők közvetlenségével tanította, keresztnevén szólította, és büszke volt reá -, hogy általános műveltségüket felmérő tesztjei alkalmával az osztály legjobbjai között szerepelt. De megértette a matematika és a fizika szükségességét, Józsival, műegyetemista barátfával példák százait oldották meg; az érettségi előtti tanévben egyre inkább ez jelentette számára a tanulást, mert a főiskolára készülőket erre tanította az élet, a mindenki által furcsállt, de a továbbtanulásért kialakult és évről évre könyörtelenebbé váló küzdelem, a tudás mérésének erőltetett egyoldalúsága. Az apa nem féltette a fiát, mert tudta, hogy biztosra megy, képes a legnehezebb percekben összpontosítani, minden felvételijén a vártnál jobb eredményt nyújtotta.

A ballagás napján gyönyörű kék volt az ég, a szülők örömét semmi sem tudta elhomályosítani. Miután az ünnepség végén felbomlottak a sorok, és a hozzátartozók, a barátok és ismerősök virágokkal rohantak meg minden végzős diákot, a szülők az elnöki asztalnál találták a fiút. Az apa fényképezett. A nagyszülőkkel, a húgával, anyjával, a család barátaival fényképezte. a fiút, és sikerült elkapnia olyan helyzetben is, amikor komolyságát feladva mosolyog, sőt vidáman nevet, egészséges fogsora kivillan…

Erről a felvételről a fiú apai nagyanyjának eszébe jutott egy régi történet, amelynek hőse az apa volt, akinek egyetlen gyerekkori fényképén, egy szürke kalapos felvételen látszik némi kényszeredett mosoly, és azt is csak két megígért krémesért volt hajlandó produkálni az Ágoston féle fényképészeti műterem tulajdonosának nagy megkönnyebbülésére. És ott a ballagáson a fiú, mintha már hallotta volna ezt a történetet, mókásan elkérte nagyapjától annak szürke, nyári kalapját, és komolyságot erőltetve magára, olyanformán tette fejére és húzta szemébe az udvart elárasztó nyári fényben, ahogyan azt a kalandfilmek hősei szokták szigorú pillanataikban. És miközben az apa elkattintotta fényképezőgépét, fia a ballagásra kapott zsebórájának láncát babrálta; hosszú és rendkívül erős ujjaival a mellényzsebében lapuló időt állította meg egy pillanatra.

Pörög a motor. Egy megkezdett mondat dobog benne vidáman. „Ez a nyár, ez a nyár, ez a nyár… Hozta, hordta az örömöt”.

Előbb az érettségi, aztán a bankett, a tabló, a képek. Fejenként kétszáz kicsengetési kártya. A fiú néhány kivételével mind elküldte, annyi a barátja. És mindegyikre valami „aranyköpést” másolt, filozófusok és költők egyszerűbb mondásait. A címzett tulajdonságaihoz illesztette ezeket baráti szeretettel, felnőttes jóakarattal, mókával. Aztán a hajrá, a reggeltől estig tartó számtan-fizikázás, számos próbafelvételi és öntesztelés gatyára vetkőzötten Józsival, aki a vizsgákig kitartott mellette. Közben szabad esték: kószálások, udvarlások. És a beiratkozás az öntő- szakon. Mert ott az első vizsga az erőpróba, a testi alkalmassági vizsga. Ez dicséretesre sikerült, mert fél gőzzel mindenkinél jobb időt futott. Aztán a vizsganapok, amikor izgalmát anyja előtt azzal palástolta, hogy még néhány kanál mézet is bekapott reggeli után, pedig nem szerette, de elhitte, hogy segíti majd a gondolkodásban. És a vizsgák utáni közös elemzések, amikor kiderült, hogy a megoldott példák aránya feljogosítja a bejutásra. A nyugodt hónap alatt, amíg az egyetemen eldöntötték a sikeresen vizsgázók sorrendjét, visszapártolt a csapathoz, és már nem bánta, hogy a tanulás idején kimaradt edzések miatt nem viszik külföldre. De bekerült a nagycsapatba; és a fővárosból hazatérve anyja egyetlen pillantással megtudta – mindig is leolvasta arcáról – a sikert. „Két meccset végigjátszottam, és három gólt dobtam” – mondta a fiú, és szája a füléig ért.

