A mesében sorra feltűnnek a görög mitológia alakjai: Zeusz, Démétér, Aphrodité, Prométheusz, Héphaisztosz, Pandóra, Hadész, Perszephoné, utóbbi kettő az alvilág irányítója. Innen újabb fordulatot vesz a történet, a Nagy erdő lakói: Hiúz Hilda, Oroszlán Kornél, Medve Elek, Farkas Demeter, Sólyom Sára, Hórrihorg és Rőt urak, Húhú Bagoly és Szellőcske legjobb barátja, Vadsas mind az ő segítségére sietnek, és így – mint minden jó mesében – az áhított végkifejlet beteljesül. Az olvasóban feloldódik a szorongás, felszabadulva, boldogan csukja be a könyvet.

A Szellőcskében szó esik elmúlásról, szenvedélybetegségről, családi konfliktusokról, mindez a mese és a mitológia nyelvén könnyen befogadhatóvá válik.

Ez a mesekönyv éppen ezért egy gyógyító, traumaoldó mű, segíthet azoknak a gyermekeknek és szülőknek, akik feloldást, vigaszt keresnek a problémáikra, magányt, tragédiát, szomorúságot élnek meg.

Böszörményi Zoltán

---

Részlet a kötetből

A szélhercegnőnek nem volt semmi kedve a sasábécé elsajátításához, nyelvtani szabályokhoz és helyesíráshoz, énekesmadár-csicsergések megfejtéséhez, ragadozó madarak éjszakai rikoltozásához. Kimerítette a mai nap. Artemisz nem erőltette a dolgot, tudta, hogy amikor Szellőcskének jó kedve van, akár négy-öt leckét is megtanul egyszerre.

– Artemisz, mit akart azzal mondani Vadsas, hogy az istenek legutóbbi látogatása nem végződött túl jól? Olyan sejtelmes volt a hangja, még a szárnyát is megcsapdosta, nagyra tátotta a csőrét, felborzolta a fehér nyaktollát.

– A sasok, amikor idegesek vagy izgatottak, tollászkodnak, csapdosnak a szárnyukkal. Nem tudják leplezni az izgalmi állapotot, ez isteni tulajdonság, ami a szívükön, az a csőrükön, nem játsszák meg magukat, mint az emberek.

– És a szelek?

– A szelek rokonlelkek a madarakkal. Rájuk is érvényes mindez. Hirtelen haragúak, a szelídség, amellyel a rekkenő nyárban hűs levegőt hoznak, gyorsan átcsap viharos kedvvé, olyankor sziklákat mozgatnak meg, felforgatják a tengereket, sőt, a nappalból éjszakát képesek varázsolni egy pillanat alatt.

– A mindenit! Ezt én is ki szeretném próbálni. A nappalból éjszakát akarok bájolni, hogy többet aludhassak. Reggel, amikor fel kellene kelnem, fognám a varázsbotomat, és gyorsan visszahívnám Szürke Holdat az égre.

– Nem lehet csak úgy szeszélyből visszaváltoztatni a reggelt éjszakává.

Nyomós indok szükséges ahhoz, hogy természet rendjébe beavatkozz. A koránkelés gyenge érv erre.

– De azt mondtad, hogy a szelek mindenre képesek… És hogy nem tudják a rossz kedvüket elrejteni és más szélnek mutatkozni, és hogy ez isteni tulajdonság.

– Így igaz, de ahogy a madarak sem forgatják fel fenekestül a világot, a szelek sem döntenek puszta szeszélyből ilyen fontos dolgokról, csak ha igazságtalanság éri őket, vagy meg akarják büntetni az embereket.

– És miért szokták őket megbüntetni?

