Irodalmi Jelen

Jelszó: PENTIND – ITT VAGYOK ITTHON, APOKALIPTIKON, JIM MORRISON (portré)

2010. február. 11. - 10:28

Jelszó: PENTIND

Ki nyitja meg a titkosított KÖNYVET?
      Az összegöngyölt lapok sűrűjét
          lezárja még a hét erős pecsét.
            Ember, vigyázz! Ha megrontott a vétek,
            nem törheted föl ezt a hét pecsétet!

             ITT VAGYOK ITTHON

                    A földobott kő visszahull a földre.
                  A tékozló fiú haza talál.
                 Itt élek, Szondi váránál ez a föld szült.
                  Itt kereszteltek. Itt vár a halál.
                          Múltunk vallatva a történelem
                  hazánk   S    orsában eggyé vált velem.
              Befogadói számos fajta népnek,
                magyarok, ez számít már, nem a gének!
          Túl délibábon, derűre ború.
        Mögöttünk három vesztes háború.
      Napszítta kertben fonnyadt vetemény.
   De ahol hit van, éled a remény.
       Sokat utaztam, amíg vitt a lábam.
                    Stonehenge, Reims, Róma, Naxosz, Grand Canyon.
                     Taorminában Csontváryra vártam.
                         S a Jungfraunál csúsztam a havon.
                          Jártam már Csíkban meg a Hargitánál,
                    tapostam omló ködben a sarat.
                    Székely népdalok emléke talál rám.
                   S a szívem fele Erdélyben marad.
                    Lett volna módom, hogy Nyugatra szökjem.
                     Inkább haza jöttem.

Itt vagyok itthon.
Ennyi a titkom.

                      Parancsolt ellenség volt a Nyugat,
                 s most Európa újra befogad.
             De bármit határoznak a nagyok,
          az Unióban is magyar vagyok.
       Portugál partok, Európa-végen.
    Az óceán látványa fölkavar.
De a két vizet hogyha összemérem,
engem visszahúz a Dunakanyar.

                              Voltak,
                        akiket
                 száműzött
            az ország,
      kik emigráltakként Amerikát
választották,    az   új   Ígéret   földjét,
     ahol számukra más lett a világ.
              Színváltozása
           van az égöveknek.
                 Bartók,
             Wass Albert
                      vissza sem
                          jöhettek.

             Külföldi utak. Köddé vált remény,
   ha Hölderlinnel elveszíteném
a nyelvet, melyen írok és beszélek,
mert a szavakban testet ölt a lélek.
      A földkerekség hétezer nyelvéből
         csak mi mondhatjuk, hogy „világ világa”,
      meg az indián „wilak wilaka”,
    és nem titok: a „havas” szó s a „véres”,
a „füst”, a „tűz” már tizennégyezer éves.
    Az sem, hogy nyelvünk nem finnugor, nem avar,
       nem sumér, nem is etruszk, hanem magyar.

Blog: Te az embert hogy definiálod?
Én testből, lélekből s hazámból állok.

Ennyi a titkom:
itt vagyok itthon.

Pilinszky János: „A lovasok, a lovasok” / Utószó /

APOKALIPTIKON

Parancsot kap a halál angyala:
ki kell engedni mind a négy lovast.
Az ÍJ, a KARD, a fent KASZA s a MÉRLEG
jelvénye lesz a pusztulás kezének.
A sors könyvének első négy pecsétje
egy filmszalagot teker ki a térbe,
hogy levetítse János látomását,
amely a földről fölcikáz az égbe.

                                      Az első pecsét titka van soron.
                                   Lovas vágtat ki mészfehér lovon.
                              Kezében íja. Nem lesz kegyelem!
                            S nyílzáporokban a történelem.
                          Jön már a másik! Alvilági hangra

     vérvör   ÖS   színben horkan föl a   kanca.
                        Lovagja kardot suhogtatva vágtat,
                       és vége, hossza nincs a gyilkolásnak.
                   A hármas pecsét feltörte    nyomán
                lovas ugrat ki   fekete lov án.
             Mérleget lóbál. Várak,       városok
          éhező népe. Tudják, itt          a vég.
         Már patkányhúsból               sem maradt elég.
         Üres     magtárak,                   víztelen kutak.
        „Nyissátok   meg                  a bezárt kapukat!”
           A negye-       dik               pecsét nyomán a ló
            Csont-         váz             lovassal hamuszín   fakó.
                                                 Aratására készül a Halál.
                                                 S tömegsírok a pestisek nyomán.