És az az eredményhirdetés! Az a számítógépes, hosszú papírcsíkokra gépelt sorrend, amelyből kiderült, hogy választott szakán másodiknak jutott be a főiskolára. Akkor is komoly volt, érzéseit visszafogta. De az apa nem élt még olyan nagy örömöt életében. Sohasem csókolgatta gyermekeit, de akkor karjába szorította, pillanatig érezte kőkemény testét, mindkét arcát megcsókolta, majd úgy állt ott magasba lendített karral körbeforogva, mint részegek szoktak, mikor jókedvükben magukhoz való ivócimborát keresnek a mulatók között. A fiú akkor már a hirtelen sokasodó tömegben lábujjhegyre ágaskodva, mások feje fölött barátai nevét kereste a hirdetőtáblán.

És a szeptember… Amikor barátaival és húgával együtt egy kisvárosi hévízfürdőn töltötték a napokat. Ott, ahol a magyarok nagy részét tréfásan „sóváboknak” nevezik, mert valamikor csakugyan svábok voltak. Józsi szüleinél és nagyszüleinél vendégeskedtek akkor néhányszor. Leszedték a kertben a kukoricát, megkóstolták az új bort : . . „Már néptelen volt a fürdő, amikor barátainkkal arra jártunk« – emlékezett vissza az apa az állomás felé robogó Trabantban. A fiú barátai felmentek a dombtetőre épült városba; ő ott maradt „házőrzőnek”. Kicsit szomorúnak látszott, talán szerelmes volt. „Persze, hogy szerelmes volt” – nyugtatta meg magát az apa. „Tizennyolc éves korában szerelmes szokott lenni az ember. Minden érett ember. Tejet és édességet vittünk nekik. S mert szomorúnak láttam, hagytam nála egy üveg édes bort…”

A fiú a Trabantban ölében tartotta az elemózsiás műanyagzacskót, és egyáltalán nem volt szomorú. „Elrendezte a dolgait – gondolta az anya –, és most elmegy kilenc hónapig számolnia napokat, harminchat hétig tűrni és mindent kibírni, kétszázhetvenöt napig még inkább megemberesedni.”

Az állomás előtt parkoltak. A váróteremben kiderült, hogy elsőnek érkeztek. A fiú társai, akikkel együtt váltottak jegyet erre az utazásra, még sehol sem voltak. Az anyának erről korán kelő édesapja jutott az eszébe, és azok, akik minden utazás előtt már egy órával kinn vannak az állomáson. Miközben erről beszélgetett a fiával, az apa szégyenérzettel küszködött; magának sem vallotta be, hogy óvatoskodásával elsiette az állomásra érkezést, s ha más nem is, ez félreérthetetlenül bizonyítja öregedését.

„… mint aki előtt feldereng hány fogaskereket csiszolt harminc éven át reggel héttől délután háromig vagy délután háromtól este tizenegyig mint aki elégedett magával és ősz fejével se látja be hogy elpuskázta az életét, mint aki lyukas lábast hasadt teknőt becsülettel foldozott mint aki összegyűjtött verseiben lapozgat őszi napon, úgy simítok végig… gyermekünk fején hajnaltájt mikor legjobban alusznak ám sürget az idő talpra álomszuszékok mert az anyanyelvhez való jog a legkérlelhetetlenebb ébresztőóra van akit hatkor költ másoknál negyednyolckor csönget”.

Mint megeredt patak, költő barátjának szavai folydogáltak gondolatban elő, verssorba tördeletlenül, írásjelek nélkül, szaggatottan lebegtek valahol előtte az űrben, és közben az idejében érkezett barátokkal együtt lassan kigördült az állomásról az a másodosztályú kocsi is, amelyben a fiúk helyet kerestek maguknak.

Az apa feleségébe karolt, és a hirtelen elnéptelenedett pályaudvaron úgy érezte, teljesen beborítja őket fuvallatával a vacogtató félelem.

A fiú elutazásának másnapján az anyának eszébe jutott az a két, tíz évvel azelőtt kelt levelezőlap, amelyet másodosztályos, tengerparton nyaraló fiúktól kaptak a dél-eforiai pionírtáborból. Az első levél szövege a feladó címének helyén kezdődött: „Kedves Édesanyám és húgom! Szerencsésen megérkeztem.” A túloldalon folytatódott: „Sokan vannak. Meg is barátkoztam néhány fiúval. A tenger előttünk van. Már sakkoztam is. Szervusztok.” A második levél már a megfelelő helyen indult, és az apának szólt: „Kedves Édesapa, a te kérdéseidre majd otthon fogok megfelelni, mert most nem akarok. Van egy néni, aki a barátom. Vittek sétálni Északra és Délre. Tornászunk. Csak erre a kérdésedre felelek. És arra, hogy reggel 7 órakor kelünk, és hogy el kell rakni az asztalt és az ágyakat. Én is megkaptam a leveledet. Ne írj vissza! Szervusz….”