– Ha veszekszenek egymással, és nem kérnek bocsánatot, vagy amikor hibáznak, és ahelyett, hogy kiköszörülnék a csorbát, inkább csúnya szavakat kiabálnak. De azért is dühösek a szelek, ha szemetet dobálnak szét az erdőben, vagy belepisilnek kiránduláskor a patakba, letörik a fák ágait, kivágják a hatalmas tölgyeket. Arra is haragszanak, aki pazarolja a villanyáramot, mert égve felejti az éjjeli lámpát, és azt is elítélik, aki eldobja az élelmiszert.

– És semmi másért nem lehet mérges egy szél, nem változtathatja éjszakává a nappalt?

– Még millió más dologért is dühbe gurulhat, de ezek a legfontosabbak.

– És Vadsas, ő miért volt ideges? Miért tollászkodott? Mi történt Orkán Döme királysága alatt a Keleti Szelek Birodalmában?

– Hosszú történet. És nem túl vidám… Biztosan hallani akarod?

– Mondd már el! Kezdek türelmetlen lenni!

– Orkán Döme királyságának idején egy hozzád hasonló gyönyörű szélhercegnőt ünnepelt a birodalom. Szél Zefirnek hívták, csodájára járt minden élő szél, az énekesmadarak külön dalokat komponáltak a tiszteletére, a tenger szétnyílt, valahányszor rávetődött türkizkék szeme.

Habfehér bőre volt, narancssárga haja, téglapiros szája és a fenyőkhöz hasonló sudár alakja.

– Nem is hasonlítok rá… Ő szebb volt nálam – biggyesztette le a száját Szellőcske. Majdnem sírva fakadt.

– Mindenki másképpen szép. Nincs két egyforma szépség. A szépség egyedi, és a derűből fakad. Minden szélnek más feladata van ezen a világon.

Egyesek a tengerek felett kell uralkodjanak, míg mások a sivatag oázisainak hoznak esőt, és olyanok is vannak, akik azért születnek meg, hogy az emberek közé menjenek, és a magányos, szomorú gyermekeknek legyenek a barátai.

Szél Zefirnek az volt a feladata, hogy Napot meggyógyítsa. Tudod, Nap nagyon beteg. Az emberek a sok szemeteléssel, a pazarlással, a gyárak és az autók füstjével kilyukasztották a szívét. A szívéből mérges, vörös sugarak hullnak a földre, és ez nagyon veszélyes az emberekre nézve. Napnak esze ágában sincs orvoshoz menni, ahol bevarrják a szívét, szerinte az emberek megérdemlik, hogy nyaranta vörösre pörkölje a bőrüket.

– Igaza van Napnak! Az emberek tehetnek mindenről!

– Igen, de emberek nélkül szelekre sem lesz szükség, és Napra sem, aki ezzel saját magát még jobban megbetegíti.

Szél Zefirnek nehéz dolga volt. Napot a türkizkék szemeivel sem tudta meggyőzni, hogy veszélyes dolgokat művel, és ne halogassa, forduljon orvoshoz, még akkor is, ha nagyon fél az injekciós tűtől és a nővérek fehér ruhájától.

Éppen ezért az olümposziak elhatározták, hogy elküldik Aphroditét a Keleti Szelek Birodalmába, hogy segítsen Szél Zefirnek.

– Ő ki?

– Ő a szépség és a szerelem istennője. Bármire képes a szépsége révén, és mivel Szél Zefirrel rokonlelkek voltak, Zeusz inkább lemondott a gyönyörű istennőről egy rövid időre, csak hogy Napot valahogy jobb belátásra bírják.

Akkoriban a szélkirályok hetente jártak az Olümposzra vendégségbe, jó barátságot ápoltak Zeusszal, nem volt kérdés, hogy segítenek Orkánon, aki lányának a legjobb mestert szerette volna.

Talált a szó Szél Zefir és Aphrodité között. Egész nap sminkeltek, hatalmas fürdőket vettek, a bőrápolás titkát és a férfiak elcsábításának módját tanulmányozták, bevetették a legelképesztőbb cseleket. A Keleti Szelek

Birodalmának összes fiúja szerelmes volt Szél Zefírbe. Már csak Napot kellett volna jobban megkörnyékezni.

