Aki beleszületett az irodalomba

Kenyeres Zoltán 85. születésnapjára jelent meg Írók, költők, fogalmak című, témákban gazdag, nagyszabású kötete, amely válogatott esszéivel, tanulmányaival, fogalommagyarázataival a neves irodalomtörténész és irodalomprofesszor szinte egész életművének keresztmetszetét adja, s akár zárókötetnek is tekinthetnénk, ha nem sietnénk el a dolgot. Mert bizony bármennyire megérdemelt volt is, ma már egyértelműen elsietettnek látszik a szerző 65. születésnapjára megjelentetett Kenyeres Zoltán-emlékkönyv. Értés – megértés (Anonymus, 2004), melyben 69 író és irodalmár, tanár és tanítvány tiszteleg az irodalomtudós előtt, azzal a kis szépséghibával, hogy csak két-három szerző beszél személyesen Kenyeres Zoltánról, a többi pedig egy-egy saját művével, mű-részletével tiszteleg előtte. Persze mégis szomorú mementó ez a kötet, hiszen a csaknem hetven megszólaló mintegy fele már nincs köztünk. Ha végiglapozzuk az Írók, költők, fogalmakat, elcsodálkozhatunk, mi minden született azóta, húsz esztendő alatt Kenyeres Zoltán egyszemélyes homo faber-műhelyében; és mi születhet még (például egy régen készülődő Kosztolányi-kötet)!

Kenyeres Zoltán különösen kedveli a háromosztatú címeket (korábban például Irodalom, történet, írás; Múlt, félmúlt, jelen; Korok, pályák, művek). Egész gondolkodásmódjának középponti fogalma a humanizmus. Babitsot tekinti a Nyugat körüli szellemi élet humanizmus-felelősének, és egyszerre több ilyen értelmiségit tartana szükségesnek korunkban, amikor egyre inkább kiveszőfélben van az, aminek a felelősét keressük. Pedig jó lenne, ha nem is csak a szellemi életről volna szó, hanem a politikáról, gazdaságról, hétköznapi életről stb. is. Bizonyára nem véletlenül került az utóbbi időben az irgalom kategóriája Kenyeres Zoltán és mások, esztéták, etikusok és jogászok látószögébe! (Erre majd még visszatérek.)

Kenyeres műveinek nagy erénye az esszéstílusa (még tanulmányszerű írásaiban is), amely nem nélkülözheti a személyességet, és vallomásos, másokról, mások műveiről szólva is az emberi lélek sajátos önkeresésének tekinthető. Személyes hangvétele meg is lepett az írásaiban, én ugyanis zárkózottabbnak ismertem meg őt. Az persze csacsiság, hogy örül, hogy Krasznahorkai kortársa lehet. Azzal viszont már egyetértek (két évvel idősebb vagyok nála), hogy fájós dereka, reumás térde, szédülős feje ellenére boldog, ha remek Nádas-műveket olvashat. Lám csak, mekkora különbség lehet posztmodern írók között: míg Krasznahorkai hosszadalmas rejtvényszerű szövegeket tálal az olvasónak, addig Nádas a maga szintén hosszadalmas kis-nagyrealista módján boncolgatja múlt és jelen valóságunkat.

Köztudomású, hogy ő szinte beleszületett az irodalomba, s Weöres Sándor ringatta a térdén. Mindig meghatottan emlékezik meg a tizenöt évig bénán fekvő édesapjáról, a Diárium szerkesztőjéről, és százéves filológus édesanyjáról, Kenyeres Ágnesről, akinek a többkötetes Életrajzi lexikon óriási anyagát és szerkesztését köszönhetjük. De ehelyütt én is vallhatok róla, mert átélhettem Kenyeres Zoltán pályakezdésének első két évét, majd pedig 17 éven át együtt dolgozhattam vele.

