Színház az egész világ

Almási Miklóst előszavának magyarázata szerint az késztette könyvének megírására, hogy egy egyetemi szemináriumon belesült A vihar elemzésébe. Pontosabban rádöbbent, nem érti: a dráma végén mitől megy el Prospero kedve az élettől? Hirtelen bevillant neki: a történet felszíne alatt ott kísért valami mögöttes, ki nem mondott jelentés. Maga az abszurditás. Ennek nyomába eredt Shakespeare és követői darabjait vizsgálva. Ám míg a Shakespeare-drámáknál a tematikus elrendezés érvényesül, a második részben a művek keletkezésük sorrendjében követik egymást. Megállapításait pedig úgy tárja elénk a szerző, mintha egy képzeletbeli olvasópróbán hallgatnánk a rendező elemzéseit.

A könyv első felének vezérfonala Jan Kott Kortársunk Shakespeare című műve, amely olyan fontos rendezések ihletője, mint Peter Brook Szentivánéji álma vagy Zeffirelli Romeo és Júliája. A lengyel szerzőre hivatkozva elemzi Almási A vihar és az Ahogy tetszik  megtöbbszörözött cselekményszálainak jelenetpárhuzamait. A trónbitorlás vagy a szerelmi bonyodalom mindkét darabban különböző fénytörésben, hol fennkölt, hol komikus színben tűnik fel. A Szentivánéji álom és az Othello kapcsán Jan Kott hatására az erotikus túlfűtöttség kap hangsúlyt. A III. Richárdban pedig – akárcsak a lengyel esztéta – az '50-es évek koncepciós pereinek képét vetíti előre. Szigethy Gábor színháztörténész említi a királydráma 1955. november 4-ei bemutatóján az írnok megszólalását: „Itt jó Hasting úr vádirata…” 20 perces taps követte. Rajkék újratemetése majd egy évvel később, 1956. október 6-án zajlott.

 A vihart, Shakespeare utolsó darabját a megbocsátás drámájának szokás tartani, ahol Prospero figuráját magával a szerzővel azonosítják. Ám Almásinál Prospero a korai gyarmatosítók őse.  A darab keletkezésekor 1610 végén egész Londont lázban tartotta a hír, miszerint egy angol hajó a Bermudáknál zátonyra futott, ám csoda folytán megmenekült legénysége egy elvarázsolt, termékeny szigeten vetődött partra. Ha innen nézzük, rögtön jogossá válik a fenti értelmezés. A lakatlan szigetre érkező Prospero úgy hajtja uralma alá a tündér Arielt és a vadember Calibant, akár a korabeli konkvisztádorok az őslakosokat, csak ő nem fegyverrel, hanem tudása révén hódít.

A Szentivánéji álmot sokáig Shakespeare másik tündéri mesejátékának tartották A viharral együtt. Jan Kott és Peter Brook óta viszont Shakespeare legerotikusabb darabjának számít, ahol az éjszaka sötétjében bármi megtörténhet. A négy athéni fiatal, Helena, Hermia, Lysander és Demetrius a csínytevő Pucknak köszönhetően nemcsak a rengetegben, de érzelmeik labirintusában is vakon tévelyeg. Szerelmi körtáncuk az éj folyamán párcserébe torkollik, amelyben viszont Almási állításával ellentétben szerintem nemcsak Helena és Hermia lesz vesztes, de Lysander és Demetrius is. Négyük közül egyikük sem úszhatja meg lelki sérülés nélkül, miután feltárulnak előttük addig elfojtott vágyaik, a másik párja iránt érzett tiltott vonzalmuk, azaz a szerelem kegyetlensége.

Az önmegsemmisítő hatalomvágy különböző dimenzióit járja körül Almási III. Richárd és  Macbeth-elemzése. Richárd igazi Nietzsche-figura, maga a Wille zur Macht (a hatalom akarása). A darab kétharmada a trón megszerzésére irányuló törekvéseinek láncolata, és ahogy Richárd halad a célja felé, úgy lesz egyre gátlástalanabb. Ám miután megszerezte a hőn áhított koronát, nem tud mit kezdeni hatalmával. Sőt a végső csata előtt az önsajnálat is megkísérti. Ez a pillanatnyi megingás vezet el végül bukásához. Vele szemben Macbeth és felesége egy vérgőzös színjáték cselekvésképtelen és a hatalom bűvöletétől megrészegült szájhősei. Lehet, hogy elsőre merész következtetés, ám fekete komédia ez a javából, ahol a kezdetben reszkető térdű Macbeth végül beleszokik a vérbe táncolásba.

