mint tenyerekről lecsorgott vér fekszenek a csipkebogyók

Álmomban fehérek csak a virágok, a ruhám vagy, a ruhámon a hó, érként futsz végig bőröm alatt, vérkeringésünk égre feszített konstelláció,

Az özvegybe őszvágy vegyült, múlni akart a fákkal, összeaszni, ő egy szilvamag az avar alatt, igen, ezt akarja elmondani a novemberi barnában, pici szilvamag-hangján a vastag avar alatt, csak úgy magának.

Fehérrel kenlek, hogy felelj, az égre, a sirályra, a szemre, mindre önmagával. Csapj be mindenkit, és légy átkozott érte.

A magány száraz gallyait égetik a kertben, arcodra savas pernyéje hull. Mint árva, ha éhes, és kenyérért kebelre szorul, még imádsz-e úgy?

„Meztelencsigák kúsznak fel a / nedvességre. / A szivárvány felszívódik, / rágószájszervük nyoma marad: / Az üresre tarolt kert.” – Szilágyi-Nagy Ildikó versei.

Erős lány vagy te, Herka.
Kicsit sírsz majd, és felállsz,
mondta, és letette a telefont.
Herka aznap huszonhatszor
sétált le-fel a tizedik emeletről.

Pygmalion, jól vigyázz, mit kívánsz, mert hasonló csak hasonlót vonz, tükörként veti rád vissza mindazt, ami benned szép, és azt is, mi torz.

Veled utazom. Hajadban jéggyémántok, tűzachátok fénylenek.

Ilyenkor bemasnizott fákra gondolok. Piros virágokra, betonba gyökerezett suhogó lombokra.

opálos gombszemeim miért  csak bambulni képesek, egy olyan boldogságot, miben mindig minden ugyanolyan

„Különös műfaji „átúsztatásnak” lehettek tanúi, akik annak idején a költő Szöllősi Mátyás versgyűjteményei után első prózakötetét vették a kezükbe. Mert a szerző valóban olyan lágyan és simán mozdította el líráját a próza irányába Váltóáram című, 2015-ben megjelent novelláskötetével, mintha egy folyó sodrásában haladtak volna tovább a művek a maguk útján.” – Laik Eszter kritikája.

Hullámverte bordáidat mind megszámlálom,     beszélek hosszan hozzád, míg bőröd átszakad,     s szíved sűrű árnyéka a nap elé szalad:             még forró helyére magamat tetoválom.    

nagyon ügyes és nagyon bátor vagyok. ezt eddig  nem tudtam, vagy legalábbis nem becéztem magam  így. most sem rám mondták. egyik ismerősöm közölt  oltakozási fotót a közösségi oldalon, s valaki  azt írta alá kommentben: nagyon ügyes és nagyon  bátor vagy. mármint katonaviselt ismerősöm: 

hazudik minden tükör
korcs időt szül a pillanat
vermeli a szót
holnapra is legyen

Ebben a beretvaéles kritikai költészetben, ahol a vendégszavak és az utalások természete feloldhatatlan ellentmondásokat teremt, a metszés és szaggatás mögött mégis felsejlik némi humor, önirónia, az a férfias tűz, mely mégiscsak fény, ha emésztő is.

„E kötetben a tartalom és forma igazi poétikai egymásban-létét élvezhetjük, amikor is a formai-nyelvi lelemény szüli a tartalmat, vagy pedig a gondolat válik formai-nyelvi attrakcióvá, mindenféle idegenszerűség nélkül...” – Csibra István esszéje Báger Gusztáv költészetéről.

„Ó, meghalok, csak hadd lássam még egyszer az arcát, csodás, kígyózó hajfürtjeit annak a kurvának a régi időkből!” – Jászberényi Sándor versei.

A vers groteszk képi világa Hieronymus Bosch A keresztvitel című festményét idézheti fel: „az örök éjben üvöltő vadak párzanak, / oroszlán a farkassal, / farkas a mókussal, / mókus a madárral”. Pedig a csodák nem tűntek el, az isteni gondviselés percről percre átjárja a befogadót. – Kovács Újszászy Péter kritikája Varga Melinda A fásult kebelnek nincs költészete című kötetéről.

„Ott az évszak rejtett zugában / amikor megszöktem otthonról / emlékszel a szemüveges halálra?” – Anamaria Pop versei Szonda Szabolcs fordításában.