Van úgy, hogy az ember minduntalan forgat egy gondolatot: találkozni, beszélgetni a régi ismerőssel... Elodázza, hisz’ ráér még, ő meg úgysem (persze dehogyis nem)…, viszont ki tudja… Így megy ez, aztán meg semmi.

 

 

Tamás

 

 

 

 

 

Az ember néhanap forgat egy gondolatot: emlékeket felidézendő megnézni, mivé vált a régi hangulat, a rendszerváltással terhelt pártfordulásos hajcihők szikesén mi maradt élve azokból a szavakból, mondatokból, amik igazat szóltak nekünk, bele a fülünkbe akkor, és nemrég. Nemrég, amikor még a most volt úgy éreztem, a most örökké tart, végigkísér, amíg el nem enyészünk.
Fogy a noteszben a bejegyzések érvénye. Megyünk innen elfelé, valahová. Ez a realitás.
A korai nyolcvanas években kezdődött, a hangszálai kímélést kívántak. A dohány- és alkoholmentességet nehéz viselni, beszélni sem szabad. Akkor úgy tűnt, végképp csöndre lesz ítélve. „Márpedig ahogy ez kinéz, megnémulok, s az a kevés is tűnni fog. Az a kevés – nem is tudom, hogy hívjam azt, talán csak így: volt egy-két este.”
 

Lehet, tűnni fog. A színészet jelenlétes ügy, s mint pillanat, múló. A fiatalok közül csak néhánynak ugrik be Latinovits, Őze…, másra is legyintés. Tudod-e kedves olvasó, hogy a honorárium, mit zsebébe süllyeszt a művész, csak arra elég, hogy a következő produkcióig túléltesse dohánnyal, szesszel, villanyszámlával? Felejthető. Mi marad? Néhány bakelit lemez és kazetta. (Ezek létéről is magyarázat szükségeltetne, továbbá arról is szólni kéne, hogy mit jelentett anno a Keravillból hazavinni a levélnővéremneket, mit jelentett a kézen-közön másolt két magnókazettányi Régi dalok, esték az Egyetemi Színpadon, a Várszínházban, az Új Tükör klubban. Legendák.) Mi marad? A hiányérzet. Mint egy utolsó fénykép. Egy elhagyott pályaudvar. Idézetek. Talán volt egy-két este, ami nincs megnevezve, és valószínű, hogy már így is maradnak, nevezetlenül... Ha én meg nem nevezem, más senki meg nem nevezi azt a kevés, nem is tudom, hogy micsodát, amiben szereplő voltam. (Inkább áldozat. A színpadot nem lehet józanul megközelíteni, sem hazamenni. Az öltöző asztalán egy félig üres, vagy félig teli vodkásüveg. A feszültség feloldhatatlan, a siker riaszt, a gitárba lehet csak kapaszkodni.) Megnémult. Az a kevés is tűnni fog. Az a volt egy-két este.

 

 

Zárásul egy 2006 nyarán megejtett beszélgetésem következzen. A betegség témát kerültük. Amiről nem szólok, az nincs, pedig dehogynem. A halálról tudok, de nem készülök rá, mint hiéna vagy sakál. Fekszem a zavaron. Elhagyott minket, nem fontos ma már, miért.

 

 

Emlékezetünk polcai
 

 

Bereményi még mielőtt veled megismerkedett volna, már keresgélt médiumot a szövegeihez. Vitai Ildikóval nem találta meg a közös hangot, veled igen.

– Erről nem is tudtam. Gézával 1970-ben találkoztam először, egy éjszaka. Mesélt magáról, hogy írt már szövegeket zenekaroknak, hogy ez számára egy kifejezési mód. És másnapra megíródott az első dalunk, abban a vizivárosi albérletben, az Iskola utcában.
 

 

A hatvanas években voltak jó helyek, és nem csak az ott mért ital miatt.
– Melyik világot meséljem? A kamaszkort? Amikor a Villányi úti presszókban zongorista játszott, és belestünk ablakokon, mert állítólag nők is táncoltak. Vagy a későbbit? A Halászkert a Fő utcában, a Joe bácsi... Igen, ezek találkahelyek voltak, nem volt vedelés, de nagy társasági élet folyt. Ott tanultunk, ott vettük az angolórákat. Természetes volt, ha valamelyikbe lementem, ott találom Balaskó Jenőt, Szentjóby Tamást, Erdély Miklóst, Lakner Lászlót, vagy Konkoly Gyulát. Pilinszky pont úgy ült egy kocsmában, mint most mi.
 

