Ja, és a szerelem! A mi leányunk „szerelmes”! Természetesen az ovi legvagányabb, legjóképűbb srácába. Mint az összes többi csaj! Remélem, azért nem, túl komoly!
Repül az idő… Az ovit lecseréltük isire. A barátok zömét újakra, jobbakra, komolyabbakra! A régi nagy szerelem helyét egy újabb igazi vette át! Hasonló rajongótáborral!
Az én szentem most lesz tizenhárom! Titokban bulit szervezünk neki! Hiszen ez egy szerencsés szám! De, hogy addig, míg az előkészületek zajlanak, hova tesszük őfelségét? Hát megy a drága az unokatesókhoz, a szomszéd faluba! Én viszem! Panaszkodik, hogy fáj a hasa!

Babák – II. rész

… LÁNYOM SZÜLETETT! Mesésen szép hercegnőm! Koraérett bébi! Ki ránézett, azt hihette volna, hogy már pár hetes is elmúlt. Arca simaságát csak helyenként redőzte át egy-egy vonal, s vöröses szülési foltjai is csak pírként voltak észrevehetőek. S a szeme! Legszívesebben elvesznék tengerkék szemeinek mélységében! Megpróbálnám megfejteni azt a titkot, mely ilyen csodálatos színárnyalatot hozott létre! S addig nem merülnék fel belőle, míg meg nem tudnám az okát annak, hogy hogyan lehet valami ennyire tökéletes! Egész egyszerűen csodaszép ez a leány!
És kalandvágyó! Vagy inkább viccelődő természetű? Kettő közül egyik biztosan! Ez már korán megmutatkozott rajta! Még anyuci hasikájában. Mintha csak áprilisi tréfa ideje lett volna, többször is beugrasztott minket a korházba. Lehet, hogy csak fel akarta mérni a terepet, s nem tetszett neki? Vagy egyszerűen unatkozott, s ki akart mozdulni otthonról? Vagy tényleg csak minket akart megviccelni? Nem tudom. A lényeg, hogy párszor már meggondolta magát.
Ebből is látszik, hogy okos ő! De még milyen okos! Megvárta az utolsó pillanatot is a biztonságot nyújtó anyaméhben, s csak a kilencedik hónap végefelé dugta ki az orrocskáját! Milyen megfontolt! Hiszen minek jöjjön ki ebbe a zord és ismeretlen világba, ha nem feltétlenül szükséges? Meg amúgy is, ha egyszer már elindul… Onnantól nincs visszaút! Ő meg… Teljesen ki akarja élvezni jelenlegi kényelmét! Na, ebben rám ütött ez az abszolút logikusan gondolkodó teremtés!
De most itt van! A maga teljességében! Összesen hatvan centis! Túl az átlagon! Meglátszik, hogy nem egy közönséges csecsemő! Ő mindenben nagyobb, jobb akar lenni! S lesz is, remélem…
Repül az idő… Hazaértünk! Jönnek a látogatók. Mindenki megjelenik, hogy tiszteletét tegye a mi szemünkfénye előtt.
– Milyen aranyos, szép és gyönyörű! Mint egy igazi topmodell!
– Jaj, de édik ezek a fintorok! Ha így folytatja színész is lehet!
– Látjátok, hogy figyeli a külvilágot? Igazi felfedező alkat! Le merem fogadni, hogy ő lesz az újabb Madame Curie!
És mindezt jobbnál-jobb foglalkozások tömkelege követi! Büszkén, a lassan már-már tömeggé váló csodálóktól kiállva, büszkén figyelem, mint dicsőítik az én angyalkámat! S ekkor, mintha a világ legnagyobb csodája volna, valaki észreveszi:
– Milyen hallgatag! Ez ám az áldás!
