hazudni kell valami igazat  mielőtt elalgásodnak az álmok…

és mi lesz a fákkal ezekkel a zöld teremtményekkel amelyekre sosem figyelünk

Szirén ének vagy fennkölt imádság,
Ki szab határt szavaimnak?

A világ most rajtad jót derül.

A felszín látszólag jóval nyugodtabb, a füttyentés messzeszáll a széllel

olykor csak a füst foglalkoztatott,
ahogy a kéményekből szállogat, 
aztán a rendszámtábla érdekelt,
mást sem rajzoltam füzeteken át,

Csillagokat nézünk vacsorára, körbeülünk hideg asztalokat.

A vattától fuldokolsz, te vagy a nő a képbe zárva.  A szádból egyre peregnek a vattacsomók. Kilökik őket az idegen szavak. Oldalra fordítod portré-fejed. És a világ eltűnik. 

       Azt is mondhatnám, hogy a Kővé zsugorodott ország című kötet visszatérő témája a háború és a nemzeti identitás, ugyanakkor az ellenkezőjét is állíthatnám, mert a képek és poétikai állítások Kopriva Nikolett verseiben annyira összetettek, hogy sokkal inkább a minket körülvevő környezettel való összefonódást példázzák, a létbe vetettség koordinátáit keresik, mintsem a jelen vagy a múlt konkrét tényeire építenek.

álmában megöli az eltévedt gyermekkatonát. földbe ássa magát, reszket.

közös egünk  napjai, úgy emlékszem, így mondtad, átkékítik a távlatokat,  lüktet, rájuk nyúlik a horizont.

Meg kell írnod azt a mondatot a halálról, amit idézni lehetne a tőled

éjjel is nappalokról álmodnak, így élnek örök fényességben.

Álmukban beszélnek a kövek Fényből esnek a felhők

búvópatakként rejtőzünk 
időnként összemos minket
egymással az Isten

„Utálom a bálványt. Aki szeret: megőriz lelki szemeivel"

szeressen 
mindenkit
szerteszét

Isten megteremtette a világot, de sohasem mondta,  hogy műve készen

mint hattyú úszik eléd,
rád sziszeg, ha közel merészkedsz.

Mulatod az árnyékban az időt, Uram. Azt mondtad, 
megmutatod magad