A fiú levelének olvasása közben kijött szobájából a lányuk. Újra meg újra elolvasták, és rendkívül humorosnak találták a tíz évvel előbb keltezett szövegeket. „Most bizonyára bővebben ír majd – nyugtatta meg a szülőket a lány, mire ők mindketten, magától értetődőnek tekintve a dolgot, újra meg újra elmosolyodtak.

(...)

 

Naplótöredék (részlet)

Xántus János temetésén szólt B. E., hogy baj van a házsongárdi sírhelyekkel, amennyiben önkényesen felszámolják és eltüntetik nagy és híres emberek sírhelyét, ledöntik emlékoszlopaikat. Beadványt fogalmaztak a barbár cselekménysorozat megfékezésére. A vizsgálódás során kiderült, hogy csak azok válthatják meg őseik sírját, akik országunk állampolgárai. Sok híres kolozsvári és erdélyi nagycsalád leszármazottjai már csak külföldön élnek, de sírhelyeiket még valutával sem engedik nekik megváltani. Ezeket a sírokat gyorsan lebontják, eltüntetik. Az ez elleni cselekvést az is megnehezíti, hogy már nincs műemlékvédő bizottság. B. E.-t, aki alelnöke volt a bizottságnak, ennek megszüntetése után csaknem egy évvel értesítették, hogy nincs miért sürgetnie a soron lévő beszámoló gyűlés összehívását, mert már nincs ilyen. Különben azt is most tudtam meg, hogy a sírhelyek nem minősülnek műemléknek. A nagyon régiek és a nagyon híres emberek síremlékei sem. Nincs is Kolozsváron – egy-kettő kivételével – hivatalosan elismert műemlék, amit országos szinten is jegyeznének, nyilvántartanának. A Szent Mihály-templomot természetesen műemlékként kezelik, de a régi sírokkal azt tesznek, amit csak akarnak...

Apám is majdnem elvesztette őseink sírhelyét. Ez a B parcella és a főút sarkához közel áll. Egyszer csak azt látja, hogy egy Pop nevezetű követ állított a sírfőre. Szerencsére, akkor még volt annyi tekintélye, hogy visszakapta jogát a sírhelyhez. Még abban az évben betonkeretet és fedőlapot készíttetett és új sírkövet állíttatott. Így biztosabb, hogy megmarad a sír és nem foglalja el valamelyik mohó betolakodó.

V. J. is említette, hogy nemrég a temetőben járt. A dombra felkapaszkodó baloldali út elágazásába egy, a neve alapján regáti származású tábornok építtetett vörös márványból grandiózus síremléket. A márványba vésett nevekből és az évszámokból egész családfája leolvasható. A beavatatlannak úgy tetszik, hogy régi kolozsvári család hamvai nyugszanak ott. A hamisítást nem most, már évtizede, hogy elkezdték,és azóta is folytatják nagy erővel. Ugyancsak évtizedekkel ezelőtt filológus egyetemi hallgatók összegyűjtötték a régi sírok feliratait, és MI (monument istoric = történelmi emlékmű) felirattal látták el a sírköveket és a díszes sírfedő lapokat. Ezeket a sírköveket valaki megbízásából a temető dolgozói önkényesen kiszedték és útszélre hányták. A diákoknak pedig megtiltották, hogy a sírkövek leltározásával, gondozásával foglalkozzanak. Az elmúlt években számos írás jelent meg a temetőről a különféle folyóiratokban és lapokban. A szerzők szóvá tették a panteon elhanyagolt állapotát, és dicsérték azok fanatikus ügybuzgalmát, akik nem hajlandók ebbe belenyugodni. Ma már csak sajnálkozunk azon, hogy nem találjuk régi, híres embereink sírhelyét, illetőleg azon, hogy a sírjuk fölött román feliratú sírkövek pompáznak. Semminek nincs létjogosultsága, ha az az egykori német és magyar város polgárainak műveltségét bizonyítja. A mai, az átírt történelem nem szenvedi a neki ellentmondó tényeket, legyenek azok sírhely vagy írott dokumentáció alakjában... Ezért egyszerűbb, ha nincsenek. És kivétettek múzeumokból, temetőkből, könyvtárakból - elzártak levéltárakban is – mindent, ami magyar. Ennek felháborító példáját is V. I.-től hallottam. A Hősök Temetőjében, a magyar katonasírok parcellájában található szélső sorok keresztjeit eltávolították és román nevekkel ellátott ortodox kereszteket helyeztek a helyükbe. Valószínűleg az időnként itt megjelenő és koszorúzó „elvtársak” szemét bánthatta a magyar katonai sírhelyek látványa. Most úgy tűnik, hogy az egész parcella a román hősök nyughelye. És ez csak egy példa a sok közül, amely mutatja, hogy olyan „testvérek” között élünk, akiknek semmi, de aztán semmi sem szent. Műveltséghiányos vad indulatukban irtják a múltat, szennyezik a jelent és megsemmisítik a jövőnket. A nacionalizmus most már átcsap aljas sovinizmusba. Nem történhetett másként: ahol visszaszorul a kultúra, ott nem a megértés, nem az európaiság, hanem a primitív indulatok uralkodnak.

