Márciusban valamikor, postán – mert úgy stílusosabb – fölkérő levél érkezett Szőcs Gézától, aki a Magyar PEN Club elnökeként keresett meg. Egy Szőcs Géza-levél pedig nem lehet csak olyan egyszerű, mert mit is szólna majd az utókor, ha megtalálná. Idézek:

„Volna egy testhez álló feladat számodra. Ezúttal nem egy nőről, sem egy újabb kocsma megnyitásáról volna szó. Az Öreg Villonja óta nincsenek igazi átköltéseink. Nemcsak a PEN szándékáról beszélünk tehát, hogy a Janus-kultuszt megerősítsük, hanem egy hagyomány újragondolásáról: a poétikai teljesítményre, amit várok tőled, évszázadonként legalább egyszer szüksége van a magyar költészetnek. Bizonyos vagyok benne, hogy képes vagy rá, bár nem vagyok bizonyos benne, hogy ez a pár hét elegendő e feladathoz. A kötetnek augusztusra meg kell jelennie.”

Nem kell különösebb bölcsészlogika kikövetkeztetni a provokációt. Egy verseskönyv – 35-40 vers megírása, megszerkesztése, illusztrálása, kinyomtatása nem egy pár hetes munka. A verset nem lehet szalagra gyártani, ha napi rendszerességgel írod, az olyan, mint mikor egy üvegből három üvegnyi bort próbálsz kiönteni. Akinek van fogalma a szerkesztésről, az tudja, ez sem egy egyszerű feladat, a kézirat kering a szerző, szerkesztő, lektorok, korrektor között.

Ráadásul ez átköltés, melynek ugyan különösebb szabályai nincsenek, de az tény, hogy igen jól kell ismerned az illető költészetét, életét és a kort, amelyben élt, ellenkező esetben nem tudod átültetni az életérzést, az átköltésnek ugyanis az életérzés átmentése a lényege.

A csipkelődés folytatódott:

„Alapításának közeledő, 20. évfordulójára nekiláttam egy nosztalgia-paródiát írni az Előretolt Helyőrség szerzőiről, azzal a címmel: „Az Előre Letolt Gatya új lapszáma.”) Veled kezdtem:

Ezzel össze is kötöttelek derék elődöddel, meg vedd figyelmeztetésnek is: itt nagyon vékony jégen járunk, vigyáznod kell, nehogy paródiát írjál. Olyan szövegeket várok tőled, amelyek olvastán Csezmiczei Pannonius János is nagyot csettintene és azt mondaná: ez olyan jó, mintha én írtam volna! Az átköltéseket ne hagyd abba csalódottan, amikor eltünedeznek a pajzánságok – azaz Janus Páduába való költözése után –, olvass bátran tovább és nagy meglepetések fognak érni, ott találod meg majd Borges gondolatainak előképét…”

Ez olyan Szőcs Gézás. Persze, hogy nem állt ő még neki a Helyőrség-ünnepségre való fölkészülésnek, elvégre nem egy fél óra múlva kezdődik… De ilyen ő, már mondtam, hogy egy Sz. G.-levél nem lehet mindennapi, kell lennie benne mindenféle csűrcsavaroknak.

A provokálás el lett fogadva. Persze milyen az ördög, az én életem is úgy alakult, hogy hol tudtam foglalkozni a feladattal, hol pedig nem, így arra ébredtem, hogy most már tényleg egy üveg borból hármat kell kitöltenem…

Hoppá! Hát nem úgy tudjuk (ha tudjuk), hogy Pannonius antik metrumokban írt?

Netán van egy Pannonius-összesünk – de Guglink mindenképp –, és keressük a vers eredetijét. Nem találjuk…

Hát épp ezért átköltés. Faludy Villonjának – szöveg szintjén – nincs sok köze az eredetihez, csupán hangulatában. Ha kezünkbe veszünk egy Villon-fordításkötet – tehát nem a Faludyét – több tucat oldalnyi jegyzet kíséri a verstestet. Másképp nehezen lenne érthető. Hogy is magyarázzam jobban: ha én írnék most egy verset, melyben Kelemen Hunort, Markó Bélát, Toró Tibort és az RMDSZ-t meg a Néppártot emlegetném, ehhez a távoli jövőben jegyzetek szükségesek. Ha a Diablo nevű számítógépes játékról írok, majd ahhoz is, elvégre ma sem tudják sokan, hogy milyen játék is volt a régi idők faramucija.

A 16. században azon kevesek, akik verset olvastak, műveltek voltak. Legtöbben behatóan ismerték a görög és a római mitológiát, irodalmat és filozófiát. Így akár egy epigrammába is történet- és utaláshálózatot lehetett begyömöszölni egy-két mitológiai név emlegetésével.

Például Weöres Sándor, midőn lefordította Pannonius egyik leghíresebb versét, kihagyta belőle a Janus által megemlített Proknét (valószínűleg formai okokból, nem jött ki az antik ritmusképlet) – így azonban elferdítette a vers értelmét, hiszen a vers értelmezésének kulcsa Prokné és Phüllisz mítoszi sorsában rejlik…

Manapság a mitológiák, az antik irodalom és filozófia ilyen fokú ismerete még a művelt olvasókra sem jellemző, úgyhogy ezt is lábjegyzetelni kell – mind Villon, mind Janus Pannonius esetében.

