2024

1.

Ha összegezni akarom az elmúlt évet, a legkönnyebben így tehetem: 2024-ben 2024 kilométer.

176 alkalom, összesen mintegy 203 óra, azaz közel nyolc és fél nap.

2024 kilométer: Szegedtől nagyjából ilyen távolságra fekszik az oroszországi Vlagyimir (Moszkván túl), vagy a svédországi Uppsala, vagy éppen az anatóliai Hadrianopolis romjai Karabük közelében, netán a calabriai Reggio – Velencén, Firenzén, Livornón és Rómán át közelítve.

2024 kilométernyi futás 2024-ben.

Az oroszlánrésze Szegeden, de Szentgotthárdon, Mogersdorfban, Aradon, Csíksomlyón, Csíkszeredában, Balatonfüreden, Siófokon, Balatonkenesén, Balatonvilágoson, Balatonakarattyán, Balatonaligán, a Tisza-tó körül, Egerben, Budapesten, Hajdúböszörményben, Tokajban, sőt, az észak-macedóniai Ohridban is gyűltek a kilométerek a lábamba, a futócipőimbe (kettőt koptattam el ez idő alatt, a harmadik még kopik).

Közel negyvenszer annyi kilométert futottam idén, mint ahány éves vagyok, amit valószínűleg soha többé nem mondhatok majd el magamról. (És?)

Ha összegezni akarom az elmúlt esztendőt, a fentin kívül csak nehezebb utak nyílnak.

Ez az első év, amelynek nagy részében már nem volt apám. Mármint a maga fizikai valójában – lábbal-kézzel, tüdővel, szívvel. Füllel, amit ugyanúgy lehetett fájdalommentesen hajtogatni, mint az enyémet meg az unokaöcsémét (ha birkóztunk volna valaha is, nem kellett volna tartanunk a karfiolfül kialakulásától, törhetetlenül ruganyosak a porcok). Az apám mára az anyagi világban voltaképpen egy síremlékké vált a szegedi belvárosi temetőben, annak is a vasút felőli szélén, úgy negyven méterre az anyósától, az én nagymamámtól, kicsit messzebb számos egyéb rokontól, egyre több idegen szomszédságában.

Akar a fene összegezni, ezek után.

Pedig néha muszáj lenne. Csak hát nem mindig olyan könnyű, mint a futás esetében, amelyhez csak el kell indítanom az órán a megfelelő programot a megfelelő időben, a gép mér mindent: távolságot, emelkedést, pulzust. De mi méri azt, hogy milyen az életem apám után? És egyáltalán: van-e olyan, hogy apám után?

Megismerni oly keveset tudunk. Megérteni szinte semmit.

Marad a sejtelem.

Habár apám fizikai jelenléte ebben a világban pusztán egy sírkő, semmi esetre sem állítanám, hogy az apám egy sírrá változott. Sejtelmem szerint továbbra is sokkal több, mint egy sírkő. És tőlem függetlenül az. Csak nem vagyok, vagyunk képesek úgy érzékelni, ahogyan, teszem azt, egy mellettünk doromboló cicát. És nincs műszerünk sem, amely mutatná, hol, merre, hogyan, milyen.

Marad a sejtelem. Be kell érnünk azzal. Meg azzal, hogy nem tud(hat)unk mindent. Sőt. Igen keveset tud(hat)unk. Amit igen, az se túlságosan fontos. A nyugati embernek (nekünk) ez zavaró. A racionalizmusunk, az uralkodó értelem hatalmaskodni vágyik mindenen. A tudáson, az ismereten is. Nem elégszik meg a sejtelemmel. Pedig, meglehet, jobban tenné.

2.