– Á, de Napnak ezer széllány akad minden ujjára. Minden héten más szeretője van.

– Mert boldogtalan, és nem találja az igazit.

– Ezt nagyjából minden fiúról elmondható. Akkor minden fiú boldogtalan?

Vagy csak egyszerűen komolytalan?!

– A fiúszelek mind ilyenek, későn nő be a fejük lágya, de ha ez vigasztal, az emberek világában is épp így van. Nappal más a helyzet. Ő egyszerűen csak szomorú, és csalódott. Nem bízik már a szerelemben. Van ilyen. Majd te is megtapasztalod.

– Én nem fogok szomorkodni emiatt, az biztos. Lelövöm a nyilammal, ha valaki pimaszkodik, nem sokat lacafacázok – kacsintott Szellőcske

Artemiszre, aki ezen jót nevetett, majd így folytatta:

– Szél Zefír nem volt ennyire harcias. Vattaégből volt a szíve. Gyorsan megsértődött egyetlen rossz szó miatt. Szerelmes lett Napba. Nap úgy tett, mintha ezt észre sem venné. Hűvös, érzelmeit titkoló férfi volt, nem az a kitárulkozós, romantikus fajta. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban megszerette Szél Zefírt, és eljegyezte. Mogorva, büszke természete is változott.

Aphrodité viszont egyáltalán nem örült a dolognak. Szél Zefír mellőzte a társaságát, már nem volt szükség a szépségápolási praktikákra, sem a nagy, csajos beszélgetésekre.

Az istennő nem tudta elviselni, ha veszít, még akkor sem, ha Nap nem volt a fogára való. Azt akarta, hogy ragyogjon csak körülötte, bolonduljon belé, szeresse sokkal jobban, mint Szél Zefírt.

Bosszút forralt! Egyik hétvégén, amikor Szél Zefír és Nap kirándulni mentek a Hargitára, fogta magát, és villámvonaton hazautazott az

Olümposzra, ahol összehívta a szolgálóit, és megparancsolta nekik, azon nyomban kerítsék elő Prométheuszt.

– Ő ki? Egy másik isten?

– Nem egészen, csak majdnem. Ő egy titán.

– Mit jelent a titán?

– Gaia és Uranosz első tizenkét gyermekét hívjuk titánoknak, az istenek második nemzedékét.

– Aha. Tehát az istenek rokonai a titánok.

– Olyasmi. Igazából az emberek jótevői. De erről később bővebben.

Prométheusz volt a legravaszabb és legcsintalanabb a testvérek közül, fittyet hányt az istenek akaratára, Zeusznak is visszafeleselt, a szüleinek sem fogadott szót. A főisten őt és a testvérét, Epimétheuszt küldte a Földre, hogy állatokkal és emberekkel népesítsék be azt. Addig a Föld lakatlan volt. Prométheusz okosabb és rátermettebb volt az öccsénél, neki kellett az embereket megformálnia, úgy, hogy hasonlítsanak az istenekhez, testvérének – aki kissé együgyű és hebehurgya volt – jutottak az állatok. Addig szöszmötölt a bárányok, oroszlánok, kutyák, medvék, mókusok megformálásával, hogy elhasználta az összes teremtő erejét, Prométheusztól kellett kölcsönkérjen jó tulajdonságokat. Ezért sokkal nagylelkűbbek és nemesebb szívűek például a kutyák egyes embereknél, és azért olyan okosak a delfinek és a disznók.

Prométheusz, látván, hogy az emberek nem sokban különböznek az állatoktól, és semmilyen különleges tulajdonságot nem tudott rájuk ruházni, úgy döntött, kölcsönvesz valami különlegeset az istenektől. A tüzet választotta. Hatalmas édesköményt tépett le az Olümposz egyik előkelő kertjéből, és odaadta az embereknek a tüzet vele, hogy éjszaka világítson a vacsoránál, és legyen, amin a húst megsüssék, meg hogy őszi, esős estéken, téli fagyos reggeleken ne fázzanak.

