Olgák és Leninek
Lényin ragyilszja v Szimbirszke… így magoltuk be az orosz memoritert, hozzátéve, hogy tyipér Uljánovszk. Vagyis az egykor Szimbirsznek hívott település ma Uljanovszk névre hallgat. Azt hittem, ’91-ben Leningráddal együtt Szimbirszk is visszakapta eredeti nevét, de nem, megmaradt Uljanovszknak, vagyis Lenin városának. Mellesleg Leningrád is megmaradt, legalábbis a várost magában foglaló régiót továbbra is így hívják: Leningradszkaja oblaszty.
Eszembe sem jutott volna Szimbirszk, azaz Uljanovszk városa, ha néhány éve Oroszországban utazgató kiállításom el nem jut Kazányba, s nem teszi föl a kérdést Olga, hogyan tovább. Ő volt, aki kiválasztotta a helyszíneket, és a kiállításra vállalkozó múzeumokkal lelevelezte a részleteket – olykor azért engem is bevonva a tervezgetésbe. Kábé két centi ide Uljanovszk, böktem a térképre, magam sem gondolva komolyan, hogy Lenin városában egy Orosz-kiállítás legyen. Olgát azonban (aki nem is orosz, hanem igazi udmurt) nem olyan fából faragták, hogy bármit elképzelhetetlennek tartson. Vele, Olgával találtuk ki a megnyitókat is, úgy, hogy lehetőleg egy könyvbemutató is kapcsolódjon hozzájuk. Az első kiállítás, a szentpétervári előtt jelent meg a Tri Kvadrata Kiadó gondozásában Vjacseszlav Szereda fordításában Sakkparti a szigeten című könyvem orosz változata. A bemutatók úgy zajlottak, hogy a megnyitó előtti napon vagy a megnyitót követő estén levetítettem Sakk! című rajzfilmemet (amely Lenin és Bogdanov híres sakkpartiját dokumentálja), aztán a könyvből vett fotók, rajzok és idézetek segítségével beszéltem a könyvről – Olga fordított –, majd az ilyenkor szokásos és többnyire élvezetes kérdezz-felelek fázis után dedikálgattam.
A könyvet azért említem, mert szoros kapcsolatban volt magával a kiállítással – megkockáztatom, ha nem létezett volna, talán kiállításom sem lett volna Uljanovszkban. Lenin városában egy Leninről szóló, ráadásul Lenint csak mérsékelten ajnározó, hogy ne mondjam, „ellenajnározó” könyvvel megjelenni… hát, azért éreztem némi kockázatot a dologban. Pedig Szőcs Géza, aki Gorbacsovot is fölkereste egy példánnyal, Mitya, az első, a pétervári tárlatot rendező grafikuskolléga, vagy Szergej, a plakátbiennálékat szervező professzor akár meg is nyugtathattak volna. Ki nem hagyná a Tovarisi konyec! plakátot, üzente Mitya, hiszen az a kedvence, Szergej meg a Nagy Október századik évfordulójára meghívott száz munka közé örömmel választotta be az orosz diákok által „Zombi Leninnek” keresztelt másikat, amelyen a balzsamhulla alvajáróként támolyog elő mauzóleumából.
Az uljanovszki vísztavkának helyt adó Kvartal Galéria egyébként a Leninről elnevezett utcában volt, a 78-as számú épületben, az Uljanov család múzeummá átalakított háza pedig, ahol Lenin felnőtt, a 68-as szám alatt található. A távolság 137 lépés (új mobilom lépésszámlálója szerint), vagyis körülbelül hetven méter. Másfél perc. A kiállítás megnyitója előtti „sajtóbejáráson” persze jöttek a kérdések, mit gondolok Leninről. Erről nekem egy másik Olga jutott eszembe. Valaha ő tanított oroszra. Nála kellett bemagolni a „Lényin ragyilszja v Szimbirszke, tyipér Uljánovszk” kezdetű életrajzot (el is szavaltam az újságíróknak), holott praktikusabb mondatokat is biflázhattunk volna, például ezt: Tetszik a szőke copfod, te kék szemű lány. Több hasznát vettem volna, hisz tanulmányaimat egy olyan iskolában kezdtem (Kecskemét, Zója Kozmogyenszkája utca), amelynek egyik szárnyában a megszálló katonák gyermekei jártak. Olga tanárnő (kedvesen, kissé szlávosan törte a magyart) a legkisebb eredményért is hálás volt. Pityorkákra, legföljebb csitvjorkákra emlékszem. Messze a legszelídebb tanárom volt, aki úgy gondolta, személyes küldetése, hogy legalább osztályzataival jóvátegye a szovjet hadsereg városszerte hírhedt rémtetteit.