1884-ben jelent meg Edwin A. Abbott Síkföld című regénye, amelyet közel száz év múlva, jobb híján, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban, sci-fiként adtak ki magyarul. Az én kezembe apám adta. Abbott egy kétdimenziós világról ír, amelyet síkidomok népesítenek be. Minél több szöge van egy alakzatnak, annál magasabb státuszt foglal el Síkföld társadalmában. A legtökéletesebb síkföldi lények ennek megfelelően és magától értetődően a körök. Messzire vezetne most elmesélni, Abbott univerzumában miként érzékeli egy négyzet, egy konvex sokszög, egy paralelogramma, netán egy trapéz a másikról, hogy hány szöge van, és alakjára nézvést szabályos-e, avagy szabálytalan, hiszen logikusan semmi egyebet nem láthat belőle, mint egy vonalat, az azonban enélkül az ismeret nélkül is könnyedén belátható, hogy amennyiben egy gömb Síkföldre kirándul, a síkföldiek körnek fogják érzékelni. Képtelenek másra. Nincs érzékszervük a harmadik dimenzióra. Amiképpen mi, a három dimenzió által meghatározott tér lakói sem ismerhetjük meg a negyedik dimenziót. Ha egyáltalán van mit, persze. Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhídjában történetesen van. Ebben a regényben, amelyet apám gyakran emlegetett (nyilván azért olvastam el én is), szóval ebben a könyvben olyan földönkívüliek szerepelnek, akik számára az idő a negyedik dimenzió. Ezzel ugyan vitatkozhatnánk, ha kedvünk szottyanna rá, akár Kantra hivatkozva is, hiszen a königsbergi remete szerint mind az idő, mind a tér emberi huncutság, a valóságban egyik sincs, kizárólag a homo sapiens elméjének termékei. Azért kreáltuk ezt a két fogalmat, mi, emberek, hogy segítségükkel rendezhessük el a tapasztalatainkat, a fenomének világát (mert a való világhoz, az önmagában való dologhoz úgysem juthatunk el, akárhogy is erőlködünk). Ugyanakkor nem csupán Vonnegut és mások regényeiben, nemcsak számos fantasztikus filmben, de a fizikusok szerint reálisan… Nehéz lenne szabatosan meghatározni ezt a fogalmat, de ezúttal tekintsük úgy, értjük, mit takar, mindenesetre a lényeg, hogy a fizikusok szerint reálisan is lehetséges negyedik, sőt, sokadik dimenzió is, utóvégre ahogyan síkokból teret építhetünk, úgy a terekből több dimenziós terek (vagy mik) hozhatók létre. Mivel azonban ezek érzékelésére nincs szervünk, innentől kezdve a dolog cefetül bonyolulttá válik. Nem mellesleg félelmetessé is: be kell látnunk, milyen szűk korlátok közé szoríttatott az érzékelésünk: mindösszesen három dimenzió adatott. Végtagból például több jutott nekünk, mint fölfogható, megismerhető dimenzióból. − Az már más lapra tartozik, mondjuk, hogy jobban jártunk volna-e, ha a pókokhoz hasonlóan nyolc végtaggal kalimpálnánk, amiképpen abban sem biztos, hogy lenne köszönet, ha a negyedik vagy az ötödik dimenzióban otthonosan mozognánk. Hiszen ezt a hármat, amiben leéljük az életünket, ezt a hármat sem ismerhetjük meg teljes egészében soha. Végtére nemcsak az érzékelésünk korlátozott, de a megismerésre nyitott lehetőségeink is. Még ha ezt nehezen ismerjük is be, s talán még nehezebben fogadjuk el. Ha egyáltalán…

„Amióta – Nietzschével szólva – megöltük Istent, mi, a nyugati civilizáció képviselői, azt szeretnénk hinni, hogy semmi sincsen, ami megakadályozhatna bennünket abban, hogy megvalósítsuk célunkat, hogy elfoglaljuk a halott Isten trónját, és az Univerzum Uraivá legyünk – írja Vajda Mihály. − Ez a nyugati beállítódás azonban, amely minden másféle látásmódot primitívnek, zavarosnak vagy misztikusnak tekint, és egyedülivé akar válni a Földön (ezt a törekvést nevezzük újabban globalizációnak) egy mélyreható és minden valószínűség szerint megoldhatatlan problémával terhelt. Azzal ugyanis, hogy a nyugati ember abban az igyekezetében, hogy mindenhatóvá váljék, elfelejti, hogy semmiképpen sem mindentudó. Nagy igyekezete, hogy mindenhatóvá váljék, megeshet, nem is más, mint az a vágya, hogy ne kelljen tudomást vennie elveszettségéről, a véges lénynek az elveszettségéről, mely szembehelyezi magát az egésszel. Ahogy Blaise Pascal mondotta, az ember nem azért vadászik, mert szüksége van a nyúlra, melyet bármikor meg is vehetne magának, hanem mert meg akar feledkezni azokról az őt érintő egzisztenciális kérdésekről, melyekre soha nem képes választ találni. A nyugati ember egyre kevésbé akar szembenézni a maga racionális módján bizonyosan megválaszolhatatlan kérdésekkel.”

3.

Marad a sejtelem.

2025-re is.