Az biztos! Mondom én, hogy meg van a magához való esze! Ő is tudja: minek sírjon, ha épp mindene megvan. Feleslegesen csak nem fárasztja magát! De amúgy, szokott ő sírni is, ha kell neki valami! Bár azt is olyan szépen, megfontoltan! Először csak halkan, aztán, ha senki nem figyel rá, egyre hangosabban. Majd ha ez se jön be, üvöltve! Kár, hogy az átmenetek között csak pár másodpercet ad nekünk… De ő megpróbálja!
S kire ütött? Hát rám! Ez egyértelmű!
Repül az idő… Már menekül! Mindig ezt csinálja! Mindig! Mászik, és menekül! Pedig csak vacsiznia kéne! De ő… Nem! Csak azért sem! S elindul négykézláb a konyhában! A székek, s az asztal alatt. Vagy épp ki a folyosóra, ha elég gyorsan kapcsol, s akkor bottal üthetjük a nyomát, úgy elbújik! Minimum tíz perces bújócska-fogócska következik. Nemhiába, gyors a kiscsaj! Meg amúgy is! Én már régóta nem mászkálok négykézláb. Nem vagyok az a kocsmába járó típus! Aztán, ha megvan… Kacag! És ez a kacagása… Csodaszép! Ilyen gyönyörű, csengő hangot nem lehet ám mindenhol hallani! Csak nálunk! Ez mindent megér!  Lehet, hogy kinevet minket, azt hiszi, hogy ő a győztes, csak mert pár percig el tudott menekülni a finom papi elől. De téved! Ez után az örömteli nevetés után mi vagyunk a nyertesek! Mi, akik ezt hallhatjuk!
Viszont most baj van! Most állandóan pityereg! Nő a foga szegénykémnek! Fülébe fokhagymát teszünk. Állítólag az segít! Vagy az csak a fülfájásra jó? Na mindegy! Ha nem jön be, akkor esetleg alkohollal fertőtlenítjük. De félek, hogy az megártana neki! Szegénykém! Sajnálom ám! Látszik, hogy úgy szenved! Remélem, gyorsan túl lesz rajta!
Repül az idő… Az első lépések! Ezt nevezem! Tudjátok milyen ügyes? Már némi segítséggel fel is tud ám állni! Majdnem teljesen egyedül! Sőt, ha egy-egy pillanatra elnézünk tőle, már megy is a kisasztalhoz, hogy felhúzza magát! Minket meg a szívbaj kerülget, ha ilyenkor meglátjuk! Úristen! Mi lesz, ha elesik? Beütheti a fejecskéjét! Szóval mindig ott kell lenni körülötte! De, néha már fel tud tápászkodni az asztal segítségével! Büszke vagyok rá, hisz mily szenvtelenül néz szembe a veszélyekkel! S tudom, nem kell sok, és egyedül is fel tornázza magát! Aztán majd fut, rohan… Már most félek az esti etetésektől, a további fogócskáktól!
Ja, és nem mondtam? Beszél! Pontosabban már tud szavakat!
– Vacsi, cica, vau.
Hát nem imádnivaló! Lassan kész hölggyé válik!
Repül az idő… Megjött a kis ovis!
– Na milyen volt? Szuper? Sokat rajzoltatok, játszottatok? Van új barátod is? Ő lesz a szerelmed?
Hát nem édes? És ügyes! Ő a csoport egyik legjobb rajztehetsége! Már mind a tizenkettő féle színest használja ám! Nem úgy, mint a legtöbben! Méghogy csak a pirosat, vagy a kéket! Csak mert az az ő kedvenc színe? Nem! Az én kincsem nem ilyen! Ő mindent használ! Így készülnek az olyan művészi alkotások, mint a szivárványrépa, vagy a család. Természetesen a színes család: apa kék, anya piros, s a tesó, kit annyira szeretne, zöld.
Jut eszembe! Tesó! Fel kell jegyeznem, hogy nem vehetünk neki több babát! Imád velük játszani! Minket meg néha az őrületbe kerget, hogy hozzunk már neki is egy testvért! Mintha az olyan könnyű lenne… Nem mintha nem próbálkoznánk…
Ja, és a szerelem! A mi leányunk „szerelmes”! Természetesen az ovi legvagányabb, legjóképűbb srácába. Mint az összes többi csaj! Remélem, azért nem, túl komoly!
