Böszörményi Zoltán irodalmi ereje talán abban rejlik, hogy nem pusztán tárgyal egy témát, hanem asszociációk, kulturális utalások, filozófiai kitérők és gazdagon hömpölygő mondatok hálójába képes vonni olvasóját. Megihlető, felkavaró, merész, mégis gyengéd és kifinomult – és csak azt nevezhetjük valódi stílusnak, amely mindezt képes elbírni; minden más csupán manír és máz.

Hans-Henning Paetzke sokoldalú kulturális személyiség, valódi szellemi közvetítő: sokarcú alkotó, aki Magyarország, Németország, s bizonyos értelemben Lengyelország kulturális életének is aktív részese volt – és maradt. Zsidó felmenői Németországban asszimilálódtak. Ő maga 1943-ban született Lipcsében. Szülővárosának kulturális és irodalmi atmoszférája egész életében meghatározó jelentőséggel bírt számára, jóllehet a bombázások traumája mély, kitörölhetetlen nyomokat hagyott gyermeki emlékezetében.

Sinka István önéletrajzi ihletésű regénye túlélte a vészkorszak tiltólistáit, és sok évtizednyi hányattatás után – Medvigy Endre szerkesztői munkájának köszönhetően – immár az eredeti változat került a könyvesboltokba. Azért is fontos ez, mert az olvasó előtt csak így tárulhat fel tisztán az a közeg, az a miliő és érzésvilág, amelyet az író megélt. A könyv ugyanis valós élményeken alapszik, és drámaian pontos képet rajzol arról a nyomorúságról, amelyben Sinka – az édesapja tragikusan korai halála után – a gyermeki lét minden örömétől megfosztva nevelkedett.

Az önéletrajz szubjektív műfaj. Az író-visszaemlékező így látta, élte át, erről nem lehet vitázni. Ennek illusztrálásaként egy nagyon személyes, az író életébe betekintést engedő részlet a műből: