Megint eltelik egy kis idő, hogy rávegyem magam a megszólalásra, kérdezem a lányt, mi legyen, nem válaszol, öltözzünk fel, mondom nyugodtan, megfogom a kezét hogy visszamehessünk a szobába, nem ellenkezik, hagyja magát vezetni, a szobában  megsimogatom az arcát, a mellét már nem merem, elmosolyodik, mint egy darab fény ragyog a szája, öltözni kezd, megigazítja a bugyiját, percek alatt belebúj a pólójába, melltartót nem hord,

Abortusz – II. rész

A lány arcán végigcsorog a reggel, a kávéja felénél jár, én a tegnap éjszaka állomásait igyekszem végigjárni, sikertelenül, arcom majdhogynem belebukik a pohárba, a lányé  egyszerre vidám és szomorú, mindig ilyennek láttam, mint aki két, egymásnak ellentmondó  érzelem elegyeként jött a világra, mondanom kéne valamit, hülyeség, mit mondhatnék, tudnék e bármit is, beszélhetnék a vágyaimról, de minek, azt tegnap éjjel a testén kitapasztalhatta,     magyarázhatnám, mennyire és milyen régóta szerelmes vagyok belé, egy szempillantás alatt összeköltözöm vele, vigyázok rá, nekem szülhet gyereket, nem érdekel, kitől van, én vállalom értük a felelősséget, nem, nem mondhatok ilyesmit, kinevetne, és az mire lenne jó, a nevetése összezavarna, megdermesztené a levegőt köztünk, nála a szerelem részletkérdés, nem pátosszal elkevert romantika, ismerem annyira, hogy ezzel mind tisztában legyek, elfogyott a kávé, a gyomrunkat melengeti, nézünk ki az ablakon, némák és elhagyatottak vagyunk, hárman, nem gondolva arra, bármikor összekapcsolhatnánk az életünket egymással, fiatal és mohó kíváncsisággal a másik iránt, mert sokszor talán előnyösebb az érdeklődés, mint a  dolgok ismerete, jó volna körüljárni egymást, leevezve a másik szívútjain, bebocsátást nyerni a másik lény személyébe, kitárulkozni és maradni örökké őszintének, mennyire szeretném, ehelyett bámulok ki az üres ablakon, a novemberi fényekkel teletűzdelt konyhában.   
Megint eltelik egy kis idő, hogy rávegyem magam a megszólalásra, kérdezem a lányt, mi legyen, nem válaszol, öltözzünk fel, mondom nyugodtan, megfogom a kezét hogy visszamehessünk a szobába, nem ellenkezik, hagyja magát vezetni, a szobában  megsimogatom az arcát, a mellét már nem merem, elmosolyodik, mint egy darab fény ragyog a szája, öltözni kezd, megigazítja a bugyiját, percek alatt belebúj a pólójába, melltartót nem hord, azt hallotta, így sokáig megőrzi a feszességét és rugalmasságát, a mellbimbók kiülnek a  pólót szegélyező narancssárga csíkra, de hamar eltűnnek a lány azúrkék pulóvere mögött, a hajába túr, rendezgeti, felhúzza a szoknyáját, a harisnyát és a bokamelegítőt, az öltözködés reneszánszát éli mikor a cipőbe bújtatja a lábát, kicsit még szédül, nincs tisztában önmagával, a bonyolult jelen kaktuszligetében imbolyog, arcán láthatólag győzött a szomorúság, szemében  könnyek, zokogni kezd, átölelem, a karomon érzem a nedvességét, a szeme  csukva, azok mögött sír, mintha nem is a szemével, hanem az egész testével sírna, próbálom   nyugtatgatni, simogatom, törülgetem az arcát, lehelete alkohol és kávészagú, az enyém nem különben, a fájdalmainak is gondját tudnám viselni, óvnám őket, fut át az agyamon, kilép az ölelésből, az ágy szélére ül, oda, ahol a paplan eltakarja a vaskorlátot, bámul maga elé, a semmibe, végképp  nem tudok mit mondani, melléállok, lassan simogatom a haját, a derekamhoz dől, ezt a pillanatot szeretném megörökíteni, nincsenek eszközeim, kezdek el tűnődni, hajszálai megmaradnak a ruhámon, előre örülök ennek, mert ki tudja, mi következik ezután, elmegy, többé nem látom, elmenekül, szégyellni fogja magát, elveteti a gyerekét, öngyilkos lesz, nem látom többé a zöld szemét és a vékony száját, a mosolyát, a kezét és a melleit, a megsemmisülés előszelét fogja mindez jelenteni a számomra, ahonnét nincs tovább, vége,  befejeztem, nélküle nem tudok élni, bármennyire hangzik szokványos és lapos elgondolásnak ez a jelentéktelen mondat, szükségem van rá, a vele való  találkozásokból nyertem kellő energiát ahhoz, hogy elviseljem magamat, viszonyulási alapot  találjak köztem és a világ között, Ő írta felül az összes szorongásom és félelmem, önző ember lévén benne láttam a megvalósulás és érvényesülés útját, a zöld szemében, a kéz mozdulataiban, a mosolyában, a mellei vonzó és szabályos mozgásában.
Menni szeretne, veszem észre a pillantásából, a szemei az ajtót keresik, mihelyt megtalálja feláll és elindul, a cipőtől nyikorog a padló, mintha egy bárka fedélzetén volnánk, kedvező szándék és megfontoltság nélkül, másnapos tengerészként dülöngélünk hol egymáshoz, hol  minél messzebb a másiktól, történjék bármi, van már egy közös pontunk, láthatatlanul összekötő kapocs, a testen kívüli térben és időben, ne találkozzam vele soha többé, legyen, elfogadom, bele fogok halni, nem baj, az utolsó pillanatban sem feledkezem meg erről az alig észrevehető kapocsról, ne lássam az arcát, elég behunyni a szemem, kirajzolódik, hálóként   fog az arcomra tapadni, felhúzom  az arcát az enyémre, az Ő arcán keresztül  fog lélegezni a bőröm, a Tőle lopott felület szűri meg először a folyadékokat, az illatokat és a hőmérsékletet,  hozzá fog beszélni mindenki, aki azt hiszi, épp hozzám beszél, két arccal fogok tovább élni, de  csak az Övé lesz szem előtt, az enyém többé nem lesz fontos.
Kérdezem Tőle, hová megy, elkísérjem vagy valami, leint, dolga van, időpontra megy a  nőgyógyászhoz, nem akarja, hogy vele menjek, mindent köszön, ígéri, fog jelentkezni, amint  tisztázta magában a történteket, beleértve engem, kinyitom előtte az ajtót, a zörgés  mindkettőnket megráz kissé, nem vagyunk hozzászokva a szünidei zajokhoz, megpuszil, de köszönés nélkül siet a lépcsőn lefelé, a lépései felverik a lépcsőház békéjét, rohanok vissza a  lakásba, a konyhaablakhoz, az üvegen keresztül figyelem, szerencsésen leért, körülnéz a zebrán, nagy a forgalom, a háztól néhány méterre csoportosuló árusbódék között eltűnik, most láttam utoljára, gondolom magamban, sokáig nem mozdulok az ablak mellől, a kinti fény telibe kap, nemsokára fél tizenkettő,  nálam nem történik semmi, aligha valami érdemes, hacsak nem az üres kávéscsésze, a foltok a terítőn és rajtam, a lány nyomai a novemberi délelőttben.