                           Együtt vágtatnak
                        tovább mind a négyen
                            a történelem vad forgószelében.

                       A kiöml   Ő vér patakokban árad.
                    S mint eszeveszett hegedűk vonói
             rándulnak föl a megperzselt faágak.
             Vad zeneszóban   följajdul a brácsa.
          Dobol a lovak patkócsattogása.
                   Hörgésbe fulladt hangja trombitáknak.
                 A négy lovas nyomában új tatárhad.
                            S belevegyül az özvegyek siráma
                              a meggyalázott szüzek sikolyába.
                            A négy lovas föl hegyre, le a völgybe,
                menekülőket öl halomra döntve.
                   S az életre kelt agyag összeroskad.
                 Mögöttük ott a kiterült halottak.
              A görbült u j j a k rángva, megmeredve
                             kaparnak még a lángoló egekbe.
                          A túlélők csak csontokat találnak.
                       S a Jelenések könyvéből előtör
                    diktátorként a fujtató VADÁLLAT.

   Várják a BÁRÁNYT. Innen nincs tovább.
   A Kapu          előtt ott tolong a nép.
   De nem           mehet a Kapun senki át,
   ha nem           viseli a Bárány jelét.

           Majd megszólalnak, múltunkat lezárni,
        a végítélet győztes harsonái.
     Az üvegtenger. Érkezik a BÁRÁNY.
   Diadalíve százszorszép szivárvány.
   S amikor Atyjához a Trónra ül,
     a nagy Titokra végül fény derül.
        Bezárulnak az örök Kapuszárnyak.
           A négy lovas már senkinek sem árthat.
              Köddé válnak az alvilági szörnyek.
                A VADÁLLAT hörkölve összegörnyed.
   Már híre sincs a pusztulás nyomának.
       Végső örömre változik a bánat.
   Akkor majd minden könnyet letörölnek.

A BÁRÁNY int, és megnyitja a KÖNYVET.

JIM MORRISON (portré)

   „Kísértet lettem, én, Jim Morrison.
            Halálom után bemutatkozom:
              Egy bukott angyal…Persze földi méret.
            Rocksztár, és ezzel vége a zenének.
          Pamela, hol vagy? Egy drogos lokálban?
        Pár éved van még. Aztán jössz utánam”.
               Párizsba repült. Nyugalomra vágyott.
                 Megsokallta a show-biznisz világot.
             A pódiumok dicső foglya volt már,
          hol alkohol s drog kényszere a foglár.
                      A költészet, a csábító szirén
                      áltatta, hogy még emelhet hírén.
                 Verseket írt. Majd jött a film kalandja.
               Barátja rendezőként Agnes Varda.
             De „Az éjszaka bíborhadai”
           nem képesek a szintet tartani.
           Apollinairetől messze elmarad.
             Ez más film, mint a „Vörös sivatag”.
               Amit kapott, csak beszűkült terep,
                 S Varda kegyéből egy mellékszerep.
             Jim Morrison! Hogy lelkesedtek érte.
         A   sztárt hírneve mindig elkísérte.
         P   árizsban pedig tovább vele élt a
                 drog-függőként is tündérlány, Paméla.
              Ádám és Éva.
           Szépek mind a ketten
         fotójukon a márkás képkeretben.
      De - amint mondják - sminkeltek a képek.
            Más egy fotó, és ismét más az élet.
               Drogporból lettél, s visszatérsz a drogba,
            Pamela Courson! S ő az alkoholba.
         Húsz évesen még nem ez volt az álmuk.
                    Hol is az album? Végre megtaláltuk.
                    Egy gyönyörű lány s Jimmy angyalarccal.
                Találkoznak a napsütötte parkban.
             Két választott a mesterséges Éden
         szemkápráztató plakátdzsungelében.

             Már Párizsban van. Ízes ételekkel
           a költő-rocksztár húsz kilót szedett fel.
        Padlón van. Szíve tüntetőn dobol,
        ha kiütötte őt az alkohol.
           Nem éri meg majd, sejti, a tavaszt.
             Az angyal-arcú már halotti maszk.
            Utolsó este. Kész a vacsora.
          „Utána menjünk el valahova”.
         Még   fél háromig fönnmarad a pár.
       Zenét hallgatnak. A szív kalapál.
             „Maradj!” A fürdőszobába rohan.
                Ott végezte ki őt a szívroham.
               A haláláról suttognak sokat.
            És persze ez a szebbik változat.