Hétfalu enciklopédiája

Bencze Mihállyal a véletlen sodort össze, lényegében egy közös barát, akivel egyfajta mester-tanítvány kapcsolatban voltam egy ideig – én akkor már neves költőként, tanárként, szerkesztőként Temesváron, ő pedig tehetséges egyetemistaként, aki Brassóból jött, és éppen léte értelmét kereste a versben. Ez sikerült is neki: hiszen pont a temesvári forradalom napján jelent meg az első verse nyomtatásban.

Néhány hónapja hívott fel azzal, hogy összehozza élete fontosabb állomásainak embereit, ismerkedjenek meg ők is egymással. Így kerültünk egy asztal mellé Bencze Mihállyal, azzal a felszólítással, hogy „ismerkedjetek meg, hiszen mind a ketten matematikusok vagytok, de az irodalom is nagyon érdekel benneteket”. Bencze nálamnál hosszabban élt együtt a matematikával, tanított középiskolában, matematikai társaságokat, éves versenyeket, diák és tanár szakmai egyesületeket szervezett, minden olyasmit, amit magam is azon öt vagy hat év alatt, míg hasonló volt az életformánk. Csakhogy az én életpályám innen egy könyvkiadó szerkesztőségébe, majd egy lap szerkesztőségébe, végül egy európai „szupertévé” és egy „zseniképző” katedrájára vitt, ami a matematikát már csak a távoli múlt részéve tette. Nem kis meglepetéssel fogadtam, hogy Bencze Mihály ott, a magyar lét túlsó végén, Brassóban, milyen intenzitással élte meg a maga sorsát, s mennyire hasonlóan. A peremen, ami számomra Temesvár volt – úgy, ahogyan Bencze Mihálynak Brassó –, végül ugyanarra a döntésre jutottam: az alkotó emberi lény csak úgy tudja magát megvalósítani, ha saját maga szervezi meg a maga pereme közegét, vagyis közösségé kell alakítania a maga világát, máskülönben létezése csak vegetálás egy pocsolyában, energiáit végtelenül kifosztja a semleges közeg, amely nem nyugszik, míg nem válik mindenki részévé a homogén masszának. Pedig lehet másként is, ha önálló, cselekvő egyének csapatát hozzuk létre, ha találunk olyan célokat, amelyek megvalósítása érdekében érdemes élni, kockáztatni, mert akkor látjuk, hogyan változik a világ, s hatalmas dolog, ha tudjuk, e változások ki fogják mozdítani abból a bizonyos pocsolyából nemcsak a saját létünket, de a társadalom legalább egy részét, s értelemmel töltik fel a létezést.

Én eddig azt tudtam, hogy azt a közeget, amit megkaptam, hogyan alakítottam át, most azonban már azt is tudom, hogy Bencze Mihály mit tett a közösségéért.

Nem, nem egy hatalmas önéletrajzi beszámolóhoz jutottam, hanem valamihez, ami ennél több: Bencze 844 oldalas gyűjteményéhez, amely a szerző újságcikkeit gyűjti egybe régi és új megyei lapokból, helyi kiadványokból. Ha az olvasó nem (volt) helyi ember, sem brassói, sem hétfalusi, sem bukaresti – ezek a helyszínek a közlemények forráshelyei –, akkor kell egy kis magyarázat, mi is az, amit a kezébe fog. Mert a felületes szemlélő első pillantásra azt látja, hogy egy rendkívül gazdag anyagot kapott kézhez, ami egy profi újságíró esetében érthető, hiszen az a dolga, hogy nap mint nap írjon valamit. A könyvet olvasva azonban rájövünk, hogy ezek nem pusztán kötelező penzumok.

A kötetnyitó írásban például egy kirándulást ír le a szerző a helyiek által bivalylegelőnek nevezett mezőre, s megtudjuk, hogy itt valaha tényleg együtt legeltek a környező falvak hatalmas kérődzői. Aztán kultúrtörténeti kirándulást teszünk a bivalyjelképek világába, betekintünk a bivalyos mítoszokba, megtudjuk a kusánokkal, e kelet-iráni nyelvű néppel való kapcsolatainkat, s a székelyek kötelékeit Közép-Ázsia népeihez, s ezek kötelékét a bivalyhoz. Innen kanyarodunk a magyar bivalytartás hagyományaihoz, tenyésztése változó fajsúlyához. Megismerjük a bivaly helyét a kínai horoszkópban, s azt, hogy 2009 pont a bivaly éve, s hogy mi a bivaly jegyében született emberek sajátossága. Hogy kitartóak, nagy célokat tűznek ki, s ezekhez makacsul ragaszkodnak, hagyománytisztelők, családszeretők. Kiderül, hogy a bivaly visszaszorulóban, egyre inkább a nemzeti parkokba kényszerül, ahonnan csak egy lépés az állatkert. Az olvasó – kéri a szerző – gondoljon mindezekre, amikor elsétál a mai bivalylegelőre, ahol talán valaki felállít egy szobrot e hajdan tenyésztett állatok emlékére.