 

Az Iskola utcai bérleményedben Baksa-Soóstól kezdve sokan megfordultak. Akinek ekkora társasága van, az a belügyi szervek figyelmét is vonta.
– Szőnyei Tamás Nyilvántartottak című könyvében száz oldal van rólam, és éppen az Iskola utcáról. Érdekes olvasmány, hacsak nem fordul fel a gyomra annak, aki elolvassa. Oda az operatív tisztek bejutottak. Tudtuk, hogy vannak közöttünk téglák, miért ne lettek volna. Nekik soha nem fogok megbocsátani. Gyanútlanul beszélgettem azokkal, akik rólam jelentettek. Egyébként nem én voltam a célpont, talán Erdély Miklós, vagy Szentjóby.
 

 

Idegesített hogy figyelnek?
– Nem foglalkoztunk vele, de vigyáztunk a szavunkra, ha idegen ült a társaságunkban. Torokszorító olvasni, hogy egy kőkemény hálózat dolgozott rajtunk. Pedig akkor még csak egy rajztanár voltam...
 

 

...de ismerted az akkori „gyanús” avantgárd köröket.
– Megvitattuk a képeket, veszekedtünk irányzatokról, megítéltük egymást, nem csíptük a rendszert, a kultúrpolitikát, kinek miért nincs kiállítása, miért tiltják be Altorjai Sándor kiállítását, tehát nem valami fecsegés volt a kocsmákban, hanem folyamatos világmegváltás. Férfitársaságok voltak, a legjobb értelemben vett kávéházi dumákkal.
 

 

Sokszor költöztél.
– Jó albérletet nehéz volt szerezni, mert az ember olyat szeretett volna, ahol megfordulhattak lányok is, tehát egy külön bejáratút, és olcsót. Az albérletek fontos dolgok voltak. Azon túl, hogy vasárnap hazamentél és várt a rántott hús, az volt az élettered, a függetlenséged biztosítéka, hogy magadra zárhatod az ajtót.
A Viziváros, ahol albéreltem, áldott hely volt, annyi kocsmával, hogy az ember nem tudott elmenni úgy az utcán, hogy ne talált volna borozót. Ráadásul bármelyik percben rajta lehettél a város ütőerén. Az Iskola utcában csak egy kocsma volt, az Isolabella nagyon menő helynek számított, alátéttel hozták ki a poharakat. Aztán ott volt a Jenei-féle étterem, a Budai Vigadó, a másik oldalon a Kacsa.
A Viziváros után sokáig laktam a Bródy Sándor utcában egy hat négyzetméteres szobában. A könyveim, semmim nem fért el. Az az épület ma foghíj, lebontották. Aztán lett a Szent István körúti, Dunára néző albérlet. Egy barátom disszidált innen. Leutaztam Hévízre a főbérlőnek bemutatkozni, igyekeztem jó benyomást kelteni, annyira vadásztam azt a lakást.
 

 

Dalaid Leonard Cohent juttatják eszembe. Annyi a különbség, hogy ő a saját költeményeit énekli, te meg nem. Megteremtettél egy műfajt. Ez belőled eredt, te találtad ki magadnak?
– Erre sohasem fogok tudni válaszolni. A háború előtt születtem, a fülemben vannak azok a katonadalok, azok a slágerek, a korabeli kuplék, nagymamám énekei, a népdalok, a tárogatózene, szüreti bálok, a falusi nyekergés. Egy ember annyi zenei élményt hordoz magában, amire később még rakódik a Shadows, a Hurricans... Akkor nem lemezről ismertük az énekeseket, hanem a Szabad Európa és a Luxemburg rádióból. És egyszer csak hallottam egy hangot, és a Susanne című számot. Napokig nyomoztam, ki ez? Nekem a mai napig is Cohen a legmagasabb rangú, a szívem vonzódik ehhez a hanghoz, az időnként borongós hangvételhez. Lelkünk mélyen rokon.
 

 

A franciák bővelkednek énekesekben, bár most nekik sincs olyan elsőszámú, mint amilyen Brel, Brassens, Gainsbourgh, vagy Aznavour volt. Te itthon egyedüli vagy ebben a műfajban.
– Nem, nagyszerű kollégák, énekmondók vannak, mint Dinnyés, Bródy, Zorán. Nagy szerencse a Bereményivel való találkozás, nélküle ez a műfaj nem létezne. Ilyen szerencse viszonylag ritkán van, kívánom másnak is. De lehet, hogy ez a mai világban már meg sem születhetne, mert ma a pénz beszél. A mi időnkben egyforma ruhában jártunk, egyforma volt a cipőnk, mert nem jutott másra.
 

