Gyilkos rajtaütés

A sápadt és zöldessárgás arcbőr lassan lemosódott; mintha egy réteg húst borotváltak volna le az álláról. Majd, miután levett valamit az arcáról – melyhez foghatót Ven Kö-hszing addig még nem látott –, egy késsel kifaragott arccsont vonalai rajzolódtak ki.

Ven Kö-hszing önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét, és azt figyelte, ahogy Csu Ci-su fürge ujjai játszi könnyedséggel lefejtik az arcán levő álcát.

Ellentétben a lojangi kisfiúval, akinek mosolygó arca oly szép volt, akár egy virág; ellentétben a sokak által kedvelt vörös hajú és sötét szemöldökű férfival, akinek arca illatos volt, odafent, a tungtingi bordély emeletén, ez egy férfi arca volt, mely nem tűrt meg magán semmiféle színt, csak feketét és fehéret. Arccsontjai sápadtak és soványak, ajkai vékonyak, akár egy vonal, már-már vértelennek tűntek. Szemöldöke mély szemgödröket kontúrozott, dús szempillái félig eltakarták sűrű, fekete, tusszínű szemét.

Igen, abban a pillanatban Ven Kö-hszing csak erre a szóra tudott gondolni – sűrű, fekete tusszín. Úgy tűnt, azokban a szemekben feloldhatatlan feketeség ülepedett le, és csak akkor áramlott át valamiféle visszafogott ragyogás a látszólag nem létező rétegen, amikor a szemébe eső fény szöge megváltozott.

Ven Kö-hszing hirtelen arra a felismerésre jutott, még ha a másik fél soha életében nem vette volna is le magáról az álarcot, a szíve mélyén mindig ilyennek képzelte. Most pedig, látva, hogy arca pontosan úgy néz ki, mint ahogy a képzeletében megjelent, még mindig ugyanazt érzi, mintha... nagyon régóta ismerné őt.

Ven Kö-hszing akaratlanul nyelt egyet, és megszólalt:

– Á-Hszu…[1]

Csu Ci-su csak egy közömbös ümm-mel válaszolt, és letörölte az arcán maradt álca utolsó darabját is. Oly régóta hordta magán azt a valamit, hogy szinte már saját arcának hitte. De most, hogy hirtelen letisztított magáról mindent, kissé kényelmetlenül érezte magát. Eredetileg úgy tervezte, ezzel az arccal éli le a hátralevő életét, de ki sejthette, hogy a baj árnyékként követi őt, és hogy kénytelen lesz minden harmadik nap lecserélni emberi bőrmaszkját?

Hirtelen ismét rosszkedve támadt.

Ven Kö-hszing megnedvesítette az ajkát, és azt suttogta:

– Em… Említettem valaha, hogy igazából a férfiakat szeretem?

Csu Ci-su amolyan „baromság, mintha nem tudnám” kifejezéssel az arcán pillantott rá, és mint akinek eszébe jutott valami, az ingujjából elővett egy emberi bőrmaszkot, majd Ven Kö-hszing ölébe dobta, és rászólt:

– Ha nem akarsz több bajt, inkább tedd fel.

Rendkívül kifinomultan megmunkált bőrmaszk volt, és normális esetben Ven Kö-hszing nagy érdeklődéssel tanulmányozta volna, ezúttal azonban egy pillantást sem akart vetni rá, ellenben Csu Ci-suról le sem vette a szemét.

– Szóval így próbálsz meg elcsábítani? – kérdezte ünnepélyes hangon.

Csu Ci-su, miután már megérte ezt a kort, tetőtől talpig igazi férfinek érezte magát, de még soha nem volt része abban, hogy egy ilyen buja tekintetű és ünnepélyes hangvételű férfi így flörtöljön vele. Mindig is úgy érezte, Ven Kö-hszingnek nem a látásával van a baj, hanem a szívével – vagy azért, mert hiányzik néhány lyuk a szívéből, vagy mert túlságosan nyitva van.[2] Máskülönben miért lennének tele az utcák csinos kisasszonyokkal és úrfiakkal, akikre rá sem hederít, ehelyett őt zaklatja émelyítő férfiügyeivel?