1962-ben egyszer csak megjelent a Kossuth Könyvkiadó szépirodalmi szerkesztőségében katonaruhában egy éppen leszerelő fiatalember, Kenyeres Zoltán, s megkezdhette kiadói szerkesztői tevékenységét. Egy szobában dolgoztunk (én két év előnnyel) a kiadó akkori Vörösmarty téri székházában. A szerkesztőség feladata az volt, hogy Kis Tarkának és Nagy Tarkának nevezett „olvasmányos” szépirodalmi sorozataival „olajozza” a többi (a marxizmus klasszikusai, filozófiai, történelmi, közgazdasági, belpolitikai, nemzetközi) szerkesztőség nehezebb fajsúlyú politikai, ideológiai kiadványainak eladását a kiadó országos terjesztői hálózatában. Jellemzésül az általunk kiadott magyar szépírók közül: Balázs Anna, Barát Endre, Dékány Kálmán, Döme Piroska, Erdődy János, Földes Mihály, Galambos Lajos, Koroda Miklós, Lengyel József, Nádass József, Pálfalvi Nándor, Urbán Ernő, Vadász Ferenc, Zalka Miklós stb. De nem voltak sokkal színvonalasabbak nemzetközi fordításos szépirodalmi kiadványaink sem.

Kenyeres Zoltán friss magyar–angol szakos végzettséggel érkezett az egyetemről, tehát például magyar nyelvészetből mindenkinél felkészültebb volt a szerkesztőségben. Emlékszem, egyszer engem is (aki ráadásul a közgazdaságtan és filozófia felől jöttem) eligazított például idegen eredetű szavaink írásmódjáról és toldalékolásáról. Az említett Tarkák nívóját viszont rühellte, s egy alkalommal annyira megpróbált valami elfogadhatót kihozni egy silány szövegből, hogy kifutott a szigorú „leadási határidőből”, úgyhogy S. Nyirő József főszerkesztő átadta nekem a kéziratot, pedig nyelvi felkészültségem akkor még messze állt az övétől, viszont volt már némi gyakorlatom és bizonyos szerkesztői adottságom, és villámgyorsan elfogadhatóvá varázsoltam a Zolinak sok fejtörést okozó szöveget. Ő csak csodálkozott a „gyorsaságomon”! Ezek a szerkesztések persze mai szemmel nézve csupán kicsit szigorúbb kiadói „olvasószerkesztések” voltak. (E kis epizódnak évek múlva aztán lett egy számomra igen kedvező következménye.)

Két év elteltével, 1964-ben Kenyeres Zoltán szerkesztő elhagyta a Kossuthot, és az ő igazi helyére, az Irodalomtudományi Intézetbe került, a Ménesi útra, és megkezdhette a szívéhez sokkal inkább közelálló tevékenységet, az irodalomtörténeti kutatást és írást, mégpedig Weöres Sándorral a középpontban. A Kossuth Könyvkiadó 1956–1984-es Katalógusában csak egyszer találkozhatunk a nevével: ő volt ugyanis az egyik összeállítója a Shakespeare a változó világban című tanulmánykötetnek (Esztétikai Kiskönyvtár, 1964).

Akkoriban szerkesztőségünk is irányt váltott, Művelődéspolitikai Szerkesztőséggé alakult át, és említett „szépirodalmi” tevékenysége mellett az Esztétikai Kiskönyvtár, Esztétikai kislexikon, Vélemények/Viták sorozat stb. kezdeményezésével és kiadásával lassanként számottevő kis elméleti műhellyé vált. Kiváló munkatársaim voltak, most fel is sorolom őket, mert így talán már sosem írják majd le a nevüket: S. Nyírő József főszerkesztő (akit malenkij robotra vittek el az utcáról, és a Szovjetunióban tanult meg oroszul); Falus Róbert klasszika-filológus, Szabó Mária, orosz kisregények műfordítója; Hangay Sándor orosz, magyar stiliszta; Hargitai György, spanyol, portugál stb. nyelvek tudója; Nyerges András író, költő; Pelle János történész, író; Makai Imre orosz klasszikusok műfordítója; Ratzky Rita, Petőfi- és Szendrei Júlia-kutató;  és jómagam mint esztéta, kritikus, majd főszerkesztő, végül pedig a rendszerváltás tájékán  a Kossuth Könyvkiadó irodalmi vezetője.