Nos, aki ilyen bámulatos cikket ír a Hétfalu című lap 580. számába, az elmondhatja, hogy nemcsak megtöltötte a papírt írásjelekkel, hanem tett is valamit. Adott egy darab szeretetet, egy darab tudást, építette a közösség önbecsülését, építette értékrendjét, s ha melléillesztette a többi, hasonlóan felépített darabot, úgy a helyi olvasó nem azt érzi, hogy lemaradt a világról, hogy hol van ő azoktól, akik odafenn a világ sorsáról döntenek, hanem azt, hogy itt is lehet élet, itt is vannak értékek, még ha ő ezekről eddig nem tudott is.

Más szövegekben arra talál pompás megoldást szerzőnk, hogy mi volt Bukarest nevének eredete, s kideríti, hogy a végző „-est” képző, amely számos havasalföldi román városnévben megtalálható, egy magyar szó, az „est”, ami az adott helyet égtájként tájolja. Jelentése ugyanis ’napnyugta’, s ez a települések nyugati helyét jelzi.

Bencze Mihály remekül tanít, legyen szó akár Bíró László golyóstolláról, avagy Tatrangi Dávid híres repülőkészüléke hátteréről Jókai Mór A jövő század regénye című művéből. Bencze írásaiban minden példázattá válik. A forradalom utáni tanügy helyzetéről szólva ilyen remek megfigyeléseket tesz: „Amíg a forradalom felfalja a gyermekeit, addig a csőcselék demokráciája lerombolja a tanügyet.” Ugyanitt: „A hivatástudattal rendelkező tanár sorsa, a végvári vitéz metamorfózisa.” Így mutatja be az elszakított területeken való létezés lényegét: „A szórvány veszélyes mocsári állapot, újra belső emigrációba taszít.”

Bencze Mihály, úgy tűnik, a Hétfalunak nevezett barcasági közösség enciklopédikus történésze. Kideríti, hogy a nagy afrikai vadászként ismert Kittenberger Kálmán éppen itt tanítóskodott, Tatrangon, bár ennek ma már semmi emléke. Hiszen ma Tatrangon olyanokról neveztek el utcákat, tereket, akiknek semmi közül e településhez. Be is mutatja azt az iskolát, ahol tanított, s igencsak illene ide egy táblát elhelyezni, hiszen Kittenberger életművével kiérdemelte ezt. Ennek kapcsán Bencze kitér a helyi iskolák állapotára, s bizony ostorozza a demográfiai állapotokat, amelyek miatt az ősi csángó magyarság vészesen fogy. Ma már nem biztos, hogy Kittenberger elvállalná itt a tanítóskodást, s ez a helyi népesség bűne.

Az ilyen cikkek azt mutatják, hogy a szerző nem egyszerűen csak tudást közvetít, hanem azt, hogy e munkájával közösséget is szervez, építi azt az ideális hálót, amely egybetartja a helyi nép igencsak megviselt egységét. Hatalmas cikkgyűjteményének épp ezért az egyik legnagyobb érdeme a helyi értékek felismerése és azok ismertté tétele szélesebb körben. Bencze Mihály munkamódszere része, hogy számtalan emberrel beszélget, s ha talál az életükben olyan mozzanatot, amelyre érdemes odafigyelni, akkor azt megírja. A második világháború alatt elhurcolt legény visszatérési kísérletei ezért éppoly érdekesek, mint mások kiállása az elmúlt évtizedek alatt. Kötete utolsó harmada főként a székelység történetét új szempontok szerint feldolgozó kutatók életművének bemutatásával foglalkozik, kialakítva egy helyi panteont.

Bencze Mihály Hétfalunak 777 titkát tárta fel – mondhatnánk kissé meseien és nagyzolva, ám a számok mágikus szellemében maradva. Bár a riportok tényanyaga nem túl optimista, reméljük, hogy e nagyarányú feltáró munka meghozza a gyümölcsét, s nemcsak Bencze Mihály, hanem Hétfalu maga is elfoglalja az őt megillető helyet a magyarság tudatában.

Bencze Mihály: Hamu és gyémánt. Studis Kiadó, 2023.