Mielőtt egy következő Olgára rátérnék, meg kell említenem a Leninnel való spontán találkozást. Nem, nem az előző évi, Dórával közös kiállításunknak helyt adó moszkvai gyermekkönyvtár előtt álló hat emelet magas óriásszoborra gondolok, hanem egy spirituálisabbra. Úgy mondom inkább, találkozó Lenin szellemével. A Kvartal-béli tárlat megnyitója után a galéria egyik termét vetítőteremmé alakították, hogy bemutassák a Sakk! című rajzfilmet, majd kezdődhessen a beszélgetés a játszma alapján írt könyvről, a Sakkparti a szigetenről. A film végén, amikor fölkattintották a villanyt, a közönség széksorai és az előadói asztal közti sávban egy nagy, álmos kandúr kezdte nyújtóztatni tagjait. Nem csak a visszaemlékezések, sok híres fénykép, sőt egy filmhíradó is tanúsítja, mekkora nagy macskabolond volt Lenin. Utolsó, Gorkijban töltött hónapjai során meg nem vált volna fényesre simogatott szőrű hatalmas cirmosától. Az uljanovszki kandúr hunyorgott egy kicsit a hirtelen fényben, különböző színű szemeivel végigmérte az előadót (engem) és tolmácsát (udmurt Olgát), majd farkát függőlegesre állítva méltóságteljesen elvonult a döbbent közönség előtt.
E közönség soraiban pedig ott ült a következő Olga, történetünkben immár a harmadik. Az előadás végén bemutatkozott, ő lesz másnap a vezetőnk, aki megismertet a várossal. Első mondatait óvatos puhatolózás jellemezte: vajon a lenini örökségen ironizáló, léha fickó vagyok-e, vagy inkább az eszme harcos megszállottját tisztelheti bennem. Azt hittem, a kiállított plakátok és a bemutatott könyv alapján elég nyilvánvaló a dolog, ám Harmadik Olga biztosra akart menni. Kisvártatva kiderült, ő sem kedveli túlzottan a Vezért, hazugságnak tartja az Uljanov család puritanizmusáról, szociális elveiről és elhivatottságáról szóló legendákat, és viszket tőle, hogy itt minden Leninről szól. Tényleg olyan a város, mintha megállt volna benne az idő, sőt vissza is fordult volna. Nota bene, valóságosan is visszafordult, hiszen az órát is vissza kellett állítanunk Kazányhoz képest, ami a térképen két centire, de a valóságban is csupán kétszáz kilométerre fekszik, ráadásul egyazon a délkörön. Igaz, a kétszáz kilométert öt óra alatt tette meg a vonat.
Harmadik Olga tett egy reménytelen kísérletet, hogy Lenin nélkül mutassa be a várost; beszélt a szintén uljanovszki (akkor még szimbirszki) Goncsarovról és kulcsregényéről, az Oblomovról, akinek neve Oroszországban a semmittevés szinonimájává vált; Karamzinról, a történetíróról, akinek klasszicista emlékműve a gimnázium előtti park dísze, Arkagyij Plasztovról, a Rjepin-epigon szocreál festőről, továbbá Kerenszkijről, a szocialista politikusról, akit 1917-ben épp a Lenin vezette bolsevikok puccsoltak meg. Na tessék, mégiscsak vissza kellett kanyarodnia Leninhez. Hogy van az, kérdeztük Harmadik Olgát, hogy az 1917-es forradalom két legfontosabb embere ide, Uljanovszkba való volt, hogy a harmadikról, a II. Sándor elleni merényletkísérlet miatt kivégzett Alekszandr Uljanovról, Lenin fivéréről már ne is beszéljünk? A magyarázat elég meglepő, nem is értettem pontosan, de azért leírom, hátha a nálam haladóbb gondolkodással megáldott olvasók számára könnyedén felfogható lesz.
A mai Uljanovszkon, egykori Szimbirszken két folyó folyik keresztül, a Volga és a Szvijaga. A két folyó egymással párhuzamosan fut, de ellenkező irányba. A Volga északról délre, a Szvijaga délről északra. Akik a folyók közti területen születtek, eleve a folyók dialektikáját és dinamizmusát örökölték, pontosabban a bennük materializálódó haladást, szóval az ilyenekből könnyen lesz forradalmár. A tőlem telhető legértelmesebb arccal próbáltam bólogatni. Leninék utcája, az egykori Moszkovszkaja ulica ráadásul merőleges mindkét folyóra. Innen már nyilvánvaló, hogy a középső Uljanov fiú miért választott titkos mozgalmi névként folyónevet. A legnagyobb, a Volga már foglalt volt, Plehanov lestoppolta (Volgin álnéven írogatott), a kézenfekvő név, a Szvijagin túl kicsi folyó, ráadásul előbb-utóbb belefolyik a Volgába. Maradt a Léna. Így lett Lenin. Világos, ugye?! A Volga egyébként Uljanovszk alatt olyan széles, mint a Balaton. Vagy még nagyobb.