Így hát oda sem figyelt rá, csak elővett egy másik emberi bőrmaszkot, és feltette.

Ven Kö-hszing szeme előtt olyan gyökeres változás játszódott le, mint ahogy az ég és föld szöges ellentétei egymásnak. Egy gyönyörű férfiból ím, egy nyomorult, kancsal, középkorú emberré vált. A látványtól Ven Kö-hszing belső szervei is felfordultak, és legszívesebben kiöblítette volna vízzel a szemét. Amit maga előtt látott, valódi borzadály volt.

– Ez rettenetesen szúrja a szemem – kiáltott fel –, cseréld egy másikra! – És már oda is kapott, hogy segítsen neki lehámozni.

Csu Ci-su úgy érezte, Ven Kö-hszing indokolatlanul kerít nagy feneket a dolognak. Hirtelen oldalra rántotta a fejét, de nem sejtette, hogy Ven Kö-hszing ilyen kitartó, és hajthatatlanul üldözőbe veszi. Így esett, hogy a két férfi, akik a külvilággal szembeni helytállásuk során rövid ideig fegyverszünetet tartottak, most, amint az idegen invázió megszűnt, ismét visszatértek belharcukhoz. Ven Kö-hszing és Csu Ci-su[3] egymástól elválaszthatatlanul[4] harcoltak a helyszínen.

Csu Ci-su Ven Kö-hszing kulcscsontját célozta meg az öklével, ám az nem tért ki az ütés elől. Mivel azonban Csu Ci-sunak nem állt szándékában megnyomorítani őt, villámgyorsan kissé megemelte az öklét, és csak Ven Kö-hszing vállát súrolta vele. Ven Kö-hszing kihasználta az alkalmat, megragadta ellenfele kezét, majd sugárzó örömmel azt mondta:

– Hé, beszéljünk meg valamit! Úgy látom, hogy te is agglegény vagy, mit szólnál, ha mi ketten beérnénk egymással?

Valahányszor megszólalt, mindig azzal a vigyorgó tekintettel beszélt, egyenes szemöldöke meggörbült, mintha szándékosan nem engedné, hogy az emberek lássák valódi tekintetét, vagy éppen el akarná titkolni, melyik tekintete őszinte, és melyik színlelt.

– Minek is akarnálak téged? – kérdezte Csu Ci-su türelmetlenül.

Ven Kö-hszing közelebb hajolt, az álla magasságáig emelte Csu Ci-su kezét, az álla hegyével finoman hozzádörgölőzött, aztán kihasználva, hogy Csu Ci-su testén libabőr futott végig, és kétségbeesetten próbálta visszarántani a kezét, hirtelen levette az álarcot, félredobta, és halkan megkérdezte:

– Mégis minek?

Csu Ci-su a szemét forgatta, és egy pillanatig értetlenül meredt Ven Kö-hszingre, majd hirtelen felnevetett. Arcának sápadt részei túlságosan is sápadtak, sötét részei pedig túl sötétek voltak. E vonásaival kissé barátságtalan és közömbös benyomást keltett másokban. Szemöldöke csak nevetés közben simult ki, szája sarkában egy-egy bemetszésszerű vonal jelent meg, sápadt ajkán pedig már-már láthatatlan szín lebegett. Valamilyen oknál fogva elragadónak tűnt. Ven Kö-hszinghez hasonlóan ez az elragadó férfi is halkabbra fogta, és szónoki módon megkérdezte:

– Mit szólnál, ha felhizlalnálak, és éhínség idején levágnálak a húsodért?

Mély, suttogó hangja hallatán Ven Kö-hszing fejbőre szinte lángra gyúlt, de még mielőtt lett volna ideje megízlelni a szavait, erős rúgást kapott. A térde megroggyant, és öt végtagra borulva kis híján a földre zuhant.[5] Csu Ci-su lerázta magáról, elővett egy másik emberbőrmaszkot, ami még az előzőnél is rondább volt, égbekiáltóan förtelmes. Feltette, majd hencegve és önelégülten elsietett.

