Egy korai migrációs katasztrófa-regény

Christopher Priest a hatvanas évek angolszász new wave mozgalmának második hullámához tartozó író. Hazánkban kevésbé ismert szerző, néhány novellája és két könyve – a GFK sorozatában megjelent szürrealisztikus Kifordított világ, és a későbbi, filmadaptáció alapjául szolgáló Tökéletes trükk – olvasható magyarul. A dolgozatom témáját adó Fugue for a Darkening Island az egyik legkorábbi alkotása (1972). A brit birodalom maradványaiból akkor is érkeztek bevándorlók, leginkább Ázsiából. Számuk viszont nem ugrásszerűen, hanem folyamatosan, de „kezelhető” mértékben emelkedett, így azidőtájt még nem kellett a nyugati polgárnak, olvasónak szembesülni az elmúlt évtizedben – különösen a 2015-ös évben – tapasztalt erőteljes/erőszakos növekedéssel.

Priest regénye megelőlegezi az ezredforduló utáni migránsáradatot. Könyvében a katasztrófa okát az akkoriban felszabadult fekete-afrikai országokban hatalomra került diktátorok véres háborújára vezeti vissza, ami – némi meglepetésre – korlátozott atomháborúba torkollt, a kontinens nagy részén lehetetlenné téve az életet. Milliók menekültek el a sugárzással terhelt földről, a túlélők, az éhező, kétségbeesett afrikai emberek tömege indult Észak irányába, egy nagy csoportjuk épp az Egyesült Királyság felé. Viszonylag rövid idő alatt sok száz hajó köt ki a brit partokon, a spanyol Armada – ha eléri a szigetet a középkor végén – se lehetett volna félelmetesebb látvány, a zsúfoltság miatt néhány hajó a Temzén egész Londonig feljut.

„Rémülten, mégis lenyűgözve figyeltük őket. Férfiak, nők és gyermekek voltak. A legtöbbjükön látszott a hosszú éhezés. Csontváz karok és lábak, kiszáradt gyomor, koponyaszerű fejből bámuló nagy szemek; lapos, papírvékony mellek a nőkön, vádló arcukat a partra szegezték. Többségük majdnem meztelen volt. Sok gyermek nem tudott járni. Azokat, akiket senki sem segített, a hajón hagyták. A hajó oldalán lévő fémajtót kinyitották belülről és az alsó fedélzetekről az afrikaiak kijöttek a mólóra. Néhányan összeestek a betonon. De a többségük ahogy a szárazföldre lépett, a rakpart épületei felé sietett, és gyorsan eltűnt.”

Az angol kormány eleinte képtelen megállítani őket, nem tudnak határozott lépéseket tenni a migránsok partra szállásának megakadályozása érdekében. Ahogy az afrikaiak kiszállnak a sokszor lélekvesztő minőségű vízi járművekből, gyorsan eltűnnek a városokban. Priest itt is látnoki módon ír: ez történik ma Spanyolország, Olaszország, Görögország déltengeri határán. Priest regényében a partra szállások mindaddig folytatódnak, amíg a szigetre végül kétmillió menekült érkezik. Egy „jobboldali” kormány – amelyet azóta a könyv liberális bírálói, azaz szinte mindenki, fasisztának aposztrofál, pedig Priest nem fasiszta, hanem az ultra-konzervatív Enoch Powell elvei alapján cselekvőnek írta le – határozott intézkedéseket tesz a brit állampolgárok védelme érdekében, amelynek célja a migránsok visszatartása és végül kiutasítása.

Afrimnek hívja a szerző azokat az „újangolokat”, akik a kemény kormányzati intézkedésekre válaszul milíciákba szerveződnek, sőt, idővel megindítják az angol városok elleni támadásokat. Az ország polgárháborúba süllyed: egyrészt vannak nacionalisták, akik a kormányt támogatják; másrészt vannak olyan fegyveres erők, akik valami homályos politikai szecesszió mentén a hagyományos intézmények elhagyását, a bevándorlók által hozott „ellenkultúra” elismerését akarják elérni, és a diszkontinuitás elvén teljes állampolgárságot biztosítanának a migránsoknak.