Évek teltek el, már 1975-öt írtunk, amikor egyszer csak felhívott Kenyeres Zoltán, hogy ő lett a Látóhatár című utánközlő folyóirat szerkesztője, és szeretné, ha én is tagja lennék a szerkesztő bizottságnak. Én persze kapva-kaptam az alkalmon, és ismét együtt dolgozhattam Kenyeressel, méghozzá 17 éven keresztül teljes egyetértésben, egészen 1992-ig, a lap megszűnéséig. Kezdetben a lakására is eljártam, hogy megbeszéljük, mi kerüljön egy-egy következő számba. Kiderült azonban, hogy ő a szépirodalmi művek szerzőit és műveit helyezi előtérbe, én viszont inkább a tanulmányok ideológiáját, fogalmiságát, úgyhogy külön szeánszaink lassan meg is szűntek, de a 17 év alatt soha nem hangzott el köztünk egyetlen hangos szó sem, mert kölcsönös tisztelettel és megértéssel mindig dűlőre jutottunk. Én szeretem úgy tudni, hogy (emlékezvén Kossuth-beli együttműködésünkre) ő hívott engem maga mellé, és nem az MSZMP küldött a laphoz ideológiai ellenőrnek, miként esetleg a fáma hirdeti. Engem senki nem keresett meg a pártközpontból és senki nem adott eligazítást erre a szerepre. (Aztán hogy végül is miért nem lettem kiadói főigazgató, az már egy másik történet.)

Kenyeres rendszerint úgy kezdte a beszélgetést, hogy egyetért a vitapartnerével, de máris elősorolta mélyebb tudásra valló „azonban”-jait. Rengeteg irodalmat elolvasva is csak egyetlen kemény kritikusára akadtam, a marxizmust féltő, dogmatikus Pándi Pálra, aki épp Látóhatár-beli tevékenységét bírálva találta őt gyengének, rossz választásnak, akivel könnyedén elbánnak az antimarxisták.

Ideje volna hát szerkesztői, irodalmi és irodalom-közéleti, egyetemi tanári tevékenysége alapján egyfajta összefoglaló jellemzésével előállnom. Nos, én úgy látom, hogy ő az ún. „magunkhoz mért arisztotelészi közép”, a valójában sosem középen levő „közép”, a kiegyensúlyozott lelki alkat, a szélsőségektől, túlzásoktól és hiányosságoktól egyaránt mentes „közép” megtestesítője volt. Tudomásul vette, hogy a szükségszerűség folyománya is szükségszerű, de tartózkodott a kényszerű cselekvésektől, a jellemgyengeség igazságtalanságaitól. Úgy vitt kiegyenlítő szerepet, hogy az érdemleges dolgokra, értékekre koncentrálva remekül együtt tudott működni például egyfelől Czine Mihállyal, másfelől Király Istvánnal. Sosem volt hithű marxista, de szélsőséges antimarxista sem. Helyére billentette a mérleget akkor is, amikor egyszer a pártközpontból a szerkesztőségbe látogató Tóth Dezső valamilyen magyar nacionalista kérdésben szinte ölre ment Czinével; s a dulakodás máris békülő ölelkezéssé vált. Kenyeres világ- és művészetszemléletére szerintem a műközpontúság, az esztétikai érték primátusa, s a legjobb értelemben vett polgári (citoyen) felfogás jellemző leginkább.  Pályáján nem voltak nagy pálfordulások, bukások és megigazulások, szélsőséges csapongások, a rendszerváltozás előtt és után sem. Az a bizonyos józan, morális és humánus „közép” vezérelte mindig, úgyhogy pályája elejéről, közepéről vagy végéről egymás mellé tördelt dolgozatait is teljesen egyneműnek érezzük.

Kenyeres Zoltán mint irodalomtörténész, esztéta, egyetemi tanár egészen sajátos gondolkodású, egyedi jelenség. Nem valamely szűkebb irodalmár csoportból „nőtt ki”, és rengeteg tanítványa ellenére sem képződött körülötte „tanítványi” írástudó csoport, amely szorosan követné őt. Soha nem fogadta el egyetlen „izmus” kizárólagosságát sem. Ő maga egy egyszemélyes „Iskola”. (Alighanem ő az egyetlen a szakmában, aki az „azzal”-t rendszeresen „avval”-nak írja.) Irodalmi, irodalomtudományi igényességéből sosem engedett, mint egyik szerkesztőségi és egyetemi munkatársa, Tarján Tamás megvallja, hogy őt bizony nemegyszer „alapos szakmai fejmosásban részesítette”.  