Repül az idő… Az ovit lecseréltük isire. A barátok zömét újakra, jobbakra, komolyabbakra! A régi nagy szerelem helyét egy újabb igazi vette át! Hasonló rajongótáborral!
Az én szentem most lesz tizenhárom! Titokban bulit szervezünk neki! Hiszen ez egy szerencsés szám! De, hogy addig, míg az előkészületek zajlanak, hova tesszük őfelségét? Hát megy a drága az unokatesókhoz, a szomszéd faluba! Én viszem! Panaszkodik, hogy fáj a hasa!
„Már tegnap is fájt!”
Kap egy csillapítót. Indulás! Félúton felkiált:
– Apa! Vérzek!
Satufék! Pánik! Nyugi, nyugi! Ez természetes! Csillapodj le! Nincs semmi baj! Mondom magamnak. Hangosan csak ennyit tudok kipréselni:
– Tudod kislányom ez normális! Ne aggódj! Mindenkivel előfordul! Mármint a lányokkal!
– Persze hogy tudom, apu! Az osztálytársaim közül is soknak megjött már. Csak betét kéne!
Kiszállunk. Gyors telefon haza. Jézusom! Mit tegyek? Betét! Tényleg betét kell! Kocsiba be, indulás! Aztán fék és tolatás!
– Kicsim! Szállj már be te is!
Beérünk a faluba. Gyorsan befutok a boltba. Tampon, tampon, betét! Megvan! Vissza a kocsihoz.
– Édesem tedd fel! Óvatosan!
Nyomás haza!
Hát az én kislányom így lett felnőtt. Biológiailag! Most már vigyázni kell rá! Ezentúl a szerelem már komoly is lehet!
Repül az idő… Buliba jár a szépségem! BULIBA! Képzelhetik, hány át nem aludt éjszakát töltöttem rá várva! Hány éjszakán át virrasztottam, csak azért, hogy lássam belépni a kapun! Féltem… Nagyon féltem őt. Hisz még gyerek! Mi lesz, ha elcsábítják, ha megtámadják hazafele jövet? És ha leitatják, vagy cigivel, droggal kínálják? Ááá, ő nem hülye! Soha nem fogadna el ilyeneket! De ne adj Isten, mi lesz akkor, ha már nem is bulizni megy? Nekem nagyon gyanús ez az új pasija! Meg már másfél hónapja járnak… Mindegy! Ő tudja! Én már beszéltem neki a pillangókról, méhekről, emberekről… S ő nevetve mondta:
– Ne fáradj, már mindenről tudok!
Megnyugodtam… Akkor! De aztán… Fejembe rágta magát egy gondolat: mindenről tud, de honnan? Csak nem tapasztalat? Még nem! Anyjának elmondta. De már a suliban is erről tanulnak. Mit tanulnak? Beszélnek! Mennyit változott a világ! Ilyen az én időmben…
Repül az idő… Az én kicsim felnőtt! Megvan a diplomája, a munkája. Sikeres üzletasszony! Ő az én lányom! Felnőtt a kincsem! Most van az esküvője! Milyen jó férfi akadt a horgára! Abszolút összeillenek!
Az én okos gyönyörűm! Most áll az oltárnál. Innentől kezdve minden más lesz…
Én csak apa leszek, s már nem az első férfi a számára! Szívem összeszorul erre a gondolatra. Eszem vétózza. Ugyan már! Apja maradok továbbra is! Én hozzám fordul majd, ha otthon, az ő otthonában valami baj lesz! Maradok neki az apusa! Csak, el kell engednem a kezét! Ideje, hogy teljesen egyedül is lábra álljon! De mégis! Most, hogy az oltárnál látom őket, s miközben a pap kérdez, bennem is megfogalmazódik egy-két kérdés: Továbbra is úgy szeret majd, mint eddig? Továbbra is az én kis lányom marad? S a választ ő adja:
„Igen!”