 

A tanárképző után elvégezted a Képzőművészeti Főiskolát.
– Festő szerettem volna lenni. Tanulni akartam az anatómiát, a művészettörténetet. Nem voltam úgymond festőnövendék, aki nyakig festékesen a modelljével iszik a kocsmában, közben azon dühöng, hogy a kép nem sikerült. Nekem a sors nem adta meg, hogy így képezzem magam, teljes lelkületemmel, nekem ezenközben tanítanom kellett. Behívtak a tanulmányi osztályra, és mondták, ne jelentkezzek többet nappali tagozatra, mert úgysem fognak fölvenni, mert már van két diplomám. Ostoba egy korszak volt. A főiskolát rendkívüli tagozaton, az Epreskertben végeztem. De megvolt az az örömöm, hogy Domanovszky korrigált, Krocsák Emilnél államvizsgáztam geometriából, aki életem legnagyobb professzora volt.
 

 

Hiányzik a festés, az alkotás?
– Örökké fog hiányozni. Festhetek, alkothatok, csinálhatok képeket, de azok az évek, amelyek alatt az ember képzőművészként megérik, azok nekem kimaradtak. Rajzolhatok, festhetek, mert szeretem, az a lelkemből jön, akár a dal. De hogy fessek, ahhoz egy teljes élet kell. Egy alkotó ember sokféle dologra alkalmas, de nem tud párhuzamosan egyszerre többfélét csinálni. A költőt még megértem, a versek kiszaladnak, de ha valaki teljes életét ráadta, hogy teszem azt énekes vagyok, akkor ne mondja: és még e mellett baromi jó festő, és mind a kettőre volt idő. Ha ezt mondja, akkor vagy valamit tud a valahányadik dimenzióról, vagy hazudik. Én mindent alárendeltem az éneklésnek. Ezért nem festek. Vettem festőállványt, van bennem készülődés, ha hirtelen elkapna az a furcsa láz, mert az olyan, mint a láz, hogy ne akkor kezdjek tipródni.
 

 

1972-ben, a Huszunötödik Színházi Dal nélkül című esthez Jakobi László, Mártha István, Kecskeméti Gábor társult. Később Novák János és Másik János volt a partnered, aztán senki. Mi volt az oka a cseréknek?
– Egyszerűen nem értek rá, és itt próbálni kellett volna. És az is probléma volt, hogy ők zeneakadémiát végeztek, és némelyiküket megszólták: miért játszol a Cseh Tamással, az egy amatőr. De a dal meg nem volt amatőr. Lehet hogy én az voltam, de a dal nem. Már akkor lehetett tudni. Másik Jánossal egy szerencsés találkozás volt. Színház után Novákhoz felmentünk – sokszor megtörtént, hogy még éjfélig játszottunk magunknak, annyira szerettük a dalokat. Egyszer ott volt egy fiú, bemutatkozott, Másik János. Gondoltam, milyen rossz humora van, hogy Novák János, másik János... A Lee van Cliffet játszottuk, ő odaült a zongorához, beleütött pár akkordot, és elszállt a dal... Mondtam neki, egész életemben veled szeretnék játszani.
 

 

Ha valahol egy klubban felléptél, szájról szájra ment a hír. Kis helyek, ritka pillanatok, sztár voltál.
– Nem voltam soha sztár, jó értelemben vett híresebb fiú voltam. Volt szeretet a dalok körül, a nyolcvanas-kilencvenes évekig nagy virágzása a daloknak. Utána az egész világ megváltozott, de a dalok attól még élnek, és a színház, ahol énekelek, tele van.
 

 

Úgy tűnik, Géza az idősebb (pedig nem), aki a háttérből gondodat viselte, megrendez téged a színpadon.
– Valahogy így is volt. Jobbik részei vagyunk egymásnak, vagy a fene tudja... Mindig ő volt a bátyó, és ebben nem találok semmi rendkívülit. Ő bölcsész, neki másképp mozog az agya, racionálisabb, én emocionális vagyok. Az előadások dramaturgiája az ő privilégiuma. Amikor már tudtuk, bennünket együtt fognak szeretni vagy nem szeretni az emberek, Géza azt mondta, legyen köztünk három lépés távolság, nehogy összenőjünk, mint az ikrek, mindenkinek külön élete van.
 

