„Mint bárányt az áldozatra…”

Önarckép
Автопортрет

Oly célzatos a megemelt fej –
De bő a kétsoros kabát;
Nyugodt a kéz, a szem lezárt.
Tökéletes merev búvóhely –

Ilyen, kihez száll és dalol
A szónak meglágyító lángja,
Hogy eredendő ritmusára
győzzön ős sutaságokon.

1914 (1913?)


Róma
Рим

Beszélünk Rómáról − csodás e hely!
A kupolái vitték győzelemre.
Az apostoli credo int a csendre:
Por száll, s szivárvány kifeszítve fenn.

Az Aventinus folyton királyt vár −
Tizenkét ünnep s annyi előeste, −
Merev kánon, fogyó hold és a -tölte −
Tizenkét szolgát tart a holdnaptár.

Sötét felhőkön át lenéz a földre
Hatalmas hold a vén Fórum felett,
A fejtetőm lemeztelenedett −
Ó katolikus tonzúrák hüvösse!

1914

Századom, te vad, ki képes
Век мой, зверь мой, кто сумеет

Századom, te vad, ki képes
Mély szemedbe nézni, ki,
S két kor gerincét vérével
Össze is ragasztani?

Átzubog az alkotó vér
Földi torkolatokon,
Reszket az, ki csak henyén él
Újra nyíló napokon.

Ameddig futja az élet,
Addig tartson a gerinc,
S láthatatlan pillér lengjen
Hullám játéka szerint.

Mint gyerek homokozója,
Újszülött föld százada.
Mint bárányt az áldozatra,
Vár az élet hegyfoka.
 
Hogy a rab század kitörjön,
S új világ induljon el,
Napjaink érdes öléhöz
Flóta muzsikája kell.

Századunk hullámot rezget
Emberi bánatokon,
Fűben viperák sziszegnek
Óarany szabályokon.

Duzzadoznak még a rügyek,
Mind zöld hajtássá bomol,
Eltörik a gerincedet
Szép, fájdalmas századom.

S bárgyú, ostoba mosollyal
Hátranézel oly sután,
Mint az állat, mely riadtan
Futna saját mancsnyomán.

Átzubog az alkotó vér
Földi torkolatokon,
Tüzes halat dobál a szél
Tengerparti homokon.

Madárröpték szőtte kékség
Tömbjéből hull nedvesen,
Hull, locsog a részvétlenség
Végső vereségeden.

1922
 
 
Élünk, s magunk alatt nem érzünk országot
Мы живем, под собою не чуя страны...

Élünk, s magunk alatt nem érzünk országot,
Tíz lépés, s a szavunk már nem is halljátok,
Beszédünk mikor suttogásba fúl,
Eszünkbe jut, ki a Kremlben az úr.
Otromba ujjai, mint hernyók, zsírosak,
Bántóan súlyosak, hogyha szól, a szavak,
A szeme vigyorog, két svábbogár,
Dölyfösen megcsillan a csizmaszár.

Körülötte nyápic vezetők csürhéje,
Szolga és játékszer a sok félemberke.
Ez fütyül, az nyávog, amaz ökör,
Egyedül ő szurkál, csapkod, püföl.
Mint a patkó csattan parancsra parancsa,
Ki szembe, lágyékba, homlokába kapja.
Ha nem öl – él, mint Marci Hevesen…,
S kidülleszti oszét mellét feszesen.

1933


***

Oszip Emiljevics Mandelstam (Varsó, 1891 – Vlagyivosztok, 1938) költő, az orosz avantgárd (ezüstkor) jelentős képviselője. Varsóban született 1891-ben. 1897-ben a család Szentpétervárra költözött. Mandelstam Oroszországban kezdte tanulmányait, majd a Heidelbergi Egyetemen és a Sorbonne-on is tanult. Első versei a szimbolizmus jegyében születtek, de később inkább az akmeizmus hatott művészetére. 1934-ben letartóztatták híressé lett Sztálin-epigrammája, az Élünk, s magunk alatt nem érzünk alattunk országot kezdetű, csak ismerősök között terjesztett verse miatt. Négy év száműzetésből szabadulva újra elítélték, és 1938-ban egy Vlagyivosztok közeli lágerben halt meg. 1987-ben rehabilitálták teljesen.