Szóban forgó kötetében azonban más meglepetéssel is szolgálhat annak, aki csak most kezdi őt olvasni. Például az írókat és költőket – már a kötet címében is – elválasztja egymástól, amikor pedig épp annak vagyunk tanúi, hogy a vers mennyire prózává, s a próza mennyire lírává válik, és a legtöbb szerző író is és költő is egyszerre. E szétválasztással azonban megtörik a valóságos és történelmi időrend, pedig az idő Kenyeres műveiben is erőteljesebb rendező elvnek látszik, mint a műnem, műfaj stb. Számomra azonban még nagyobb meglepetés, hogy az írók csoportjában többnyire másod-, harmadrangú szerzők – Szomory Dezső, Herczeg Ferenc, Schöpflin Aladár, Lesznai Anna, Sárközi György, Sőtér István, Hubay Miklós, Lengyel Péter, Szakonyi Károly, Cser Kovács Ágnes – szerepelnek, s Kenyeres az ő egyes kiválónak tartott műveik aprólékos szerkezeti, esztétikai elemzése és értékelése révén igyekszik tanítgatni bennünket egyáltalán a szépirodalmi művek olvasására. Persze szerepelnek itt élvonalbeli prózaírók is – Kassák Lajos (aki búvópatakszerűen hatott a 19. század első felének egész magyar irodalmára), Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter –, ezek súlya azonban mintha kisebb lenne a kötetben az előbbieknél.

Kenyeres nem tudományoskodóan „előad”, hanem elbeszélget az olvasóval, közben azonban mindig sikerül „belopnia” esszéisztikus mondandójába az irodalomtudomány régebbi és mai érvényesnek tartott eredményeit, fogalmait. Érzékelteti, hogy olvasás közben szüntelenül változik az értés és megértés, s még a szöveg is meglepően módosulni látszik. Képzeletünk „beleolvastathat” a szövegbe olyasmit, ami valójában nincs is benne, s bizalmatlanná is válhatunk az egyértelmű nyelvi kifejezések iránt. A természetes folyamatos olvasás persze eltér az elemző olvasástól, az előbbi élmény, az utóbbi rejtvényfejtés lehet. De csak az asszociációs háttérrel együtt kerekedik ki igazán a mű, amelyre olvasáskor érzelmileg és értelmileg folyamatosan reagálunk. Az „irodalom” párjaként már megszületett a szakirodalomban az „olvasadalom” vicces fogalma is, amely szerint nem is az alkotás, hanem az olvasás ad a műnek jelentést. Érdemes azonban – az olvasás imént ecsetelt megvilágító tulajdonságaival együtt is – az alkotás-teremtés körülményeit, folyamatát, a mostanában divatos lebecsülés helyett például az életrajz alapos ismeretét komolyan venni, s olyan „elavultnak” tekintett fogalmakat is feltámasztani, mint cselekmény, tartalom és forma egysége/ellentéte, történet és történetmondás, a mű „mondanivalója”, a nem ördögtől való realizmus stb.

Meglepheti a Kenyeres-művekben járatlan olvasót, hogy ő a prózát, például egy novellát is mondatokig, szavakig lebontva elemez, úgy, mintha versről volna szó. Nem visel el üresjáratokat, töltelékszavakat, mert szerinte egy szépirodalmi műben minden egyes mondatnak, szónak, szótagnak, betűnek funkciója, jelentése kell legyen. Ezért meglepő lehet az is, hogy a Költők blokk – mely az igazán nagyokat, Arany Jánost, Ady Endrét, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, József Attilát, Vas Istvánt, Weöres Sándort, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost, Tandori Dezsőt vizsgálgatja különböző szempontokból – kisebb terjedelmű, mint az Írók blokkja, és itt kevesebb a műelemzés, ezek az írások ugyanis inkább a költőkről írt/vagy még megírandó nagyobb terjedelmű művek, pályaképek egyes irodalomtörténeti részleteit, adalékait tárják az olvasó elé. No és mindenekelőtt a Nyugat folyóirat kap itt teret, amely tagadhatatlanul Kenyeres Zoltán vezércsillaga. Mert ha egykor őrzője, felelőse volt a humanizmusnak, akkor őrhelyének is kellett lenni, és ez volt a Nyugat.