A féltékenység drámájának tartott Othellóban Almási napjaink egyre súlyosabb migrációs válságára reflektál a darab címében rejlő ellentmondásból kiindulva – Othello, a velencei mór –, mikor összekapcsolja a főhős féltékenységét identitásvesztésével. Olvasata szerint ugyanis Othello egyike azoknak a Spanyolországból kiűzött móroknak, akiknek hazátlanná válva idegen közegben kell érvényesülniük. Így lesz a hadvezér számára Desdemona új önazonosságának záloga, csak általa kaphatja meg a hőn áhított velenceiséget. Pont ezért vált ki belőle gyilkosságig fokozódó féltékenységi rohamot a megcsalástól való rettegés.

A két kései mű, a nemi szerepek felcserélődésére épülő Vízkereszt, vagy amit akartok és Ahogy tetszik akár modernkori gender-abszurdoknak is felfoghatók. Nem véletlen, hogy a közelmúltban mindkét darabnak született egy férfiszínészekre építő előadása. Almási Miklós említi is Silviu Purcărete Nemzeti Színházbeli Ahogy tetszikjét. A londoni The Globe-ban hasonlóan, a korhűség jegyében férfitársulattal vitték színre a Vízkeresztet. A Vízkeresztben Viola alakján keresztül vizsgálja Almási a kétneműség többszöri megcsillanásait. Ám a fiús lány, Viola alakja mellett ott az ikertestvér, a lányos fiú Sebastian. Ahogy a férfi álcát öltő Viola szerelemre lobbantja előbb Olíviát, majd a Herceget, úgy ébreszt fivére vágyakat előbb az őt megmentő tengerészben, Antonióban, majd Olíviában. Az Ahogy tetszik négy párból álló felszíni vidám szerelmi játszmája mögött ott húzódik egy sötét hatalmi játszma. Jogos Almási megállapítása: a darab cinikusa, Jacques az egyetlen szereplő, aki kívül marad ezeken a szerelmi játszmákon. Kiegészíteném ezt még azzal, hogy a hatalmi játszmákból szintén. Ő az egyedüli, aki nem tér vissza a hercegi udvarba, hanem továbbra is az erdőben marad. Így az sem véletlen, hogy a már említett Nemzeti Színházbeli előadásnak volt egy női szereplője: a Jacques-ot alakító Udvaros Dorottya.

A második részben olyan szerzőket elemez Almási, akik messze túlmutattak saját korukon. Lessing Bölcs Náthánja a három világvallás (zsidó, keresztény, iszlám) megbékélésének tanmeséje. Benne az ember erkölcsi nemesedésének felvilágosodás kori hitével. Ám – mint Almási is említi – korunk totális diktatúrái és fanatikus eszmerendszerei felől nézve lehetetlen Lessing művét nem abszurd komédiának tekinteni. Mégis muszáj hinnünk a józan észben és az európai kultúrában túlélésünk zálogaiként. Puskin a Borisz Godunovban először írta le az orosz despotizmus működési mechanizmusát, amely egész napjainkig meghatározza az orosz politikai közéletet Rettegett Ivántól Sztálinon át Putyinig. Végül Büchner utolsó töredékes darabja, a Woyzeck egy olyan világ által megnyomorított, kiszolgáltatott kisember tragédiája, ahol az őrület maga a rend. Nem véletlen, hogy Alban Berg az I. világháborús katonaélményei hatására írt operát a műből.

Végül minden abszurdok ősmodellje, Beckett Godot-ra várva című darabja zárja a sort.  Eredeti szándék szerint egy II. világháborús meneküléstörténet, ám az átírások során Beckett lassanként minden valós történelmi utalástól megfosztotta művét. Így lett az elvonatkoztatás és a stilizálás absztrakciója révén az örök és reménytelen várakozás tragikomédiája.

Almási Miklós könyvében első ránézésre néhol egészen meghökkentő nézőpontokat tár elénk Shakespeare és követői darabjairól, melyek révén sok esetben kizökkent komfortzónánkból. Arra késztet, vegyük le a könyvespolcunkról a műveket. Olvassuk el őket újra, aztán vagy helyeslően bólintsunk rá egy-egy elsőre meglepőnek tűnő értelmezésre, vagy éppen szálljunk vitába vele. Folytassunk tehát képzeletbeli párbeszédet a kötet olvasása közben, akárha egy valódi olvasópróbán ülnénk színészként a rendezőt megtestesítő szerzővel. 

Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák. Park Könyvkiadó, Budapest, 2020.