Harmadik Olga elvitt a fiúgimnáziumba, ahol Vlagyimir Iljics (akkor még inkább Vologya névre hallgatva) tanult. Itt Olga átadott a ma is működő gimnázium múzeummá alakított bal oldali szárnyában Negyedik Olgának, a Munkácsról származó, de magyarul állítólag nem értő (?) idegenvezetőnek. Amikor a kis Vologya itt tanult, a gimnázium igazgatója az öreg Kerenszkij volt, a már emlegetett miniszterelnök papája, aki természetesen tanította a fiút, ő vezette az érettségi bizottságot, sőt ő fogalmazta a fiatalembert útra bocsájtó jellemzést is. A jellemzésben a fiú bezárkózó voltát emelte ki, csupa olyasmit írt, ami végül így összegződik: „általános társaságkerülés”. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az érettségi vizsgák éppen akkor folytak, amikor a Vlagyimir bátyja elleni per zajlott, és mire megszületett az egyébként majdnem színjeles bizonyítvány (Kerenszkij csak logikából adott négyest!), Alekszandr Uljanovot föl is akasztották, akkor Vologya „általános” bizalmatlansága, gyanakvó természete és hajlama a magányosságra igencsak érthető. A Kerenszkij és az Uljanov család egyébként már régóta jó kapcsolatban volt egymással, olyannyira, hogy Vologya apjának halálát követően szinte természetes volt, hogy Kerenszkij igazgató úr legyen a fiú gyámja. Ha így olvassuk újra az egyetemi felvételhez írt támogató jellemzést, a „társaságkerülés”, amelynek a tanár egy egész bekezdést szentelt, új értelmet nyer. Visszavonultság, távolságtartás, bezárkózás: egy ilyen fiatalembernél aligha kell attól tartani, hogy gyanús társaságokkal, illegális csoportosulásokkal, ellenzéki körökkel kerüljön kapcsolatba, pláne hogy ilyeneket szervezzen. Lássuk be, egy cármerénylet miatt fölakasztott testvérrel terhelt életrajzzal nem lehet kopogtatni semmilyen egyetem kapuján. A Kerenszkij-levél azonban a maga fondorlatos észjárásával megoldotta a lehetetlent. A bizonyítvány egyetlen négyese (logika!) pedig jelezte, hogy az elfogultságnak halovány gyanúja sem merülhet föl.
Harmadik Olga révén jutottam el Ötödik Olgához is, aki a Lenin utcai Uljanov ház, vagyis a galériámtól ama 137 lépésre található Lenin Múzeum vezetője. Neki már úgy lettem bemutatva, mint igazi piszátyel, vagyis író, aki ráadásul Leninről írt könyvet. Ellentétben Harmadik Olgával, az Ötödiken látszott, hogy igazi Lenin-fan, aki mindent tud szerelme tárgyáról, sőt mindent jobban tud. Lelkesen vezetett végig az épületen, megengedte, hogy kipróbáljam az Uljanov család sakk-készletét, és eldicsekedett vele, hogy magát Kádár Jánost is ő kalauzolta, amikor a városban járt. A látogatás végén megajándékozott egy angol nyelvű könyvvel – néhány fejezetét ő maga írta –, amelyben helyre rakják a Leninnel foglalkozó szakirodalom rosszindulatú feltételezéseit, és eligazítanak a közkeletű tévedések labirintusában. Cserébe én is adtam neki egy orosz Sakkpartit… Azt hiszem, remek nyersanyag lesz a kezében egy bővített kiadás, de akár egy második kötet számára is. Láttam, ahogy kiléptem a kapun, hogy máris olvasni kezdte.
A „vísztavka”, az Oroszországot járó vándorkiállítás három év alatt tizenhárom városban, tizenhárom galériában vagy múzeumban járt. Hat helyszínen én is ott lehettem. Az utolsó kiállítás nemrég, kábé egy hónappal a háború kitörése előtt zárt be. A képek – rézkarcok, anamorfózisok és az ominózus plakátok – odakint maradtak. Idézgetem az emlékeket, kedves, érdeklődő, csillogó tekintetű fiúk, lányok, férfiak és nők arcát. Kit válasszak Hatodik Olgának? A hölgyet, aki Moszkvában az óriáskönyvtár katalógusszekrényeinek labirintusból kivezetett? Aki Nyizsnij Novgorodban, Gorkij házában megcsókolt? Vagy aki az „Annuskás parkban” megmutatta, hol ömlött ki a napraforgóolaj azon a végzetes napon? Emlékezetem ezüstlemezén mosolyognak. Nem akarom másnak látni őket most sem. Pontosan tudom, ez a háború nem az ő háborújuk.
