Két őszi etűd

1.

És akkor abbamaradt a kakaskukorékolás,
nem számoltam meg, hány volt pontosan,
a szoba falát kapartam, át akartam menni
rajta, oda, ahol nem számít, kinek árultam
el önmagamat, most szeretnék falat törni, 
mint a betegek a zárt osztályon, vagy csak 
elhinni, hogy minden tyúktojásban benne 
van a legnagyobb ártatlanság, és minden 
fal mögött grillázsbarna az ősz, és minden 
szeptemberi csókban ott van az isteni 
elrendeltetés, azt szeretném, hosszan 
tartson, közben lila orgonaillatot érzek 
a számban, de én csak azt szeretném, 
ha a falon túl ott állna talpig fehérben 
a vasárnap, s ez a csók kitartana legalább 
a másnap hajnali kakaskukorékolásig, 
majd azon túl, egy derékba tört szerelem 
felravatalozásáig.

2.

Vége ennek a nyárnak is, üresek a gólyafészkek,
üres az ágyam hajnali négy óta, mint aki azt hiszi,
ez az utolsó napja, selejtezek, függönyt mosok,
élére vasalom az elmúlást, mint amikor a halál 
lepedőjét előbb belocsolja az Isten, hogy aztán 
ropogósra vasalja, hogy akiért eljön, legalább 
a vég legyen meggyfavirágosan szép, mirtuszillatú, 
akár a menny. Vége ennek a nyárnak is, 
a hegyekhez megyek még utoljára, tárogatózene 
hallatszik föntről, a völgyből szépen hallani, 
mint aki lúgot ivott, habzik a természet… 
Az elmúlásban az a szép, hogy utána már nem sajog 
a szív, a lélek hosszú útra indul, utoléri előbb a gólyákat, 
majd a sirályokat, átszeli az óceánt, és mire elhagyja 
világunkat, megedződik a szárnya, angyalok mutatják 
egy idő után már az utat, hogy mire beköszönt az ősz, 
ne kelljen ázni olyan sokat, és el tudjon bújni az égi avarban 
a feltámadásig.