Kedden kígyó gyomrában ébred

hét álmodás

hétfőn azt álmodja,
égig érő fán üldögél.
feje fölött madarak birodalma,
lent férgeké. szelek rántják
a mélybe,
boszorkányok röpködnek mellette.
minden hétfőn lyukat váj a törzsbe,
beleköltözik.
 
kedden kígyó gyomrában ébred. 
zuhan, fennakad a belekből
kinövő bokrokon,
testére pókok és fűszálak tapadnak.
amikor a kígyó
a fa ágára tekeredik,
újra és újra
belefullad szorításába – 
halálában anyját keresi.
 
szerdán békák nevelik
a mocsár mélyén. erdei
öregasszony találja meg,
kiragadja a sárból,
beszélni tanítja,
nem érti a nyelvet,
vakítja a fény is.
békák énekét hallgatja.
minden szerdán 
megöli az asszonyt.
 
csütörtökön kislány,
utcasarkon árul gyufát.
egy festő műtermébe viszi,
almák és koponyák közé.
hónapokon át rajzolja.
arca elkékül, szemében folyó
sistereg. egyik csütörtökön
sem készül el a kép. végül
szoborrá változik.
 
pénteken fekete kandúr bőrében
járja kijev utcáit.
kiismeri a lépcsőházakat,
hallgatja a parkban ülők
beszélgetéseit, varázslók üzeneteit
rejtegeti. egy gyapjúkabátos úr
pénteken négykor
mindig a villamos alá esik,
feje elgurul.
 
a szombat mindig sötét.
ilyenkor teremti a világot.
csak magának felejt el
helyet alkotni benne.
fa kérge alá rejtőzik,
avarba ássa magát –
– – –
–
végül kővé zsugorodik
egy tenger mélyén.
 
vasárnap korallzátonyok
szívják magukba, titkos
alagutakban lebeg,
halak nyelik el.
eonok múltán halászok
hálóján akad fönn.
 
minden hétfőn
letörlöm homlokáról a tengert. 

ami következik

 harminckét éves villanyszerelő.
tolószékben ül, gubancos
haját anyja fésüli, homlokáról
vizet töröl. álmában
megöli az eltévedt gyermekkatonát.
földbe ássa magát, reszket.
egy csatornaszagú bunkerben
minden éjjel
levágják a lábát.
arra vár, hogy megöregedjen.
 
ötvenkét éves festő.
műtermébe zárkózik,
maga köré festi a világot –
montmartre,
szabadság-szobor, egy
görög sziklatemplom –
sirály ül az ablakpárkányra,
havazik.
arra vár, hogy megöregedjen.
 
huszonhárom éves egyetemista.
idegen országokban bolyong. elsodorja
a tömeg, rossz villamosokra száll.
ablaküvegeiken az otthoni kert
málnabokrai burjánzanak.
a pályaudvaron öt óra tizennyolc
perckor vonat indul a határ felé.
amikor álmatlan, kimegy, 
nem száll fel.
arra vár, hogy megöregedjen.
 
tizenkilenc éves munkakereső.
legalább egyszer
tenger partján aludna.
február van, havas eső, amikor
a katonaruhásokkal eltűnik
a beszkidi alagútban.
egyikük amerikáról beszél,
másikuk szobrász lesz,
a harmadik öt gyermeket akar.
szüleik dermedten állnak
a peronon. arra várnak, hogy
megöregedjenek.
 
negyvenegy éves orvos.
boszorkányok követik.
a mennyezetre tapadnak,
megbújnak a parketta réseiben,
lyukakat vájnak zsebeibe.
azok nevét sorolják, akik
őt látták utoljára.
arra vár, hogy megöregedjen.
 
harminchét éves író.
asztala fölött görnyed,
az atlanti-óceán mélyén rejlő titkos
alagutakról ír, korallzátonyok
között megbújó istenekről.
hátára púp nő, egy hajnalban
fölássa a kertjét.
amikor kapuja előtt
megállnak a katonatisztek,
isteneket keres.
arra vár, hogy megöregedjen.
 
huszonkilenc éves színész.
nyirkos hajnalon menekült el
családjával. alzheimer-kóros anyját
hagyta a pincében, nem fért be az autóba.
arra vár, hogy megöregedjen.
 
ötvenöt éves rádióbemondó.
szavait visszhangozzák a falak.
egy reggel elhallgatnak – 
törpe mászik elő a falból.
mindenhová követi.
arra várnak, hogy megöregedjenek.
 
huszonkilenc éves mérnök.
lebombázott ház kövezete alatt
csillagszilánkokra talál.
nem emlékszik, mikor tűntek el
az égről.
arra vár, hogy megöregedjen.
 
ötvenkilenc éves bolti eladó.
ha egy évvel idősebb lenne,
most nem halna meg.
arra várt, hogy megöregedjen.
 
tizenhét éves iskolás.
varjak mondják álmában,
mi fog következni.
arra vár, hogy megöregedjen. 
 
csontjaikban viszik.