Az ünnepi ebéd borsóleves és mákos tészta volt, ami örvendetes, gyereknek tán még érdekes is. De érdekesebb volt a háziasszony, Ferkó gazda hites felesége, akinek üvegből volt az egyik szeme. Megrúgta a ló, azt beszélték. Kicsit horpadt is volt az arca azon az oldalon. Nem tudni, ezért-e vagy másért, mindenesetre emlékezetesen főzött. Máig érzem a mák alól gőzét eregető házi tésztája illatát. Bekábultunk, elomoltunk az ebéd után.

A valami

Korán reggel kikerekeztünk Frici barátommal a Ferkó-tanyára. Aznap volt a lovastábor utolsó napja. Ferkó gazda dolgozatot ígért, elméleti ismereteinket számonkérendő. Csak azzal nem számolt, hogy rutinos tíz-tizenkét éves tanulókkal áll szemben, akik megérdemelt nyári szünidejüket töltik. Szerény pedagógiai szándékát kifogás-, sértődés-, hízelkedés- és siránkozás-áriák áradata sodorta el. Arra azért a mai napig emlékszem, hogy a gidrán az egyetlen lófajta, ami csak sárga színű lehet. Én ezt tudtam, ezt én tudtam, Ferkó gazda minden reggel feltette a kérdést: melyik az a lófajta…, én minden reggel rávágtam: a gidrán, mindenki elégedetten bólintott, mehetünk lovagolni.
Mentünk most is. A nyergen túl voltunk, már szőrén ültük meg a Bugacot, a béketűrő vén kancát; de csak száron, körbe-körbe léptethettünk vele. Legfeljebb ügetésben. Ígérve persze volt minden, vágta a kifutón, terepi lovaglás, tán még musztángok lasszózása is, de egy kis észak-balkáni lovastanyán ritkán teljesülnek az ígéretek. Elvoltunk. Kivártuk a sorunkat, a korlátról felkapaszkodtunk a mélabús Bugacra, akinek olyan széles volt a háta, hogy majdnem spárgában ültünk rajta. Pár kör, aztán ebéd.
Az ünnepi ebéd borsóleves és mákos tészta volt, ami örvendetes, gyereknek tán még érdekes is. De érdekesebb volt a háziasszony, Ferkó gazda hites felesége, akinek üvegből volt az egyik szeme. Megrúgta a ló, azt beszélték. Kicsit horpadt is volt az arca azon az oldalon. Nem tudni, ezért-e vagy másért, mindenesetre emlékezetesen főzött. Máig érzem a mák alól gőzét eregető házi tésztája illatát. Bekábultunk, elomoltunk az ebéd után.
Tütű! de tütű, jött egy fehér Merci, benne egy hórihorgas, bajszos némettel meg egy nővel. A tolmácsnő, rögtön így kezdtük nevezni. A tolmácsnő napszemüvegben és farmer rövidnadrágban. Edzőcipőben. A kor divatja szerinti fehér zokniban.
Ferkó gazda intézkedett: kikocsizunk a vendégekkel. Két ló, gumikerekes zöld kocsi, német, tolmácsnő, Ferkó, gyerekek: gyite. A gazda fia, a Laci ült a bakon. Sütött az augusztusi nap. Nyikorogtak a kocsi rugói.
Mikor pillantottam meg? Valamikor az út közepe táján. A Fricivel pont szemben ültünk a tolmácsnővel meg a Ferkó bával. A német egy kukoricatábla mellett felfedezett egy csomó vadkendert, aminek örömére nagy rikkantással leugrott a cammogó kocsiról, és tépte a gazt, tömte az arcába, szagolta mámorosan. Azt mondja, pont olyan, mint valami növény Indiában, adta tovább Ferkó bának a tolmácsnő. Megszárítja és elszívja. A hülye németje. Ferkó bá közelebb húzódott a tolmácsnőhöz, és nagyon egyetértett.
Még mentünk egy kicsit. A többi gyerek a német példáján felbuzdulva elkezdett leugrálni a kocsiról, mellette szaladni, aztán visszakapaszkodni. Mi is épp azon voltunk a Fricivel, hogy leugrunk, amikor oda esett a pillantásom.
Kicsit szét volt tárva. Eléggé szét volt tárva, és rövid, göndör szőrök látszottak, mert a minifarmer közepe valahogy félrehúzódott. Meg hús. Egy kis csillogó hús. Fodros. Meglehetősen szét volt tárva, a tolmácsnő a kocsi oldaldeszkáján könyökölt, napszemüvegben itta a napot, hallgatta Ferkó bá duruzsolását. Kerestem a bugyit. Hol a bugyi? Nem láttam bugyit. Ezen nincs bugyi! A fehérmercis Rudi Völler-frizurás német turista tolmácsnőjén a minifarmer alatt nincs bugyi. Kilátszik neki. Őrület!
Leugrottam a Frici után, futottunk a kocsi mellett. Ferkó bá elsóhajtotta magát, hogy házasember ugyan, de más bibét is szívesen beporozna. Nem szóltam a Fricinek, már akkor se voltam egy szólós típus. Csak lihegtem és csodálkoztam.
A földúton végig a kocsival a két gebe lassacskán ballagott.