*

Míg ez a két nagybácsi odébállt, hogy könnyelműen civakodjanak és flörtöljenek, addig Csang Cseng-ling egyedül ült a lépcsőn, és az életről gondolkodott. Fogalma sem volt, mi folyik körülötte. Mire felriadt, Ku Hsziang már meg is ragadta a gallérjánál fogva, és félrelökte. A következő pillanatban meleg vér fröccsent az arcába, és minden irányból sikoltás hangzott fel. Ku Hsziang csinos arca hátborzongatóan hideg volt, a kezében levő tőrről vér csöpögött, a lábával pedig annak a fekete köpenyes lantmesternek a kezén taposott, aki az imént még egy citerával sétált fel-alá a fogadóban. Most azonban egy kettétört kis viperatőrt szorongatott.

Kiszabadulva Ku Hsziang lába alól, a lantmester holtsápadtan kiugrott az ablakon, és elmenekült. Ku Hsziang tudta, hogy nem maradhatnak túl sokáig ezen a helyen, ezért megragadta Csang Cseng-ling vállát, s közben odakiáltotta Cao Vej-ningnek:

– Menjünk, tűnjünk el innen!

Ebben a pillanatban azonban egy tucat fekete ruhás férfi bukkant fel a semmiből, egy-egy horogkarddal a kezükben. Ez már a második támadásuk volt az öngyilkos Skorpióknak!

A fogadóban, mielőtt rosszabbra fordultak volna a dolgok, mindenki félrehúzódott – még a másodinas is, akinek még az asztalokat sem volt ideje leszedni.

– Mi folyik itt? Miért jelentek meg hirtelen ezek az emberek? Mire készülnek? – záporoztak Cao Vej-ning kérdései.

Tőrrel a kezében Ku Hsziang lassan végigfürkészte a szemben álló Skorpió embereit, és érezte, amint tenyere kissé izzadni kezd. Óvatosan elfordította a tőrét, de a szíve mélyén keservesen felsóhajtott. Pont most kellett a Skorpió öngyilkos osztagába botlaniuk? Könnyedén utat törhetnének magunknak, de mi van, ha valami végzetes dolog történik ezzel a kölyökkel, miközben az ő felügyelete alatt áll? A mestere stílusát ismerve, vajon nem tépne szét élve?

Úgy tűnt, a Skorpiók is erősen tartottak Ku Hsziangtól, ezért csak lassan szorították közre több irányból. Ku Hsziang a szeme sarkából felmérte Cao Vej-ninget – aki kábán meredt maga elé – és Csang Cseng-linget – aki egyértelműen harcképtelen volt –, majd hirtelen a reszkető szél és az Er hideg vízének érzése kerítette hatalmába.[6] Úgy érezte, életének legrosszabb pillanata ez. Aztán röviden így szólt Cao Vej-ninghez:

– Hát elfelejtetted? Az öngyilkos Skorpiók azért jöttek, hogy megöljék ezt az ördögfiókát.

Cao Vej-ning egy ááá-t hallatott, majd eszébe jutott, hogy az a két halott a Kao birtokról hasonlóképpen nézett ki. Mindjárt éberebb lett, előráncigálta hosszú kardját, és az oldalán álló Csang Cseng-lingnek megparancsolta:

– Maradj szorosan mellettem!

Ku Hsziang finom szemöldöke megrándult, és úgy döntött, megelőző csapást mér rájuk.[7] Kezében néhány dobócsillag villant meg, amelyeket úgy szórt szét a levegőben, mintha pénzérmék lettek volna, és megkezdődött a közelharc. 

A Priest/p大 (1988) álnéven író kínai szerző 2007 óta publikál aktívan a JinJiang Irodalmi Város (JJWXC) weboldalán. Változatos műfajú regényeiről, jól kidolgozott világairól, többdimenziós karaktereiről, egyedi cselekményvezetéséről és kevésbé explicit tartalmairól híres. Több történetét feldolgozták már kínai képregényekben, animációkban és drámákban. Számos díj tulajdonosa.