 

Ez inkább neked lehetett fontos, neki a dalszövegírás egy melléktevékenység, mert regényírónak, filmrendezőnek tartotta magát. Igazából te függtél tőle.
– Kétségtelen, és ez érzékeny helyzetet teremtett. Tudomásul kellett vennem, hogy Géza nem lehet mindig a dalok mellett, mint egy kotlós, hanem bizony neki van más dolga is, és ez nekem nem esett jól. Már kerestem állást, a Tanítóképző Főiskolán tanítottam volna rajzot. Nekem ezzel nem volt bajom, mert szeretek tanítani. A képzőművészet soha nem hullik ki az emberből.
 

 

Ezért 1982-től 89-ig volt egy hosszú szünet. Mit tudtál csinálni?
– Nehéz napok voltak az elsők. A Katona József színház tagja voltam, nem engedték a teltházas műsorokat abbahagyni. Gézával ez nem valami elválás volt, a barátság működött tovább, csak a dalírás nem.
 

 

Nem lehet hét évig, a végtelenségig a régi dalokat énekelni.
– Hát ez volt a nagy probléma. Petri Gyurival próbálkoztam, jó barátok voltunk, de Gézát nem pótolta senki és semmi. Gondoltam, akkor végleg abbahagyom. Fölkészítettem magam, leteszem, eladom, elajándékozom a gitárt. Aztán jött Csengey Dénes, azt mondta, megpróbálja. És megírtuk a Mélyrepülést.
 

 

Neked nem jutottak eszedbe szövegek?
– Én soha nem fogok tudni olyanokat írni, olyan veretest, titokzatost, és olyan furcsát, mint Bereményi. Ez az írók rejtélye, hogy ők meg tudják írni azt, ami neked is ott van a fejedben.
 

 

Anno szerencsém volt látni az Egyetemi Színpadon a Fehér babák takarodója című estedet. Miért a babák és miért takarodó? Rendet kellett rakni?
– Ez is Géza gondolata volt. Desiré beszélni akar a világról, és akkor Antoine mondja neki: Nem! Beszéljünk a nőkről!... Mert a nőkkel való kapcsolatok pontosan leírják egy ember életét. Ilyen értelemben a lányok életünk gyönyörű tartozékai, fontos állomásai, világítótornyai, akik alapján visszatalálhatunk a múltba. Az a műsor azért volt ilyen szép, mert ezt kimondta. A színpadi változatban volt dialógus, a lemezen meg nem. Ezért te, aki láttad, joggal mondhatod, ahhoz képest soványabb volt a lemez, és ebben igazad is van.
 

 

Mint valami határkő, pedig egyikőtök sem akart megnősülni. Mi történt, amitől aktuálissá vált a kérdés?
– Olyasmit jelent, vége a csajozásnak, a kósza életnek, ilyen értelemben igen, elszámolás. Akkoriban minden lemezt úgy csináltunk, hogy ez az utolsó, hiszen az is csoda volt, hogy nekünk egyáltalán megjelent lemezünk. Ki gondolta volna akkor, hogy nem három, hanem még 10-13 megjelenik. Bennünket Erdős Péter valamiért szeretett, látott bennünk valamit, csak egy kicsit cenzúráztak.
 

 

Amit csináltatok, az nem politika, inkább irodalom volt.
– Áthallásosan politizáltak a dalok. Erdős nagyban gondolkozott, világhenger sanzonőrt akart belőlünk csinálni. Elmondta: az egészet meg kell változtatni, tehetséges vagyok, a dalok jók, csak nem ilyeneket kéne énekelni, hanem kicsit másfajtákat. Nem értette meg, hogy nem veszünk részt abban, amit ők akarnak. Rendkívül értelmes ember volt, miközben millió szörnyűséget mesélnek róla, el is hiszem. De velünk nem így bánt, és amikor nemet mondtunk, tudomásul vette, és azt mondta, hülyék vagyunk, ha nem akarunk pénzt, nem lesz pénz. És nem is lett pénzünk. De lemez lett, és a jó hírünk megmaradt. Képzelj el engem zsakettban, flitteres ruhában, hátrafésült hajjal énekelni.
 

 

1991-ben az Egyetemi Színpad bezárásakor búcsúest volt, meghívtak mindenkit, aki ott valaha is fellépett. Van egy különös jelenet erről az estéről a Cseh Tamás filmben: elkezdtél énekelni, és közben egy lány fölment a színpadra. Egészen közelről néz, lassan körbejár téged, majd hátul kiment a színpadról.
– Éppen a Fehér babák takarodóját énekeltem. És ő úgy döntött, feljön a színpadra. A közönség elhűlve figyelte, én meg közben féltem, hogy valami botrányt csinál. Egy gyönyörű színésznő volt, nem ismertem meg, Gézától tudtam meg hogy ki volt. Zsíros Ági. Nem ismertem fel, pedig néhányszor randevúztunk, udvarolgatni próbáltam... Persze éneklés közben, zavaromban hogy ismerhettem volna fel, már nem volt az a karcsú nádszálvékony...
 

