A part homokján eleven Isten jár, a cérnára fűzött gondolatsor a pálmafák nyakában, bőrünkre égő fény, tündöklő magány lépcsője, száraz szelek ölelése, a vers, mint az ágyúban eldördülő golyó – ezekkel a költői képekkel adható vissza leginkább a Magyar Írószövetség Írókorzó című, legutóbbi beszélgetéssel és filmvetítéssel egybekötött estje, amelynek vendége Böszörményi Zoltán és Pósa Zoltán volt.

Az Írók Boltjában mutatták be Böszörményi Zoltán új verseskötetét, és az esten nemcsak egy kis híján végzetes repülőút élménye elevenedett meg, de a remény és az emlékezés természetéről is szó esett a magyar költészeti hagyomány vonatkozásában. A költővel Varga Melinda és Mészáros Sándor beszélgetett.

Elbeszélő költeményt írt halál közeli élményéről Böszörményi Zoltán. A költő és két beszélgetőtársa, Mészáros Sándor és Varga Melinda különleges időtér-utazásra, filozófiai-költészeti kalandtúrára hívja az érdeklődőket. Ne hagyja ki, látogasson el március 21-én a délután öt órakor kezdődő bemutatóra az Írók Boltjába!

„Mi történik, amidőn az utas arról értesül: repülője nagy eséllyel hamarosan lezuhan? Pánikba esik? Elájul? Fohászkodik? Netán verset kezd írni?” – Böszörményi Zoltán repülőgép-kényszerleszállás ihlette prózavers-folyamán Hegyi Pál evezett fel a forrásig.

világra, múltra az idő
kapuját szélesre tárja,
de az álmokat mégsem látja,
lenyomatát sem az elmúlásnak.

Ujjal érinted,
tenyeredre segíted,
még meleg és remeg az indulattól,

„Az emberiség történelme nem más, mint annak a sorozatos, célirányos értékszerzésnek a hajszája, melyben egyének vagy kisebb közösségek érdekakarata érvényesül. Szőcs úgy áll be ebbe az érdekhajszába, hogy kultúrértéket teremt, „pipacs-periszkópokon” figyeli a fenti világot. Nem rácsodálkozik, hanem ráérez, megszagolja, megérinti. Nem akarja magáénak tudni, ami nem az övé, hanem mindazt, ami körülveszi, értelmezni, átszerkeszteni, látni, láttatni szeretné.” – Böszörményi Zoltán írása Szőcs Géza kötetéről.

Álmos biztos nem lett volna, ha részt vesz az Irodalmi Jelen januári lapszámbemutatóján: annyiféleképp idézték meg a költők Arany Jánost, hogy csak úgy sziporkáztak az ötletes és lírai megoldások. Böszörményi Zoltán és Varga Melinda műsorvezetése mellett még sok személyes történet is előkerült a felolvasóktól.

akik életedben a ragyogást rád ruházták,
mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek.
Hazudtak, elbűvöltek kétségeikkel,
lerágott csontokat dobtak eléd.

Sodródnak a vágyak,
látod, most is megfogható,
empirikus dolgok rajzolják
az élet akvarelljeit

„A jó vers olyan, mint egy jó orgazmus – mondhatnók, mert nyersen őszinték és autentikusak Varga Melinda költeményei.” – A Sem a férfiban, sem a tájban kötetről Böszörményi Zoltán írt esszét.

fényévekre távol egy galaxis közepén
fémes csengésű végtelen kacag

A fény tisztásán
magamra találok.
Mi talmi,
meg sem látom.
Ücsörgök éjben,
fényben.
Hívogatlak, merészen.

Ezek voltak 2017-ben a legolvasottabb vers- és debütpublikációk az Irodalmi Jelenen. Gratulálunk a szerzőknek a több tízezres látogatottsághoz.

„Mindig is úgy éreztem, az időtér determináltjai, foglyai vagyunk. Ebből a fal nélküli, láthatatlan és kitapinthatatlan cellából nem tudunk kilépni. Nincs is hova” – vallja Böszörményi Zoltán verseinek egyik fontos, visszatérő motívumáról, az időtérről. A költőt Kényszerleszállás Shannonban című, új verseskötetéről kérdeztük.

Plasztikus létmetaforák, a téridő festményversei, modern zsoltárok a mindenségről, egzisztencialista líra a huszonegyedik században – Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című verseskötete korábbi filozofikus költeményeinek kimagasló összegzése, költői madártávlat, felülnézet, rész-egész találkoztatása, lírai út a teljesség felé.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

A helyiek szerint Szent Patrick, az ország védőszentje mentette meg a gép utasait a szerencsétlenségtől

Harckocsik és emberek.
Senki sem remeg.
Senki sem látja
elejét, végét a frontnak.
Senki sem látja,
mit tesz majd a sors keze.
Tán elvonul az ősz,
de maradnak a fellegek.

Örök télben fürdő magyar lélek,
jól látlak még, jól reméllek,
szívemben az éles kések
ma is élnek,
katedrálist építek az örök télnek.