Az itt közölt fejezetrészlet az írónő Messzeségbe vándorlók című regényéből származik. A történet Csiang-huban játszódik, mely az ősi kínai harcművészeti világ színtere. Csu Ci-su, a Mennyek Ablaka kémszervezet egykori vezetője addigi életét maga mögött hagyva az erény útjára lép, és életének hátralevő részét a folyók és tavak vidékének bebarangolásával kívánja tölteni. Terve azonban meghiúsul, amikor egy haldokló öregember váratlanul a gondjaira bízza az árván maradt Csang Cseng-linget, aki a városban zajló hatalmi harcok tűzkeresztjébe kerül. Útja során Csu Ci-su találkozik a Szellem-völgy őrült vezérével, Ven Kö-hszinggel, aki igazi gazember módjára próbálja becserkészni őt. Szemtanúi lehetünk, ahogy Csu Ci-su lemossa magáról az álarcot, és felsejlik alóla az igazi arca. A fejezet második fele egy gyilkos rajtaütést beszél el.

Forrás a kínai szöveghez: https://www.zhenhunxiaoshuo.com/594.html

*

Jegyzetek

[1] 阿絮 (Ā xù) Á-Hszu – Csu Ci-su Hszu álnéven mutatkozott be Ven Kö-hszingnek, aki azóta is Hszu néven szólitja őt. A név előtti „Á” előtag egy formaságok nélküli, becéző megszólítás. 

[2] 心 (Xīn) Szív/Elme – az ősi kínai kultúrában a szív a gondolkodás szerve, ezért amikor valakinek az érzelmeire vagy gondolkodására utalnak, akkor ugyanúgy a szív karakterét használják. A szövegben valahogy így értendő: nincs ki mind a négy kereke (bolond), vagy túlságosan is „nyitott” gondolkodású, ami a párkapcsolatokat illeti.

[3] 你, 我 (Nǐ wǒ) Te és én – Az eredeti szövegben egyes szám első személyben beszélnek a szereplők, amit nem mindig könnyű érzékeltetni a magyar szövegben.

[4] 难分难解 (Nánfēnnánjiě) Elválaszthatatlanul (megkülönböztethetetlenül) – a kínai idióma két fél civakodását jellemzi, akik egymástól elszakíthatatlanok, azaz testük annyira egymásba fonódik, hogy nehéz megkülönböztetni őket. A kifejezést néha két fél szoros kapcsolatának jellemzésére is használják. Priest valószínűleg nem véletlenül használja ezt a jelzőt. 

[5] 五体投地 (Wǔtǐtóudì) Öt végtaggal való földre dobás/földre borulás – kínai idióma, melynek jelentése: mindkét könyök, mindkét térd és fej éri a földet. Egyike a legtiszteletteljesebb köszönési és imarituáléknak a buddhizmusban. A felfokozott imádat/tisztelet metaforája.

[6] 风萧萧兮易水寒 (Fēng xiāoxiāo xī yì shuǐ hán) Reszket a szél, a Ji (folyó) vize hideg – Részlet a Ji folyó dala című versből, ami idővel mondássá alakult ált: „Reszket a szél, a Ji vize hideg, és ha egyszer az erős ember odavész, akkor soha nem tér vissza.” A vers egyébként az elkerülhetetlen halál fölötti lamentáció hangulatát teremti meg, amit komolyan is vennénk, ha Ku Hsziang nem vétené el az idézetet: A 易 (yì) folyó szimbólumát hasonlóképpen ejtik, mint az egyes számot 一 (yī). Ezért valószínűleg a számmal asszociálja a folyó nevét, és helyette a kettes szám nevével 二 (èr) idézi a mondást.

[7] 先发制人 (Xiānfāzhìrén) Megelőző csapás – kínai idióma, amely történelmi feljegyzésekből származik. Azt a harci magatartást írja le, amikor valaki támadást kezdeményez, mert az övé a döntő esély, hogy fölülkerekedjen az ellenségen.