 

Ágit jól ismertem, furcsa hogy elfelejtették.
– Mert nagyon fiatalon hagyta abba a színészkedést és a pályát. És rémálom, ahogy meghalt.
 

 

Hol vannak a régi lányok, a fehér babák?
– A mai napig mindegyikbe szerelmes vagyok. Ott vannak az emlékezetem polcain, ők érinthetetlenek. Férjhez mentek, vagy már nagymamák, valamikor szebbek voltak az ikonnál. Azokat a lányokat is szeretem a mai napig, akik rútul otthagytak. És engem elég sokat hagytak ott. Szerelmes típus voltam, de nem voltam nőfaló. Ál-legenda, ami rólam itt-ott keringett. Mert aki a színpadon énekel, annak nem illik csajozni, ha lemegy a színpadról. Nem engem szeret, aki a dalokat szereti, ez két külön dolog.
 

 

Megnősültél, családod van. De ugyanakkor, mint előadóművész nem tudtál száz százalékig családapa lenni, mert nem lehet rád számítani a nap minden percében. A gyerek nem érti, miért nem ő a legfontosabb az apjának.
– Ez különösen akkor volt baj, amikor még kisebbek voltak a gyerekek. Robogtam énekelni, hazajöttem fáradtan. Későn lett saját lakásunk, sokáig albérletben éltünk, minden egy helyen fortyogott, a rezsó is ott volt, a gitár is, a gyerek is ott sírt, elég nehéz volt. Otthon nem lehetett dolgozni, mindenféle alkotáshoz csönd és magány kell. A gyerekek nem tudtak a papán eligazodni, miért nincs otthon úgy, mint más családban. A feleségemre óriási teher hárult, tűrni ezt a lehetetlen életet. Hála Istennek, ez a család kibírta ezt, ma már nagy együttlét van.
 

 

Apa a fiával, Cseh Andrással, a Bartók Béla úti lakásuk előtt

 

A nyáron megjelent egy indián mesekönyved, fiad illusztrálta. Benne láthatod megvalósulni a festőművész-ambíciódat, azt, ami te már nem lehetsz.
– Hát igen, ez nagy büszkeség. Nem gondoltam volna, hogy valaha festeni fog. Irigykedve nézem, hogy van egy szép világa, hogyan teljesedik, gazdagodik, megtapasztalja a határait, azokon túllép. András hat éve egyfolytában fest. Én is így voltam annak idején, de én az éneklésre tettem fel mindent, otthagytam a tanári pályát, mert hogy a színház után az ember elmaradozik, néha másnapos, így nem lehetett tanítani. Választanom kellett, otthagytam az egyik hivatásomat, hogy választhassak egy másikat, aminek mindent alárendelek.
 

 

Az idiánságról nem nagyon beszélsz, pedig ez a legrégibb szerelmed, végigkíséri egész életed.
– Nem titok, de erről nehéz beszélni. A gyerekkori indiános olvasmányaim után megmaradt az érdeklődésem. És le is szűkült Észak-Amerika síkságon lakó népeire, tehát a sziúkra, a cheyenekre, a varjakra, a feketelábakra, azokra a legendás indiánokra, nomád bölényvadászokra, akiket annak idején a filmeken láttunk. Érdekelt, mert szabad, egyszerű, egyenes nép volt, legalábbis az olvasmányok alapján – hősök voltak. Vadak, de tiszták. Ez egy késő gyerekkori álom, amely megmaradt. 1961-ben, az akkori József Attila fiúgimnáziumban érettségiztem, a vad srácok között könnyű volt indiántársakat lelnem.
 

 

A tanárok részéről nem övezte gyanakvás?
– Titokban tartottuk, nem akartuk kitenni magunkat az élcelődésnek. Elmentünk a hegyekbe, távol Budapesttől, ott kezdetleges indián ruhában jártunk, hadijátékokat játszottunk. Mostani szemmel nézve mulatságos volt, de ma már annyit tudok néprajzukról, történelmükről, hogy elég hamar néprajzos diplomát szerezhetnék. Ez nekem megmaradt egy édes játéknak. Egy olyan nép kétszáz évvel ezelőtti szellemiségét, kultúráját, történelmét idézzük meg, ami már csak a legendákban létezik.

 

 

Kertész Dániel