Sz. G. még mindig nem került elő. Egyoldalú telefonálása és levele után, amelyet Vásárhelyre címzett, semmit sem tudunk róla. Az apja bejelentésére a rendőrségen azt válaszolták, hogy amint tudnak róla valamit, rögtön értesítik a szülőket. Mindezek azt bizonyítják, hogy itt azt tesznek az emberrel, amit akarnak! Itt országos a maffia, és nincs ellentábor, aki fölvenné a küzdelmet, hacsak nem csupasz kezű önmagunkra gondolok. Nem csodálkoznék, ha Sz. G.-t valahol útszéli erdőben találnák, eszét vesztett öngyilkosként, hiszen már terjesztik is róla, hogy beszámíthatatlan. Az persze semmit sem számít, hogy a józan emberek tudják: ebből semmi sem lehet igaz! A másik lehetőség, hogy a madridi ügyek lecsendesülése után szabadlábra helyezik Sz. G.-t. És az is lehet, hogy akkor már ő sem ismer reánk, és mi se rá. Kurkó Gyárfást láttam ilyen helyzetben, Brassóban. Nem közöttünk, hanem egy ismeretlen világban élt. Ezt valamiféle agymosással okozhatták. Az erdélyi magyarság egykori vezetőjét nem fizikailag, hanem szellemileg kellett megsemmisíteni. A Sz. G.-nek és társainak is ezt a sorsot szánják. De mit tesznek az egyelőre még néma tanúk ezreivel és százezreivel? És velünk, akik még gondolkozunk, és így vagy úgy védekezünk, mert hiszünk abban, hogy lehetetlen itt Európa szélén, besötétített életmódban és szisztematikus visszaszorításban, kitartó üldözésben megsemmisíteni közel kétmilliós nemzetiségünket.

A napokban fiam, másoknak küldött leveleiből rekonstruálhattam a történteket. November 24-én több helyen feltörte a bakancs a lábát. A sebek egy része begyógyult. A sarkán lévő vízhólyag alatt gennyes góc alakult ki. Nem kapott semmiféle antibiotikumot. A gennyes fertőzés fokozatosan eluralkodott a szervezetén, megtámadta a máját, tüdejét, agyát. Az orvos biztatta. Ő hitt az orvosban. De ez elementáris hibát hibára halmozott. Loghinnak hívják és ezredes. A lippai kórházban úgy beszéltek róla, mint akit nem tartanak orvosnak. Kötelessége lett volna, hogy idejében értesítsen minket. Legalább akkor, amikor a tüdejében is rendellenességet fedezett föl. De röntgenre sem küldte. Nem tudom, hogy tudatlanságból vagy más okból ölte meg... Nem értem, nem értem, mi történhetett?! F. K. felesége kezdő orvos, és mégis a leírt tünetekből rögtön felismerte, hogy vérmérgezésről van szó. Egy harminc éve gyakorló katonaorvos ne ismerte volna fel?

Költőbarátja Rekviemjének sorai zakatoltak agyában.  …s a sarkadból genny robban /apád, anyád mire megérti /belerokkan /a fiú feje oldalra billen /pedig csak hordágy /nem kereszt /a lator hol van? Magában így fogalmazott: „Gyilkosság történik minden pillanatban. És minden gyilkossággal nem egy embert: mindnyájunkat ölnek! A gyalázatos trianoni döntés utáni században az erőszakos asszimiláció elleni küzdelem hősi halottai leszünk mindnyájan. Egyenlőtlen harc ez. A kisebbség kilátástalan küzdelme a megveszekedett hatalommal szemben.”

Barátai figyelmeztették, hogy az ősszel a város közeli erdőben találtak rá a rendőrök arra a lázadó fiatalemberre, aki sok gondot okozott kinyilatkoztatásaival a belügyiseknek. Első dolguk az volt, hogy lezárták a környéket. A helyszínelést gyorsan végezték.

– Öngyilkosság – állapította meg szűkszavúan a vizsgálóbíró, miközben levétette a kötelet a szétvert fejű áldozat nyakáról.

„Meghalni volna jó!” – gondolta az apa. „De fiamat már nem tudjuk feltámasztani. Magunkat sem.”