Az átköltés egyik lényege  az, hogy jegyzetek nélkül is érthető legyen. Janusnak kódolnia kellett a véleményét, átköltője nyugodtan elmondhatja.

A vers után folytatjuk…

 

Ennek történetesen van eredetije, éspedig a De captivitate Dragulae, Waivodae Transalpini (Dragula havasalföldi vajda fogságbaeséséről) című vers és még néhány ugyanakkor íródott epigramma. Mi is történt? A hírhedt törökverő Dragulát, azaz Vlad Țepes vajdát öccse, a szultánnal szövetkező Szép Radu (aki állítólag II. Mehmed fiúszeretője is volt túsz korában, a szultáni udvarban) letaszította a trónról. Mátyás elindult hűbéresének megmentésére, de végül kiegyezett Szép Raduval és Vlad vajdát ejtette foglyul. Dragula ugyan kegyetlen uralkodó volt, de a törökök réme, kiváló had- és gerillavezér, azaz Magyarország érdekeit híven szolgálta. Janus Pannonius átélte Konstantinápoly elestének az egész keresztény világra kiható sokkját (Mátyás még gyermek volt), és látta a jövőben a mohácsi veszedelmet. Ezért mindenképp a keleti front megerősítését szorgalmazta. A verseket megfejtve, kiderül Janus rosszallása. Nos, ezt már nem kell véka alá rejteni, és egy versbe bele lehet sűríteni ezt a fontos mozzanatot, hiszen valamikor ekkor kezdődhetett Janus csalódása Mátyásban, mely aztán a lázadásig fajult.

Az átköltésnek az életérzést kell visszaadnia – és Janus lelkét, kikövetkeztetett gondolatait. Az utószóban így fogalmaztam: „Mindazt, amit élete és a kor tanulmányozása, valamint költészetének elemzése során kikövetkeztettem – a sorok között –, és azt, amit megéreztem – a sorok mögött. Amit nem írhatott le, ami elveszett, ami kódolva van. Amit érzett. Vagy talán azt, amit én éreztem volna, ha a helyében vagyok.”

No de előreugrottunk az időben és a könyvben is. Költészetének első, ferrarai periódusában a kamasz Janust az érdekelte, ami manapság is a diákságot – persze a tanulás mellett, mert Pannonius nagyon komolyan vette tanulmányait – a duhajkodás és a szex. Az oskola – magánintézmény, nem pedig egyházi – meglehetősen szabadelvű volt, vezetője, Guarino mester nem csak poétaként és tanárként volt hírhedt, ifjabb korában maga is több városban ríkatta a csirkéket és örvendeztette a korcsmárosokat. Úgyhogy a pajzán epigramma-írás szakmai gyakorlat volt, és a versek alapján legalább is úgy tűnik, a diákokat nem terrorizálták a pedellusok, szabadon kószálhattak és duhajkodhattak a városban.

Nem csoda, ha vaskos versek születnek ekkor. Ideje volna tökösebb fordításokat is produkálni, mert nem igazán értem, hogy miért kell az Ursula picsáját Orsolya mindzsójaként fordítani, ami egy roma argószó…

Nagy rajongója vagyok Janus pajzán lírájának és szókimondásának. Soha nem féltem a trágár szavak használatától, ugyanolyan teljes jogú szavai nyelvünknek, mint a többi. Mégsem kívántam obszcén szavakkal megtűzdelni a könyvet, hiszen nem a trágárság a fő erénye ezeknek, hanem a szellemesség. Gondolkoztam, hogy milyen szinonimát használjak a fasznak, melyet több ízben „megkívánt” a szöveg. Aztán szerintem pompás megoldást találtam. A latin eredetit, azaz a mentulát. A mentula egy az egyben faszt jelent, és az egyik legvulgárisabb szónak számított a latinban. Mégis, a magyar fülnek másképp cseng, vidám, pajkos, dallamos – no meg a mandulára is hajaz. Lett is mentulafa – de erről majd később.

A picsát pedig pelcsával helyettesítettem. Szép, régi szó, bár kevesen ismerik. De Faludy többször használta.

Szinte száz pajzán epigrammája van a derék mesternek, de a legkiemelkedőbbek, legdurvábbak és legszellemesebbek a rettenetesen tágas pelcsájú Ursulához és az üzekedés közben bélfurulyázó Luciához szólnak. Ezek verhetetlenek, megpróbálkozni ezek újraköltésével értelmetlen, olyannyira expresszív, olyannyira fölülmúlhatatlan az eredetiekben Janus. Mit tehet ilyenkor az átköltő? Mert ezeket a „motívumokat” nem lehet kihagyni… Hát egyesíti a két „tulajdonságot” egy harmadik nőbe, és mély érzelmeket visz bele. A végeredmény egy groteszk hibrid, reményeim szerint elég ütős ahhoz, hogy ezeket a motívumokat belevéssük az olvasók elméjébe. És ezzel búcsúzom is mára.