Zeusz egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől, éktelen haragra gerjedt, alig tudta megbékíteni Prométheusz, aki leleményes volt, és megkérte teremtményeit, az embereket, áldozzanak juhot a főisten tiszteletére. Az emberek éhesek voltak, és kívánták a finom birkasültet, nem szívesen mondtak le róla. Prométheusz újabb cselhez kellett, hogy folyamodjon. Két tálat vitt a főistennek: az egyiken csak csontok voltak, sok zsírral és bőrrel letakarva; a másikon is csontok voltak, de alatta rejtőzött a hús. Zeusz a zsírral és bőrrel bevont csontos tálat választotta, mert az tűnt ízletesebbnek.

A főisten persze hamar rájött, hogy csúnyán átverték. Haragját már nem lehetett semmivel sem kiengesztelni. Megbüntette Prométheuszt és az embereket is.

Héphaisztosszal, aki Prométheusz mestere volt, megrajzoltatta Pandorát, a gyönyörű asszonyt, és Epimétheusznak adta ajándékul.

Pandoránál volt egy szelence, amelyben gonosz szellemek és betegségek laktak, s bár mondták neki az istenek, hogy veszélyes kinyitni, a kíváncsiság nagyobb úr volt a félelemnél. A szelencéből csupa rossz dolog szabadult ki. Nem volt benne kincs, sem szép ékszerek, csak temérdek betegség, járvány, vírus, éhezés, háború. Prométheuszt Zeusz egy hatalmas hegyen, a Kaukázuson sziklához láncolta, és egy óriási sassal, aki még Vadsasnál is erősebb és nagyobb volt, különböző kínzásoknak vetette alá. A sas a májából naponta kicsípett egy darabkát.

Végül Zeusz fia, Héraklész szabadította ki a halál karmából.

– Micsoda sztori! Te jó ég! Jó, jó, de hogy került Prométheusz a Keleti Szelek Birodalmába? – nógatta Szellőcske Artemiszt, hogy jussanak a történet végére a kissé körülményes kitérő után.

– Azt majd máskor mesélem el. Későre jár. Ideje hazamenned, holnap hétfő, nehéz napod lesz a széliskolában.

– Óóóó! Akkor marad minden abba, amikor a legizgalmasabb! Folytasd inkább! Mesélj még, kééééééérlek!

– Holnap annál izgalmasabb lesz a folytatás. Légy kicsit türelmesebb!

Nem lehet egyszerre mindent megkapni, van, amire várnunk kell. Szellőcske nagy duzzogva hazaballagott. A fárasztó nap után felhőcsipke párnáján gyorsan elaludt.

---

Kapcsolódó anyagok:

Csak a fontos verseket kell megírni – Laik Eszter beszélgetése Varga Melindával

Szalai Klaudia: Nincsen jó és rossz csillagkép – interjú Varga Melindával

Varga Melinda: Tizenkét kagyló – Élő beszélgetés

Kopriva Nikolett: Megfesteni a szavakat. Kritika Varga Melinda A Pacsirta és a Sas utca sarkán című kötetéről

Vers, látod a jövőt? – PEN DRIVE-pódiumműsor videón, Böszörményi Zoltán és Varga Melinda estje

A gyergyói havasoktól a Földközi-tengerig. Varga Melinda Sem a férfiban, sem a tájban című kötetének bemutatója az Írók Boltjában

Az emberiség koronája a nő – Varga Melinda A fásult kebelnek nincs költészete és Tizenkét kagyló című köteteinek bemutatója

Lajtos Nóra: Kinyíló lótuszvirágok, orchidealigetek – Kritika Varga Melinda Tizenkét kagyló című kötetéről

Janáky Marianna: „Minden jó könyv megduplázza a világot”. Interjú egy könyvvel – Varga Melinda: A fásult kebelnek nincs költészete