Ez csak az egyik szála a könyvnek. A Fugue for Darkening Island magán viseli a new wave kísérletező kedvét, hajlamát a kicsit széteső szerkezethez. A zenei fúgához hasonlóan három cselekményszálból tevődik össze: a főszereplő fiatalkori életének epizódjai összefonódnak az elbeszélésben azzal a résszel, ahol elmagyarázza, hogy a politikai helyzet miként jutott az összeomlás határára, egy harmadik szál pedig a főszereplőt, Alan Whitmant az anarchiába hullott Anglián keresztül követi, amikor megpróbálja megtalálni a feleségét és a lányát. Utóbbit tekinthetjük a Priest-i fúga főszólamának.

Whitman egyetemi oktató, az angol középosztály jellegzetes figurája, bár kicsit belezavar a képbe az ifjúkori szál, ahol a szexualitás felfedezésének élményeit elég szabadosan, a korszellem lazaságához hűen adja elő Priest. Ez a családalapítás után megváltozik, a jómódú liberális polgár később elidegenedik Isobeltől, a feleségétől, saját önző vágyait éli ki, és gyermekének, Sallynek is csak marginális szerep jut a férfi életében. Magánéletében s munkájában is kerüli a kényes, konfrontálódó élethelyzeteket (ezért nem tud döntést hozni a válásról sem, pedig rendszeresen csalja frigiddé vált asszonyát). Munkájában igyekszik megfelelni a brit demokrata mentalitásnak, eleinte a bevándorlókat támogató, azok jogaiért küzdő csoporthoz csatlakozik, nem tetszenek neki a kormány egyre „rasszistább” intézkedései, de valójában nem tesz semmit és rögtön elhagyja a társaságot, amint a kormány elkezdi szankcionálni a másként gondolkodókat.

Priest Alan Whitman figurájában nem a manapság erőltetett „tántoríthatatlan antifa” képét rajzolja meg; ahogy a történetszálak összesodródnak, Whitman egyre inkább megbízhatatlan narrátorrá válik. Befelé fordulását a válság felerősíti, egyértelművé válik, hogy a külső eseményekkel kapcsolatos perspektívája beszűkült, egyre inkább elveszíti a döntésképességét, viselkedése egyre kevésbé racionális. Priest száraz, néhol ironikus stílusban mutatja be, amint a főszereplő valóságérzéke eltorzul. A regény kronológiája szerint korábban még arról értekezik: Whitman meg van győződve, hogy a jobboldali kormány kvázi népirtást rendezett a bevándorlók között. Ám amikor a könyv fináléjában rájön, hogy az afrikai katonák meggyilkolták a feleségét és lányát, mert nem voltak hajlandók a bordélyházban „dolgozni”, teljes lesz a pálfordulása. Megöl egy migráns fiút, majd vidékre megy, hogy bosszút álljon az afrimeken.

A Fugue… nem egy vaskos regény, a fiatal író az apokaliptikus szálban igyekezett a John Wyndham, John Christopher és J. G. Ballard által kitaposott ösvényt követni. Meglepő élesen rajzolja meg az erőszak és a kilátástalanság képeit. A pszichologizáló részek a sci-fi angolszász vonalát akkoriban uraló stílus szerint íródtak, a bizonytalan főszereplő döntésképtelenné válása, a történet során önmarcangolásba forduló belső vívódása viszont nem a legsikerültebb része a könyvnek. Ugyan Priest többször jelzi a kritikáját a „rasszista” kormány intézkedéseivel szemben, túlságosan kényes terültre merészkedett a mai mainstrem ítészek szemében, ezért majd negyven év múlva, 2011-ben átírta a Fugue...-t. Az új változatban igyekszik tompítani a „hangerőt”.

Napjaink bevándorlási hulláma (amikor az éghajlatváltozás, a háborúk és általában a jobb élet utáni sóvárgás emberek millióit indítja útnak, hogy akár erőszakos határtöréssel is bejussanak az „ígéret földjére”), megérdemli azt, hogy ne csak egyoldalúan didaktikus művek útján, kötelezően rózsaszínben lássuk, hanem azt a sötétebb lehetőséget is számításba vegyük, amit a kultúrák konfrontálódása okozhat, ha a világ szerencsésebb – gazdagabb – részén elfogy a pénz, kevesebb lesz az élelem, s a nyugati „bezzeg-polgár” kiesik a megszokott, kellemes komfortzónájából. Ennek a témának egy figyelmet érdemlő változata Christopher Priest korai regénye, minden hibájával együtt.