A rinocérosz bűvöletében

A Szent Rinocérosz gyermekei (2017) után nem meglepő Orosz István új kötetének címe, amelyben a grafikus-író novellistaként is bemutatkozik. Hogy honnan ered a rinocérosz, helyesebben Dürer ilyen tárgyú metszete iránti rajongása, nem tudjuk, de a kötet leghosszabb írását szenteli ennek a különös, csúfságában már szinte szép állatnak, amelynek történetéről és grafikai ábrázolásairól szerteágazó tudományos előadást kanyarít.

A kötet kilenc novellájának nyelvezete, hangneme és hangulata is eltérő, azonban mindegyikre jellemző a játékos, könnyed stílus. Orosz István író pontosan úgy játszik a szavakkal, akár Orosz István grafikus a vonalakkal. Több közös motívumot is felfedezhetünk az egyes írásokban, ilyen az álom, a halál és a játék. Rejtélyes és többjelentésű történeteket olvashatunk, amelyek megdolgoztatják a fantáziánkat. Mögöttük szinte érezhető az író huncut mosolya: na, ezt fejtsd meg, olvasóm! A finoman ironikus hangvétel néhol átcsap szatírába, és nem ritka a groteszk vagy abszurd elem sem. Azonban mind a kilenc írásra jellemző az oroszistvános (a képzőművészetből átvett) anamorf ábrázolásmód, amely eltorzítva vetíti vissza a valóságot. Ez a tükrözési technika mindig valami mögöttes jelentést, rejtett utalást feltételez, így a mű többszempontú értelmezését teszi lehetővé. Az olvasónak résen kell lennie, hogy ezt felfedezze, és jót derüljön, vagy éppen eltűnődjön a végén, amely általában nyitott, és rábízza a továbbgondolást.

A történetek sokféle helyszínen játszódnak: egzotikus város fülledt szállodai szobájában (Agyagnyíl és madárhinta), keleti bazár sejtelmes útvesztőjében (Gurges mirabilis), pesti bérházakban (Hol van Ungvár, A gukker), vidéki focipályán (Műfű), egyetemi előadóteremben (Pótszarv). Sokféle szereplővel találkozunk: nagy tudású, ám naiv professzorral, ravasz bazári árusokkal, boszorkányosan ügyes cipőtisztító fiúkkal és borbélyokkal, véreskezű diktátorral, egyszeri focistákkal, kártyázó, pletykás asszonyságokkal, a sikertelenségtől elkeseredett öngyilkossal, régebbi korok művészeivel, és a végén magával az íróval is Útisz álnéven.

Élvezhetjük egy nyugdíjas professzor tekervényes, végtelennek tűnő előadását Dürer rinocéroszáról, és mosolyoghatunk buzgalmán, ahogy imponálni akar a szép, fiatal diáklánynak (Pótszarv); izgulhatunk, hogy Útisz kitalál-e a keleti bazár labirintusából, s közben különös tárgyakkal és emberekkel ismerkedhetünk meg (Gurges mirabilis); de bolyonghatunk a történelem és a kultúrtörténet útvesztőiben is (Különös történetek). Átélhetünk abszurd helyzeteket (Végjáték), belehallgathatunk pesti gangok pletykáiba, focisták kesergéseibe. Közben pedig megcsodálhatjuk Orosz István egyedi metaforáit, hasonlatait, vizuális ábrázolásmódját.

A tükör és a labirintus kulcsfogalmak Orosz István művészetében, és ezek a vizsgált novellák némelyikében konkrétan is megjelennek, mint a félelem és a tévelygés szimbólumai. A Végjáték groteszk hőse, a diktátor egy tükrökkel teli hálószobába menekül a forradalmárok elől, és úgy forgatja a tükröket, hogy alakját megtöbbszörözzék, mert arra számít, hogy így nem találja el a golyó. A csalódott szerelmes férfi az Újrajátszás című történetben autója szélvédőjének tükröződésében saját fiatalkori arcával szembesül. A Gukker fura házmestere visszapillantótükröket helyez el a feljárókon és folyosókon, hogy mindent lásson, ami a házban történik. A Gurges mirabilis keleti bazárjának labirintusa nem engedi ki Útiszt csodás forgatagából, és örvényébe rántja.

A Különös történetekben megidézett szürrealista festő, René Magritte Tiltott másolás című furcsa képén a nézőnek háttal álló, tükörbe tekintő férfit a tükörképben is háttal látjuk, arc nélkül. Az író így fejti meg Magritte tükörfilozófiáját, amelyet maga is alkalmaz: „A művészet célja nem a valóság ábrázolása – ha tetszik másolása –, hanem a ’másik oldal’, egy láthatatlan és rejtett világ felfedése, amit látni nem, legfeljebb megsejteni lehet”.

A címadó novella, a Pótszarv telitalálat egy megmosolyogtató, de egyben megható szerelem és tragikus kimenetelű tréfa bemutatására, tudományos traktátussal fűszerezve. Tárgya a rinocérosz, mint különleges állatfaj, ámde Dürer fametszete alapján, amely köré tudományos konferenciát szerveztek. Középpontjában a téma kiváló magyar szakértőjének, dr. Narvál professzornak az előadása áll. A konferencia megszervezésének oka az állatkertbe érkezett, kihalófélben lévő indiai orrszarvú egy példánya. Ezzel párhuzamosan kiállítás is készül a Dürer-metszet mai parafrázisaiból, ezért felkérik a professzort egy külön előadásra a képzőművészek számára, hogy beszéljen Dürer művéről és a különleges állat megjelenéséről Európában és a művészetekben.

A professzor lelkesen teljesíti a kérést, és előadásában részletesen ismerteti Dürer metszetét, valamint az egzotikus állat történetét. Egy rendkívül érdekes, egyben kimerítő zoológiai, kultúrtörténeti és művészeti előadásnak lehetünk részesei, amelyet a professzor elsősorban Diánának, a fiatal doktorandusznak tart, őt figyeli, és hozzá beszél. A lány dolgozata laza szállal kapcsolódik a témához.

Az előadás központi kérdései: vajon honnan vette Dürer a mintát rajzához, mennyiben felel meg az állat ábrázolása a valóságnak, látott-e a híres művész egyáltalán rinocéroszt, és miért rajzolt az orrszarv mellé még egy sokkal kissebbet az állat nyakára. Hogyan lehet valamit megörökíteni, amit az ember nem látott a valóságban, és meddig mehet el a művész képzelete?

A saját fontosságát kihangsúlyozó, ám emberileg gyönge és naiv professzor nem lát túl a saját témáján, nem veszi észre, hogy kihasználják és átverik, végül ez okozza a tragédiáját. Orosz István az ő alakjával és előadásával a mai magyar tudományos életben előforduló túlkapásokat jeleníti meg. Az író néhány humoros kiszólása megszakítja a végeérhetetlennek tűnő előadást, és felébreszti az elbágyadt olvasókat. A nevetésre késztető történet alaphangulata mégis szomorkás, de nemcsak azért, mert a professzor a végén belehal a tréfába, hanem mert már jóval korábban elvesztette önbecsülését. A Pótszarv rendkívül frappáns fricska arról a közegről, amelyet az író igen jól ismerhet.

Orosz István kötetét azoknak ajánlom elsősorban, akiknek van merszük belenézni az eléjük tartott görbe tükörbe, hogy miközben jól szórakoznak, és sok értékes ismeretet szereznek, felfedezzék saját hibáikat, gyengeségeiket is. A többiek számára a novellák rejtvények maradnak.

Orosz István: Pótszarv. Novellák. Typotex, Budapest, 2020.