Tunc és Nunquam, avagy a szépirodalmi science fiction

Lawrence Durrell (1912–1990) angol költő, regény- és színműíró világhírű alkotása a négy egymással összefüggő kötetből álló Alexandria Quartet. A buja, érzéki tetralógia olvasók és kritikusok körében is osztatlan sikert aratott. Durrell későbbi regényei, a kétrészes Aphrodité lázadása és az Avignon Quintet viszont vegyes kritikát kapott.

Az Aphrodité lázadásának két kötete a Tunc (1968) és a Nunquam (1971). A sikeres Alexandria Quartet után bő évtizeddel írta őket, stílusuk az akkor robbanásszerű olvasói érdeklődést kiváltó science fiction. Az eredeti címek alapja egy latinból vett utalás, az amerikai kiadás során kapta a könyv a hangzatos Aphrodité lázadása összefoglaló címet.

Rejtélyekben gazdag, disztópikus regény az első kötet, a Tunc. Narrátora Felix Charlock, a zseniális feltaláló, aki egy különleges rögzítőeszközön dolgozik, ami az élő beszédet átalakítja írott szöveggé és számítógépbe (Abel) továbbítja.

A regény elején Charlock elhagyja Londont, és Athénba költözik. A langy mediterrán vidéken Durrell nagyon otthonosan mozog, úgy hetven oldalon nehéz, tudatfolyamos írástechnikával ecseteli a külföldön élő angolok mindennapjait. A főhős beleszeret egy csinos lányba, akiről kiderül, hogy a filmezés mellett prostituált. Valahányszor az amerikai flotta partra száll Pireuszban, a lánynak menni kell „dolgozni”, ám ez nem különösebben zavarja Charlockot.

Egyik ismerőse, bizonyos Sipple, kapcsolatban áll a titokzatos multinacionális vállalattal, a Merlinnel. A Merlint egy homályos életpályájú angol vállalkozó alapította, ám a könyv jelen idejére meghal, vagy legalábbis halottnak tűnik, ám cége igazi nagyvállalattá növi ki magát. A globális méretűvé duzzadt Társaság egy testvérpárt alkalmaz ügyvezető igazgatónak, Isztambulban Jocas Pehlevit, Londonban pedig Juliant. Színre lép még a Benedicta nevű özvegy, az elhunyt Merlin örököse, befolyása jelentős, ám közvetlen szerepe kevés a vállalat irányításában.

A főhősnek is állást ajánlanak, nagyon előnyös szerződést, Charlock viszont kétségek közt őrlődik, nem akar kötélnek állni, ám Benedictát megismerve meggondolja magát.

Benedicta rejtélyes nő, milliomos, de gyakori eltűnéseit senki nem tudja megmagyarázni, ahogy váratlan felbukkanásait sem. A főhős Londonba költözik, beleszeret a gazdag özvegybe, s mivel a vonzalom kölcsönös, összeházasodnak.

A cég londoni ügyvezetője titokzatos alak: bár a narrátorral komoly szakmai kapcsolatban van, személyesen lehetetlen találkozni vele, Juliannal minden kommunikáció telefonon, levélben s a messenger egy korai változatán keresztül történik. Charlock folytatja titokzatos eszköze fejlesztését, bár felháborodik, mikor megtudja, hogy a technológiát katonai célra is felhasználják.

A főhős magánéletében is fordulat áll be: felesége, bár minden anyagi kívánságát teljesíti, rejtélyes viselkedésével, rendszeres eltűnéseivel kiábrándítja magából Charlockot. Aki elhagyja a várandós asszonyt, majd gyermekük megszületése után alig kap lehetőséget, hogy láthassa a fiút. Charlock arra a következtetésre jut, hogy felesége vagy őrült, vagy kábítószeres, s az a gyanú is megfogan benne, hogy az asszony a cég „láthatatlan” igazgatójának, Juliannak a szeretője. A könyv hirtelen ér véget Felix Charlock lázadásával és szökési kísérletével.

A Nunquam, akárcsak az első kötet, egy hosszú, nehezen olvasható résszel kezdődik. Ám amíg a Tunc nyitánya titokba burkolózik az olvasó előtt, addig a Nunquam megvilágítja azt, ami korábban homályos volt. A bonyolult, összetett próza egyfajta napló, amit Charlock ír, miközben egy elmegyógyintézetben ápolják, mert megölte fiát, akit felesége hűtlensége gyümölcsének hitt.

Egyre inkább az a kritikus érzése, hogy Felix és Benedicta valójában allegorikus figurák, természetük, tapasztalataik a regény során mit sem változnak, nincs jellemfejlődés vagy torzulás, az első lapoktól az utolsóig Durrell papírmasé-figurái. Ebből a nézőpontból a Tunc és a Nunquam szimbolikus drámaként is felfogható.

Amikor Felixet gyógyultnak ítélik, visszatérhet munkájához a Merlin vállalat ölelő karjaiba. A cég vezetője úgy dönt, hogy a narrátor egykori szeretőjét, a filmszínész-kurtizán Iolanthe-t kvázi feltámasztják megjelenésében, emlékeiben és személyiségében. Ehhez prototípusként mechanikus lényt hoznak létre (mint kiderül, a megfoghatatlan Julian igazgató titokban szerelmet érzett a csinos lány iránt).

A bionikus robotként rekonstruált Iolanthe új manifesztációjában sokkal emberibb, mint egykor élt eredetije. A könyv második felében szabadságra tör, aminek végkicsengéseképp a társaság igazgatójával, Juliannal együtt tönkreeszi magát. A könyv jelképesen a cég szerződéseinek elégetésével ér véget, a szkeptikus olvasóban pedig felmerül a kérdés: ez egy nemzetközi óriásvállalatnál okozhat-e alapvető változást?

Az író a Frankenstein-történet újrafogalmazását használva meglehetősen negatív képet fest a tudományról. Charlock úgy érzi, a laborkomplexum a bergen-belseni koncentrációs táborra hasonlít, a mérnökök felelőtlen „player”-nek tűnnek Iolanthe újraalkotásakor, motivációjuk meglehetősen homályos.

A sztori végkifejlete egyértelműen az 1968-as párizsi tüntetések és általános sztrájk okozta politikai feszültséget tükrözi. Durrell a modern nyugati társadalom szimbolikus képét rajzolja meg könyvében, szatirikus éllel láttatva a kapitalizmus ürességét. A szöveg nyelvezete szépirodalmi, ám stílusa szerint science fiction disztópia, méghozzá a legjobbak közül.