A harmadik blokk, a Fogalmak különösen érdekes számomra, mert én – mint már említettem – nem közvetlenül a szépirodalmi művek életszerűségei, hanem inkább a velük kapcsolatos fogalmak, ideológiák embere vagyok. Ez a harmadik rész persze nem azt jelenti, hogy Kenyeres csak itt beszél fogalmakról, ugyanis egész kötete tele van értelmező, „rávezető”, tanáros, és mégsem didaktikus fogalom-magyarázattal.  Többször is visszatérő, megvilágító elemzést ad például a homo aestheticus, homo moralis és homo politicus hármas viszonyrendszeréről, melyben az egyik legizgalmasabb kérdés manapság is az, hogy a homo moralis miként nyelheti el a negatív fogalommá degradálódott homo politicust, és például, hogy egy homo immoralis szerzőnek születhetnek-e egyáltalán morális kicsengésű művei.  Szorosan idekapcsolódik az ars poetica és ars ethica fogalompár. Babits például a politizáló művészetet ellenző abszolút homo moralis volt, aki erkölcsi elköteleződést várt el az irodalomtól, Kosztolányi viszont egykor teljesen ellenezte ezt a művészetfelfogást. Babits szerint azonban kitörölhetetlenül magunkban hordozzuk a homo moralist, és ezen nem változtathat a homo aestheticus csigaháza sem, mert aki esztéta, az moralista is. Kosztolányi esetében végül is az esztétikum teremtett etikumot.

Másik példaként említhetem a nyelv, nyelviség fogalmát, melynek Kenyeres egyáltalán nem szokványos tartalmat ad. A lelkendezések helyett kimondja, hogy a nyelv nemcsak szabadság, hanem meghatározottság is számunkra. Csak nyelvi szabadságunk garantálhatja viszonylagos szabadságunkat is. A nyelviség fogalma összekapcsolódik az észjárás, a képzelet fogalmával, a nyelv ugyanis több mint szimpla történetmondás vagy hétköznapi érintkezés. Az igazi, élhető szabadság érdekében meg kell szabadítani nyelvünket a tabuktól, a mindent kimondhatóság gátjaitól. Sajnos tanúi vagyunk mindennapi érintkezésbeli, sőt irodalmi nyelvünk egyre kopárabbá, zeneietlenebbé, fogalmibbá, képekben szegényebbé válásának. Ma aligha mondhatjuk, mint egykor Babits, hogy köznyelvünk szemléletes, szerzőink remekül írnak magyarul, és a költemények érzéki élvezetet adnak az olvasónak.

A Fogalmak között számomra a legérdekesebb és legidőszerűbb Kenyeres Zoltán többszörös nekirugaszkodása az irgalom elemzésének. A vesztébe rohanó ember és emberiség közelgő tragédiáját napról napra egyre elkerülhetetlenebbnek érzékelve nem kell különösebben magyarázni a téma fontosságát. Összekapcsolódik itt a görög-római eredetű humanizmus és az evangéliumi szeretet és irgalom világa. Esetileg megoldás lehet az irgalmas megbocsátás, de a téma igazából kozmikus dimenziójú.  Kenyeres a metafizika és az irónia fogalomkörét idekapcsolva vizsgálódik. Tömören azt mondhatjuk, hogy lételméleti vonatkozásban egyértelmű itt a metafizika, ismeretelméleti vonatkozásban pedig az esztétika, és kiváltképpen az irodalom nézőpontja. A metafizikus meggyőződése, hogy az idő és történelem fölött létezik valami fensőbbség, „isten”. Amely/aki netán irgalmat gyakorolhat. Az ironikus viszont tagadja ezt, és hogy az emberiségen kívül létezne valaminő egyetlen igazság, amely netán az irgalom alapja lehetne.

