azóta anyám mumusai
eggyel többen lettek, éjszakánként
kis költségvetésű tragédiákat vetítenek
csukott szemhéjára egy másik halott lányról,
és nem látja, hogy sokkal többet érek
összetörten, mint egészen

Hátat fordít nekem az Isten,
mintha csak a versemet
fordítaná egy olyan nyelvre,
melyet sem én, sem ő nem ismer.

az esőszemek apró acélgolyók,
átlyukasztják a bőröm,
egyre kerekebb arca lesz az estéknek,
magunkra varrjuk
a mesterséges fényeket.

Nem lesz jégroppanás, levélzörgedelem.
Időtlen nyár hevül kérődző szíveden.
Felszakad a tested, víz csorog le róla
a tájra, s a talaj kibújik alóla.

Az ember, ha elveszti lelkét, torzó, félig halott, félig eleven,
ne hidd, ha remetének szegődsz, megnyugszik szellemed,
s odafenn a hegyen egymagadban megváltásra lelhetsz.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

Kinek most háza nincs, nem épít már.
Ki most magányos, az lesz már a télben,
majd virraszt, olvas, mereng egy levélen…

a templomok zavartalanul üzemelnek, de a túlvilágot
kiszervezzük magunkból a semmire sem kötelező semmibe (melles-
leg oda száműzzük a költészetet is), egyszóval a bennünk susogó
transzcendenciát elhazudjuk

Elmerültem alkoholban,
Partra úsztam, nem is holtan,
Cigarettám
Már letettem, az meg tett rám.

gyorsan váltakoznak a nappalok,
mert későn virrad, és korán sötétül,
s úgy keresem a rímet, mint agyhalott,

amikor a koponya fehérből bekékül,
végül leképződik száznegyven szótag,
a tagjai tizennégy petrarcai sornak.

túl a sminkkel takart rettegésen –
bámulod a semmit, ahogy egybemos folyót,
várost és budai hegyeket,
de elfér egy hanyagul kitakarított fiókban

Harckocsik és emberek.
Senki sem remeg.
Senki sem látja
elejét, végét a frontnak.
Senki sem látja,
mit tesz majd a sors keze.
Tán elvonul az ősz,
de maradnak a fellegek.

már nélküled
pirkad s én
bocsánatos
bűnnel írom át
a csend imáját

A lelkekben csigalépcsőn száll alá a vágy, s istent
káromló csend honol.

az alkony széttárt
combjai közül
az éj hangtalan
kicsusszan

Poétikus helyszíni gondolatok Kolozsvárról Egyed Emese Álljunk meg egy szóra estje nyomán

itt éldegélek a luxusegyenletemben
ami minimum kétismeretlenes
és gyanítom hogy abból az egyik én vagyok
a másik talán gréta

Az akadály egy szó,
ronda fogalom-szülemény,
a lusta elme kreálja.

Örök télben fürdő magyar lélek,
jól látlak még, jól reméllek,
szívemben az éles kések
ma is élnek,
katedrálist építek az örök télnek.

A felsővezetékben Isten lakik
– mesélte főpályamester dédnagyapám.
És mikor elérte a halál
szeretett ungvári pályaudvarán,
ő maga is elnyújtózott
az örök vágányok felett.
Galíciában sebzett lelke
a váltóárammal kiegyezett.