Historia est magistra vitae. Talán mindannyiunknak ez az első „latinélménye” az iskolából, legalábbis az első latin mondás, amelyet megtanulunk, legkésőbb az első történelemórán.

Ha valaki a saját, hús-vér létezésével igazolja ennek a bölcsességnek az érvényességét, az bizonyosan Szabó István – mégpedig a Nagyvarjasról való, megkülönböztetendő ezzel sok más nevezetes Szabó Istvántól.

Rég volt... 1972 szeptemberétől 1988 novemberéig tartott szentegyházi világom. Hangulatok, érzelmek, pillanatok, esetek, tervek emlékei nyüzsögnek. Csak a szépre, igazra, emberségre emlékezhetem, nem tehetek róla, nekem ilyen emlékeim vannak, és nem az idő szépíti meg őket. Ülhetsz a záptojáson évekig, akkor se lesz belőle csirkepaprikás. Ami hamisság, hitványság és bunkóság előfordul mondandómban, arról nem a székelyek tehetnek. Együtt tapasztaltunk, reméltünk és hittünk.

A semmiség műfaja

– Mielőtt találkoztunk a budai Kelet Kávézóban, utánanéztem, mit csináltál itt legutóbb: Arcimboldo rémálmai, avagy az arc naturalizálása a modernitás kezdetén címmel tartottál előadást. Itt találok egy kapaszkodót sokrétű munkásságod szövetében, az ortodox ikont, ami szintén portré. Az ikonok és Arcimboldo reneszánsz furcsaságai között nagy távolság van. Te ezt hogyan hidaltad át, illetve milyen a viszonyod egyáltalán a portréhoz?

Ma a vödörről szeretnék beszélni.
Amikor az Úr és a szamariai asszony találkoznak Jákob kútjánál, és Jézus azt mondja: inkább neked kellene tőlem vizet kérned, az asszony ezzel vág vissza: „hiszen vödröd sincsen, a kút pedig mély”. Kétféle mélységről van szó ebben a történetben – a kútról és a lélekről. Az asszony a kút mélységéről beszél, az Úr pedig az asszony lelkének mélyeiről.

„Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.”

Amíg én is itt laktam a házban, a tisztáson, az erdő közepén, én sem tudtam, mi az erdő. El kell menni innen ahhoz, hogy megtudd. És visszanézni. Akkor, de csakis akkor, egy csapásra megérted.

Sándor Zoltán író, műfordító 1973-ban született a vajdasági Nagybecskereken, jelenleg Szabadkán él. 2003-tól a Magyar Szó napilap újságírója, 2013 óta az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorának munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, a 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. 1997 óta publikál. 2002-ben jelent meg első, Sár című verseskötete. 2003-ban kiadott, Az élő J. K. című novelláskötete óta prózát közöl. Szerb nyelvről fordít. 2011-ben Herceg János-díjat kapott.

Több mint egy hónapja voltunk házasok, amikor egy este szóvá tettem aggodalmaimat Mihálynak. Mint aki őszintén meglepődött szavaim hallatán, furcsán rám nézett, és azt mondta, ő azt gondolta, ha egy év járás alatt egyszer sem hoztam szóba a szexet, akkor ezután sem teszem.

A kötetcím rögtön fókuszba állítja a XX–XXI. századi magyar irodalom nagy témáját, az apát és az apátlanságot. Ami azért is különös, mert nem mindegyik novella hőse „apátlan”, nem mindegyik szöveg tematizálja nyíltan az apátlanságot, nem olvashatunk ebben a remek kötetben klasszikus apakeresős történeteket.

Tudom, ott vannak az esetleges párhuzamos világok, de lehetetlenség ide-oda ugrálni közöttük, mindegyikben kizárólag egyetlen élet élhető le, az összes többi, alternatív lét örök rejtély marad a maga univerzumát lakó embernek…

Sándor Zoltán 2023. december 19-én tölti be ötvenedik életévét. A vajdasági Nagybecskerekhez tartozó Muzslán született alkotónak van mire visszatekintenie a jubileum alkalmából.

Amikor megkaptam a felkérést az Irodalmi Jelentől, hogy írnék Székelyhidi Zsolt munkásságáról, hirtelen kinyílt az emlékezet ajtaja, eszembe jutottak régi dolgok, amelyek eddig is megvoltak bennem passzívan, de most a hívó szóra megelevenedtek. Hát persze, a Miskolci Ifjúsági Diáknapok a miskolci Ifiházban, diákirodalmi pályázat, ahol zsűritagként működtem közre! Izgalmas, ugyanakkor hálátlan feladat a zsűrié. Izgalmas, mert az ember reménykedik, amíg rostálgatja a homokot, hogy végül aranyat talál.

Székelyhidi Zsolt író, költő, fotográfus, zenész, aki reneszánsz mesterként alkotja meg korunk arcképcsarnokát. „Az arc érdekel. És aztán, egy kicsit messzebbről szemlélve, a hozzácsatolt test. Az apró hibák, egyenetlenségek, a pórusok furcsa lukacskái. A hajlások, tekeredések, gyűrődések, húzódások. És a végén mégiscsak az ott rejtező szépség. A részletekből kibontakozó, de egészében csak azért is láthatóvá váló tünemény. Ezt felfedezni az arcban. A testben. És megmutatni.

Fotó: Bibók Bea

A fölöttünk
álló valóság
kiterjedése innen
elképzelhetetlen.

Székelyhidi Zsolt a kortárs irodalmi-művészeti élet egyik legszínesebb alkotója, akinek szöveg, zene, kép, fotó és performansz egyazon világ összetartozó részei. Az utóbbi időben leginkább a szöveg és a fotó határozzák meg a napjait. Műfajokról, az egyiktől a másikhoz vezető utakról és persze személyes ösvényekről is beszélgettünk az idén októberben ötvenéves költővel.