Kenyeres Zoltán etimológiailag is megvizsgálja az irgalom szót, világi és egyházi kézikönyvekből szemlézve, majd pedig irodalmi műveket elemez. Kosztolányi művei alapján értelmezi az irgalmasságot és a kegyetlenséget. Felhívja a szakma és az olvasók figyelmét József Attila Irgalom című versére, melyben a költő a nem jogi értelemben vett „bűn” fogalmával közelít a megbocsátáshoz, irgalomhoz; kegyelemből nem kér, de önrészvétében irgalmat szeretne. Mészöly Miklós Film és Megbocsátás című művei is elgondolkoztatók, Jelentés öt egérről című kisregényében pedig az irgalmatlanság könyörtelen világát ábrázolja, és mégis lelkierőt ad az olvasónak az irgalom tényleges megértéséhez. Magától értetődő, hogy terítékre kerül Németh László Irgalom című regénye, amely a tevékeny részvétet, a legsötétebb világ elfogadását ábrázolja, a kiegyenlítő, megbékéltető irgalom eszménye nevében. És megszólal Ingmar Bergman, aki az irgalom és kegyelem pillanatával, az „érintéssel” kapcsolatban érzékelteti, hogy a gyengéd, megbocsátó mozdulatok hiánya vagy elutasítása, az irgalmatlanság talán a legkegyetlenebb emberi állapot.

Kenyeres Zoltán főként etikai és esztétikai szempontból elemzi az irgalom kategóriáját.  A kegyelem kívülről jöhet, de az irgalom belső, s nem kíván szóbeli magyarázatot, mert elég a gesztus, az „érintés”. Ezek szerint az irgalom voltaképpen nem is jogi kategória. Egy viszonylag friss jogi könyv (Deli Gergely: Az eleven jog fájáról. Elmélet és történet a természetjog védelmében. MediuM, 2018) azonban másképpen érvel, ugyanis a törvény irgalmáról értekezik, s elhatárolja egymástól a kegyelem és az irgalom fogalmát. Felfogása szerint az ószövetségi rend a törvényre, az újszövetségi viszont a kegyelemre épült. Fontos különbség kegyelem és irgalom között, hogy a kegyelem bűnösséget feltételez, az irgalom alanyának viszont nem kell feltétlenül bűnösnek lennie. A kegyelmet gyakorlónak hatalma van, irgalom esetén viszont nem feltétel a hierarchikus eltérés a szereplők között. Az irgalom együtt szenvedés a másik emberrel.

Deli könyvéből megtudhatjuk, hogy a görögök nyomán a rómaiak is három jogforrást különböztettek meg: ius civile-t (emberi-polgári jog), a ius naturale-t (természetjog), és a ius divinum-ot (isteni jog). Az elsőt az ember hozza létre és szabadon változtatgathatja, a másik kettőt azonban egyáltalán nem, azoknak alá kell rendelnie magát. S itt lép be az irgalom, a törvény irgalmának fogalma. E meghatározottságok között az irgalom teheti értelmessé a törvényt, sőt, az irgalom parancsa legfőbb törvénnyé válik. Teisták és ateisták nyílván eltérően értelmezhetik az áthághatatlan isteni jogot. Szerintem persze az isteni jog is az ember teremtménye, az istenekkel együtt. Fontosabb azonban zsákutcába jutott korunkban, hogy az egyes ember és az egész széthúzó emberiség létének végső, visszafordíthatatlan szakaszába lépett, és valóban csupán az irgalom lehetősége maradt meg számára. De kitől/mitől remélheti ezt? Az istenhívők válasza egyértelmű, az ateisták viszont szoronghatnak (velem együtt), mert a saját múltjából és jelenéből nem tanuló emberiség láthatóan képtelen irgalmat gyakorolni saját magával szemben.

Ide kanyarodtunk az irodalomtörténeti és -esztétikai kérdésektől, de alighanem ezek is – a humanizmussal együtt –nemsokára felesleges limlommá válnak.

*

Kenyeres Zoltán: Írók, költők, fogalmak. Esszék, tanulmányok. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2024.